Ajakír 8 csillagozás

Csiki László: Ajakír

Rúzs ​és diktatúra – egy illatszerügynök a forradalom színjátékában „… a világméretű kétnapos örvénylés egyik taraja még egy rúzs-szállítót is magasba ragadhat, csupán a jelzőt kell megváltoztatni. Vagy illatszer-, vagy titkos ügynök. Netán-tán különleges. Különben is, az áldozatokat gyakran nevezik hősnek” – mereng helyzetén Csiki László regényének elbeszélő-főhőse, aki Párizsból érkezett hivatalos üzleti útjára ebbe a meg nem nevezett, hólepte, lepusztult országba, és akinek sorsa egyre kevésbé érthetően szövődik össze a diktatúra végnapjaival. Érkezése pillanatától belügyes tisztek kísérik az illatszerügynök minden lépését, ám beszervezése a titkosszolgálatba az események előrehaladtával feleslegessé válik; ballasztként cipelik vendégüket, az egyik titkos katonai támaszpontról a másikra menekülve. Haza Bérce, a teljhatalmú államfő és katonai klikkjének előre megrendezett forradalma kicsúszik a kezéből: az utcán látott és a televízióban közvetített események többé nem fedik… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Magvető, Budapest, 2008
504 oldal · ISBN: 9789631426786

Várólistára tette 5

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

egy_ember >!
Csiki László: Ajakír

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására – és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi –, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

egy_ember >!

Volt egy ismerősöm, még az iskolából, egy harsány hőtechnikus, öt gyerek apja, aki el tudta dobolni szőrös pocakján a legújabb slágereket, és mindenáron bajuszt akart növeszteni, de nem sikerült neki. Egyetlen szál szőre sem volt, sehol a testén.

262. oldal

9 hozzászólás
egy_ember >!

Ne higgye, hogy Neki nincs érzéke a szenvedéshez. Épp ellenkezőleg. Fontosnak tartja. Nem érzéketlen Ő, csak valahogy… Valahogy a másik oldaláról, a visszájáról szemléli a kínt. Nem, nem arról van szó, hogy élvezi, éppen csak szükségesnek tartja. A szenvedés árán lehet eljutni az emberhez. A legbelsejéhez. Ott aztán nincs, aki segítsen.

39. oldal

16 hozzászólás
egy_ember >!

– A habot a tetejére mosószerből csinálják – mondta. – Mosószert raknak a sörbe, hogy ne kelljen sokáig erjeszteni. Azért nem lehet mosószert kapni. A sörtől rossz a májunk.

59. oldal

34 hozzászólás
egy_ember >!

Errefelé, Lucille, férfiaknál a gyöngeség jelének számított az édességevés. A gyümölcs még hagyján, de abból is inkább csak az alma, szilva. Lehet ugyan, hogy a gyerekek elől nem akarták elenni a nyalánkságokat, ez szülte a hagyományt. Ahogy a családanyák mondogatták vasárnaponként, hogy ők a csirkének csupán a püspökfatját szeretik, a combot, mellehúsát egyék csak a többiek.
A lemondás és az élvezet, Lucille! A hagyomány és a kényszere!

202. oldal

6 hozzászólás
egy_ember >!

Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
– Miért beteg?
– Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
– Azt szeretném – mondta jól csengő, mély hangon –, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt.

214-15. oldal

4 hozzászólás
egy_ember >!

Túl hosszú ideig éljenezték ahhoz, hogy most lelkifurdalás nélkül leköpnék a vezérüket. Mintha magukat köpnék szembe, azokat a hosszú éveket.

334. oldal

5 hozzászólás
egy_ember >!

Lehet, hogy a kimerültségtől képzelegtem. Elment az eszem, annyi nem maradt, hogy megállapítsam, mennyi.
Pihennem kellett, sőt aludnom. Ehhez felöltöztem, mintha látogatót várnék. Az ember, ha ad magára, a rémálombeli alakokat is illendőképpen fogadja.

22. oldal

egy_ember >!

…lehet, hogy a lelket vigasznak találtuk fel. A lélek a remény másik neve.

211. oldal

3 hozzászólás
egy_ember >!

Ha önként elhagyott helyre, emberekhez megy vissza, vendégségbe az ember, legritkább esetben van fölényben, még ha milliomos vagy tévésztár lett is belőle valahol. Túlságosan önhittnek kellene lennie ahhoz, de akkor úgyis mindegy volna, hova megy a világon, egyedül magát látja. Az elhagyottak, hátramaradók méltóbbnak tűnnek, ha nem másért, mert különös erővel ruházza fel őket a visszalátogató, olyan erényekkel, amelyeket ő nem birtokolt, ha egyszer rájuk hagyott. Közben megtörténhet, hogy azok egyszerűen gyávák voltak elindulni, odahagyni a biztonságot nyújtó közeget, vállalni az idegenséget. Talán nem bíztak önmagukban, és egymásban találták meg a magabiztosságukat, ettől viszont idegenebbek otthon, mint bármely ismeretlen táján a világnak. Ebből azonban semmi nem látszik rajtuk, és be sem vallanák, mi több, büszkék, hogy eligazodnak a maguk helyén, a maguk idejében, és leereszkedően igazítják el látogatójukat is, aki ugyanolyan pontosan ismeri a helyi utakat.

240-41. oldal

4 hozzászólás
egy_ember >!

– Nem mintha egy másik, rivális szolgálat hitelt adna a költött titkainknak. Ennek ellenére feladata, szabályzata értelmében kénytelen foglalkozni azokkal.
– A titkosszolgálatok eszerint egymás alkalmazottai?

69. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
Karácsony Benő: Napos oldal
Hunyady Sándor: Családi album
Bánffy Miklós: Erdélyi történet I–III.
Bartis Attila: A nyugalom
Szilágyi István: Hollóidő
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Bálint Tibor: Zokogó majom
Tamási Áron: Vadrózsa ága
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér