A hatalom megragadása 3 csillagozás

Arra soha nem gondoltam volna, hogy egy számomra kedves, vidám bár nem túl „magasröptű” vígjáték fog emlékeztetni Czeslaw Miloszra. Pedig így volt. Toszkánában egy házat lengyel vendégmunkások – nem sok szakértelemmel- renoválnak. Az egyikük úgy mutatkozik be, hogy Czeslaw Milosz. Az amerikai nő (aki szintén író) boldogan mutatja kezében az író könyvét. A kedvence. És lehet, el is hiszi, hogy Ő szereli a villanyt a házában. Hát ennyit a filmről….ennek persze semmi köze a könyvhöz. Csak annyi, hogy észbe kaptam és azonnal kivettem a könyvtárból, már igen régóta vágytam rá.
Jelentős íróról van szó, nagyon tetszett a könyve. Nem a Nobel-díj miatt. Az őt nem izgatta szerintem. Az ilyen földi hívságokon, már túl volt. Arról beszél, ami az emberséghez kell, nem csak a háborús időkben. Az akaratról, az állandósult nyugtalan-mozdulatlanságról. Deportálások. S mindezt úgy hozza a mélységből a felszínre, hogy az is ért(z)i, aki nem volt ott, aki „hallani sem akarna már róla”. És még sem fáj. Nem fáj a sorok közben a gyűlölet, az ember embernek farkasa . Egy másik A rabul ejtett értelem könyvében mondja ki az írói elveit, hozzáállását ahhoz, hogyan kell úgy közölni a sokat megjárt életeket, hogy szívesen olvassák majd. A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe, hogy közöljük másokkal a keser­veinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat érte – azt hiszem, aki elolvassa – és remélem minél többen teszik majd, azok érteni és viszontlátni fogják szavait.

Küszöbregény. Ha lenne saját példányom, körbeadogatnám annak a kevés ismerősömnek, aki tudja mi az, hogy igazi highbrow, és figyelném mit mondanak róla. Aki nem érti – azt okosabbnak gondoltam, mint amilyen, bár ilyen nem gyakran szokott előfordulni. Aki pedig képes felfogni, a fejében lévő dióbélbe sikeresen beoktrojálni, hogy a sziklanyers valóság keménységébe ütődött olvasás közben; na azt meghívom egy teára. Mert bizony Miłosz a legjobb olyan író, akit itthon senki sem olvas, könyvei minimális példányszámban jelennek meg, és még annyira se fogynak. Az, hogy Nobel-díj, ugyan kérem, ne nevettessük ki magunkat. Szikár költőiség, búvó töprengés, miközben világháború bombáz szét mindent. És nem. NEM tudunk szabadok lenni a közönytől és a szomorúságtól.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Háborúk és diktatúrák idején felborul a világ normális rendje. Ilyenkor a történelem és a politika választásra késztetheti az embert. Rossz esetben: becsület és halál, kontra becstelenség és élet a tét. A kisebbik rossz esetében: csak az egzisztenciális elnyomorodás árán őrizhethetjük meg a tisztességünket, viszont az aljas árulás és elvtelenség megnyithatja a karrier lehetőségét. Most béke van, ezért, hogy ilyen sarkított helyzetekben vizsgálhassuk az emberi viselkedést, a múltba kell tekintenünk vissza.
Közép-Európa XX. századi történelme bővelkedett a háborúkban és a diktatúrákban is. Lengyelország különösen megszenvedte a század közepének eseményeit: a II. világháborúban hat millió lengyel halt meg. A világégés után a lengyelek, akik a győztesek oldalán álltak, azt kapták jutalmul, amit mi magyarok büntetésül: orosz megszállást, majd a megszálló csapatok fegyvereinek árnyékában kommunista diktatúrát. Ez az a történelmi színtér, amelyben játszódik a Czesław Miłosz regénye.
A Nobel-díjas szerző 1953-ban, Párizsban, emigrációban írta könyvét, és ez meghatározza a nézőpontját is. A hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió egyaránt elfogadhatatlan számára. Valamiféle Thomas Mann-i értelemben vett liberális polgári humanizmus határozza meg az értékrendjét, s ennek függvényében lesznek a történet fordulatai pozitívak vagy negatívak, és szereplői szimpatikusak vagy taszítóak.
