Gasztrokrimik receptekkel
Mindannyian Mikszáth hasából bújtunk elő, vallják a könyv szerzői. Aki ismeri Cserna-Szabó András és Fehér Béla eddigi munkásságát, nem igazán lepődik meg azon, hogy most közös erővel, emberesen belecsaptak a lecsóba, hiszen mindketten tiszteletbeli nagykövetek Kulináriában. Boszorkánykonyhájuk jótékony, zsírpárás félhomályában ugyanis kifőzték a gasztrokrimi sikkes és fantasztikus receptjét. Így szól: végy két gourmand írót, az egyik nyomozzon régi receptek, elfeledett ízek, konyhák és történetek után, a másik legyen hamvasi ihletettségű gasztrozófus, de a legfontosabb: mindkettő szeressen enni, és még inkább beszélni, írni az evésről! Ha meglelted őket valamelyik füstös, békebeli kiskocsmában, keverd össze őket, és várj, amíg az ízek összeérnek. És milyen élményben lesz részed végül, kedves Vendég? Megismered a magyar konyhaművészet történetét a kezdetektől napjainkig, az összes igaz és városi legendát,… (tovább)
Ede a levesben 10 csillagozás ↑ 13%
Eredeti megjelenés éve: 2011
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencnek jelölte 1
Most olvassa 8
Várólistán 25
Kívánságlistán 17
Kölcsönkérné 2
Népszerű értékelések
Mikszáth Kálmán előszavát és a szerzők mentegetőzését (nyugi fiúk senki nem várt rendszeres gasztronómiatörténetet) a következő témák követik. (In order of appearance)
– A gasztrotörténet kutatásainak nehézségei, a fennmarad nemesi-polgári és az elenyészett népi história különbségei, a magyar konyha fő fejlődési irányai.
– A burgonya. Apja nem ette, nagyapja nem is hallott róla.
– A pacalpörköltről. (Kedvenc, de csak ha én pucolom – étteremben soha.)
– A magyarság paprikafogyasztásáról.
– A kocsonyáról. (Én körömmel, [ha van, füllel, farokkal] sok hússal és zöldséggel, főtt tojással.)
– A „Czifray” kapcsán a szakácskönyvek családfájáról.
– A német befolyásról szakácskönyv-irodalmunk kezdeteinél.
– A magyar konyha külhoni megítéléséről a 17-19. században.
– Az összepancsolt és konzervált „nemzetközi” konyháról.
– A hazánkban dívó milánói kultuszról.
– Az Újházy levesről, ami öreg kakasból készítve életelixír.
– Móráné Walleshausen Ilona szakácskönyvéről, aki kifőzte az írót a vagyonából.
– A lecsóról. (A hagymát szigorúan karikára, hogy szottyos legyen és ne szaftos!)
– A halászléről. (Nem passzírozok, az úri huncutság.)
– A csík tündökléséről és bukásáról – és ennek kapcsán a lápi életforma eltűnéséről.
– Ínyesmester „szakácskönyvéről” – amiről Babits rajongó kritikát írt a Nyugatba. Valamint Ignotus Emma asszony álnéven kifejtett szakácskönyv-szerkesztői tevékenységéről.
– Dobos C. József (a tortás) feldolgozatlan életművéről.
– A tokány színeváltozásairól – 1 név, 100 féle étel.
– Hamvas Béláról és a bor filozófiájáról.
– Körner András gasztroszociológiájáról, amit a vidéki zsidóság életmódjáról írt, miután rátalált dédanyja Baruch Riza receptjeire.
– Krúdyról és az Esterházy (Puskin) rostélyos körül dúló értelmezési zavarokról.
– Mikszáth hasáról és Mauks Ilona csuszáinak felelősségéről az író korai halálában.
– A barabolyról. (Ugye? Hát ez az!)
+ Rengeteg recept, jó része ma már megfőzhetetlen, de azért…
Remek könyv, kell egy saját.
