Az írótól nem régen olvastam „A tengerparton futó tarka kutya” című művet, ami nagyon magasra tette a „lécet” az elvárásaim tekintetében. A könyvben olvasható két kisregény sajnos ezt nem is tudta megugrani. Viszont önmagukban mindkettő szerethető korai műve az írónak, és már ezekben is megmutatkozik az írói tehetsége. Talán nem ezzel kellene kezdeni az íróval való ismerkedést, de aki már olvasott tőle, és olvasna még, ezt a könyvét is jó szívvel ajánlom.
Innentől spoiler veszélyes az írás, mivel ha nem írom le a cselekmény vázlatát, nem tudom leírni azt, hogy mi érintett meg a művekben. Csak az olvassa tovább, akinek ez nem gond. Véleményem szerint nem a cselekmény az írások értéke ezeknél a kisregényeknél, hanem az olvasási élmény, és azok az érzések, amit átadnak a művek.
Dzsamila szerelmének, ahogy a címe is utal rá, központi témája a szerelem. Amit nem szavakkal ragad meg a szerző, nem romantikával mutat be, hanem magát az érzést, ezt az irracionális állapotot élhetjük meg általa. Dzsamila egy gyönyörű fiatal nő, aki férjnél van, és anyagi biztonságban él. Látszólag élete irigylésre méltó, legalábbis a szegény falusias viszonyok között. Pontosan nem derül ki, hogy milyen a viszony a férjével, de kapcsolatuk inkább a tiszteleten, maximum szereteten alapszik, valós szerelem nélkül. A férj a világháború miatt katonának áll, és távol a feleségétől a fronton harcol. Ebből a hiányból kerekedik ki a mű cselekménye. Dzsamila tette (szerelmes lesz egy másik férfiba, Danijarba) erkölcsi oldalról nézve elítélhető, mégis ettől az elítéléstől véleményem szerint el kell tekinteni, mert az írás inkább arra akar rávilágítani, hogy az igaz szerelem, mint érzés, mindent áttör, felülír, bármit diktáljon is a józan ész, és a társadalmi elvárások. Nagyon érdekes, és éppen emiatt nem tudom elítélni Dzsamila és Dajinar tettét, hogy a férfi nem szavak általi manipulációval hódítja meg a nő szívét, hanem azzal, hogy a nő meghallja a férfi énekét. Az ének, ami által a férfi kitárja lelkét mélyen megérinti a nőt, és olyasmit érez meg általa, olyan mély szeretetet, olyan mély érzelmet, hogy mindenét feladva elhagyja a falut, egy vagyontalan emberrel.
Az első tanító is kettős érzéseket keltett bennem. Az előző történetben megismert faluban a gyerekeket régen a muszlim pap oktatta a legfontosabb, a vidéki élethez nélkülözhetetlen dolgokra. Ez megváltozik, mert győz a szocialista forradalom, és az egyház háttérbe szorul. A gyerekek tanítása innentől a tanító feladata, aki bár szakmailag teljesen képzetlen, írni olvasni alig tud, de lelkesedése a tanítás iránt határtalan. Kettős érzésem abból fakad, hogy egy viszonylag képzetlen kommunista ember nem lehet példakép, inkább megmosolyogtató dolog a küszködése, ahogy egyébként sokan a faluból meg is mosolyogják. De mégsem az. Ez az ember ugyanis, ha leválasztjuk róla a kommunizmust, mint elavult eszmét, igen is példakép. Semmi segítséget nem kap, és nincs meg a tudása sem, mégis nagy hittel, és lelkesedéssel neki áll iskolát létrehozni, majd tanítani a gyerekeket. Hiányosságait szeretettel, és gondviseléssel pótolja ki. Szembe száll a régi rend hibáival (pl: gyermeklány eladása második feleségnek), és próbál igazságot tenni, amibe majdnem belehal. Végül kiderül, hogy sok év múlva ez az ember, aki annyit küszködött a gyerekekért, szinte teljesen elfelejtődik, legalábbis nem kapja meg a neki járó tiszteletet, és elismerést…