Nincs összefüggő cselekmény, filmszerű, epizódok, történetdarabok mozaikjaiból összeálló képsorokat kapunk: az 1939-es német és orosz megszállástól az 1945-ös kommunista hatalom átvételig.
Nincs egyetlen főszereplő, bár az egyik kulcsfigura, a baloldali újságíró Piotr Kwinto, félig-meddig Miłosz alteregojának tekinthető. Őt, még egy háború előtt megjelent cikke miatt, melyben a kommunista írókat bírálta, az Uralba deportálják, majd a szovjet hadsereg politikai tisztjeként tér vissza, hogy aztán a háború után a kommunista legyel állam párizsi követségére nyerjen kinevezést, s így menekülhessen nyugatra, a szabad világba. Alakján keresztül a baloldali értelmiség egy jellemző csoportjának illúzióit és illúzió vesztését figyelhetjük meg, s ez a csoport a magyar történelemből is ismerős: Fejtő Ferenctől Vásárhelyi Miklósig sorolhatnánk a példákat.
A regény egy érdekes vonulata a lengyel-orosz és legyel-zsidó kölcsönös előítéleteket bemutató jelenetek, amelyekben a szerző által negatív színben feltűntetett szereplők mintegy „igazi valójukban” mutatkoznak meg. A lengyel, orosz, zsidó néplélek igazi megtestesülése a hódítókkal és betolakodókkal szembeni zsigeri gyűlölet, amely nincs tekintettel az egyén egyedi sajátosságaira, s az idegen csoport valamennyi tagjára vonatkozik. Miłosz már a háború előtt, katolikus lengyelként is elutasította a lengyel nacionalizmust, és e könyvében is látható az ellenszenve minden fajta kollektivista ideológiával szemben.
A művet sok kritika érte megjelenésekor, és azóta is. Elsősorban kimódoltságát és didaktikusságát kárhoztatták. Tagadhatatlan, nem tökéletes irodalmi mű, de fontos alkotás. A XX. század történelmének és ideológiatörténetének megismeréséhez nagyszerű segédeszköz, és jól olvasható, nemes értelemben tanító, szórakoztató regény. Olyan sorba illeszthető mint: George Orwell: 1984. és Arthur Koestler: Sötétség délben.
Érdekességképpen említem meg, hogy Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében is érzékelhető a hatása. Számomra azonban annál a műnél százszor szimpatikusabb. S a regény filozófiája – talán kissé körülményesen, elvont nyelvezeten, egy Thuküdidészt fordító professzor által a könyv utolsó bekezdésében megfogalmazva – maradéktalanul vállalható:
„Kék volt a nyári ég, felhők vonultak rajta, fecskék cikáztak. A távolból fúvószenekar hangja hallatszott, valahol egy villamos csikorgott. Gil a teleírt lapokat rendezgette az asztalán. Összerakta őket, tenyerével egymáshoz igazította a szélüket. Mindennek dacára az ember számára mégis megadattak az eszközök, hogy békességet találjon. Kijelöl magának egy feladatot, s miközben elvégzi, megérti, hogy jelentéktelen, hogy elvész az emberi sürgés-forgás, a törekvések miriádjai között. De amikor a toll megáll a levegőben, és az értelmezés vagy a szintaxis egy problémáját kell megoldani, mindazok, akik valaha a nyelvet és a gondolatot használták, velünk vannak, megérinthetjük leheletük meleg, titokzatos szobrait. És a közösség velük nyugalmat hoz. Ki lenne olyan öntelt, hogy azt állítsa, tudja, mely cselekedetek kapcsolódnak össze és erősítik egymást, s melyek vettetnek a nevetségbe, a felejtésbe, száműzetnek abból, ami méltó az örökség névre? Ahelyett, hogy ezen gondolkodnánk – jobb az egyetlen fontos kérdést feltenni: szabadok tudunk-e lenni a szomorúságtól és a közönytől.”
(Bojtár B. Endre fordítása, Századvég kiadó, 2000.)