A könyvnek számos csodás jellemzője van*, de a legjobban az idegnyugtató hatását élveztem. Ahogy elkezdtem olvasni a különböző lecsókat, halászleveket, tokányokat, leveseket és sülteket övező rejtélyekről és vitás kérdésekről, hirtelen elfeledkeztem mindenről, és ebben a percben az a legnagyobb kérdés az életemben, hogy vajon ehetek-e még egyszer olyan jó halászlét, mint amilyet utoljára tizenhat éves koromban ettem, s amit akkor – nyilvánvalóan – nem becsültem meg kellőképpen. (Bár ha belegondolok, ez elég nagy probléma, mivel véletlenül tudom, hogy pont olyat már úgyse ehetek többet.)
*érdekes, izgalmas, humoros, néha megható, jó stílusú stb.
A fülszöveg óvva int az olvasásától, merthogy éhes leszek tőle: hát ez nagyon igaz. Nálam ez fejezetfüggő volt, a fogamra való ételeknél, mint a halászlé, elindult a nyálelválasztás, a pacalosnál kevésbé. Egy bizonyos, valóban résen kell lenni, diétázóknak szigorúan ellenjavallt.
A könyv irodalom- és konyhatörténeti kalandozás, a tudományos igényességet elérő, mégis olvasmányos formában. Igazolja a „mindannyian Mikszáth köpönyegéből bújtunk elő” mondást (ha van ilyen, és miért ne lenne), a bevezető és az utolsó fejezet is őt idézi, mintegy keretbe foglalva az elmúlt mintegy kétszáz (vagy több) év étekjeit.
A legtöbb fejezet ételekről szól: a forráskutatások szerint (azaz régi szakácskönyvek alapján) mikortól emlegetik, hol fordul elő, ki főzte/sütötte, milyen változatokban, vagyis: hogyan alakult ki az a fogás, amelyet ma azon a néven ismerünk, akkor is, ha másképp tudjuk Baján, mint Debrecenben. Mi tagadás, a mai ételek neve alapján őseink nem sokat ismernének fel. A jövevényekről nem is beszélve: a német, francia szakácskönyvekből átszármazott, „igazi magyar” konyhaként több kiadást megért szakácskönyvek segítettek elterjeszteni a fűszerezés, az alapanyagok, a készítési módok változatait. Nagyon érdekesnek találtam, amikor megpróbáltak leásni a mélyére, mi is az, ami a magyar konyha ősi része.
A legjobban nekem mégis a szakácsokról, szakácskönyvek szerzőiről szóló részek tetszettek, Móra feleségéről, Mikszáthról, Magyar Lajosról, Jókairól és a honi gasztronómia számomra eddig ismeretlen közkatonáiról.
Élvezetes olvasmány, tele receptekkel, nem fog elsüllyedni a polc mélyére, az bizonyos.
Remek könyv, szeretem ezeket a magos kultúrához lazán kapcsolódó históriákat, amik néha jobban rávilágítanak a lényegre, mint az egyetemes történelem eseményei (lásd háborúk).
Hogy mégsem adtam rá 5*-ot annak inkább szerkesztési mint írásbeli okai vannak.
Egyrészt úúúútálom, amikor a kép feliratok a könyv végén vannak, és ha meg akarom tudni mi van a képen, akkor lapoznom kell, megszakítva az olvasást.
Másrészt azt sem értem, hogy ha egy képhez csak annyi információt lehet odaírni, hogy pl. FOTO FORTEPAN, akkor az mit keres egy ismeretterjesztő könyvben? Arról nem is beszélve, hogy a képek nagyrészt évszámmegjelölés nélkül szerepelnek. Trehány munka.
Azonkívül egy Magvető kiadványban nekem ne legyen ennyi lejterjakab.
És hogy befejezzem a morgolódást jó lett volna a könyv végére (ha már lábjegyzetben nem megy) némi szómagyarázat, mert rengeteg olyan régies, tájjelegű szó szerepel a könyvben, aminek jelentéséről nem lebben fel a fátyol.
No de nem ez a lényeg, ha szereted a gasztronómiát, akkor feltétlenül olvasd el. Ha nem akkor is.
Valószínűleg nem ebből fogom megfőzni a vasárnapi ebédet (hacsak valaki nem moccan rá a muflongulyásra vagy a hódtalpra), de gasztrotörténetileg jónéhány dolgot helyretett. Krúdy Gyula is elégedetten hümmöghetne.
„S bár a meghatározás szerint »krimiket« olvasunk, a krimik végén pedig általában fény derül a rejtély megoldása, ebben a könyvben ez nem így történik: ahogy számos híres fogással kapcsolatban ma már szinte lehetetlen megállapítani, hogy milyen lehetett az eredeti elkészítési mód, ugyanúgy vannak olyan szakácskönyvszerzők is, akik hiába voltak meghatározóak a saját koruk (és esetleg a későbbi generációk) konyhaművészetében, ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy kik voltak ők valójában.” /Turán Beatrix/
(Bővebben lásd a linkeknél.)
Népszerű idézetek
Ne kerteljünk, a pizza a magyar kreativitás Eldorádója. (…) megtettük az első nagy lépést, hogy a világ ízeit egyetlen kenyértészta-korong tetején formáljuk a saját képünkre.
106. oldal Fehér Béla
HÓDTALP
Megkövesztvén a' tisztított és tisztára mosott hódtalpakat, tedd lábasba, mellybe írósvajat, bort, eczetet, zöldséget, gyökereket, babérlevelet, gyömbért, czitromhéjat, sót és borsot tettél, 's párolt meg; azután tedd tálba, adj fölébe írósvajat vagy czitromnedvet és zsemlyemorzsát, 's add föl az asztalra
(Magyar Gazdasszony: A' valódi szakácsság, Pesten 1851)
92. oldal
IBOLYA-KOCSONYA
Kék tavaszi ibolya levelekből, melyeket széttépünk, anélkül, hogy valami zöld rajtok maradna, kis tányérnyit leveses tálban hét deciliter (egy itce) forró vízzel leöntünk, a tálat jól befedjük, s egy óráig állni hagyjuk; azután a leveleket szitán megszűrjük, s negyvenkét dekagramm (3/4 font) cukrot olvasztunk fel benne; ha egészen felolvadt, negyedfél dekagramm (2 lat) feloldott vizahólyagot teszünk bele, a keveréket asztalkendőn s itatós papíron áttörjük, formába öntjük s jégen megfagyasztjuk.
Képes budapesti szakácskönyv, 1888)
93. oldal
E kies hazában mutass nekem ma egy oly ravaszt, ki egy oly közönséges tárgyról értekezvén, mint a tejfölös túró, ily rafináltan tudja kimondani, hogy az élet ünnep, karnevál, hogy a Jóisten a piszkosszürke hétfői létben néha azért tesz engedményeket, ad vasárnapi naplementéket, ad hagymát és paprikát, badacsonyi kotyogó pintes üvegeket, ha van elég türelmesség bennünk, hogy meglássuk a csodát.
176. oldal (az Ínyesmesterről)
Az író is lehet őszinte. Ha az asszonyokról firkáltam, míg azokat szerettem jobban, mért ne írhassak most a konyha produktumairól, mikor ezekre szívesebben?
De nem is olyan apró dolog az. Ha beáll egykor a rideg közöny, melyet a kozmopolitizmus előtologat, ha minden érzés megszűnik a rög iránt, az idealizmus roncsai közt még mindig ott lesz varázsnak a magyar konyha. Lehet elfásult, kiégett a szív, lehet mindenféle ferde okoskodással szaturálva az elme, de a gyomor makacs és őszinte, a gyomor azt fogja kiáltani: „magyar vagyok, magyar maradok!”
7. oldal Mikszáth Kálmán: A magyar konyha
Mert a nagy konyhai alapvetések azok, melyeket nemcsak a gyöngyöző húsleves mellett a hokedlin ülve, de a villamoson utazva, a kocsma teraszán fröccsözés közben, a repülőtéren várakozva, alvó szeretőnk hátán vagy unalmas focimeccs alatt egyaránt olvasgathatunk. Mert egy szakácskönyv csak a konyhai használattól nem lesz kopottá, gyűrötté, züllötté. Ahhoz, hogy ilyenné legyen, olvasmánnyá kell válnia, regénnyé, társsá, elszakíthatatlan testvérré. És tudjuk, megkerülhetetlen szerzővé csak az lehet, akinek könyve belehuppan a fürdővízbe, a Tiszába, a Balatonba vagy a Földközi-tengerbe, pörköltszaft-pecsétet hord magán és vörösbortól maszatos.
176. oldal
Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. (Hamvas Béla)
213. oldal
