Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen 48 vélemény
Magvető, 2009, ford.: Bart István
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A Nem vénnek való vidék szerzőjének legpokolibb regénye.
A Véres délkörök egy fiatal és nincstelen vándor története, aki kóborlása közben csapódik a törvényen kívülieket és skalpvadászokat tömörítő Glanton-bandához, melynek tagjai indiánokat irtottak Texas és Mexikó határvidékén, az 1840-es évek végén, a helyi elöljárók megbízásából. McCarthy regénye az amerikai álom keletkezésének ideológiai alapjait gondolja újra, ábrázolva a tudás és a hatalom, a fejlődés és az elembertelenedés, a történelem és a mítosz, de legfőképpen az elkövetett erőszak és az elbeszélt erőszak határmezsgyéit. Világában minden megtörténhet és meg is történik a túlélés érdekében. Nincsenek jók vagy rosszak. Nincsenek kiváltságosok, és kegyelem sincsen – sem öregnek, sem nőnek, sem gyermeknek. Feladatok vannak, melyeket a szereplők igyekeznek végrehajtani, anélkül, hogy túlságosan sokat gyötrődnének azon, mi helyes, és mi helytelen; indiánok és fehérek, harcosok és földművesek mind a dolgukat végzik ebben a pokolian perzselő, könyörtelen világban, és a legtávolabbi céljuk: a másnap reggeli ébredés. A történet és a nyelv egyaránt a fájdalomból építkezik, hogy azután a regény az ember elhagyatottságának és értelmetlen szenvedésének monumentumaként magasodjon a századok fölébe, és úgy hirdesse a keresés szükségszerűségének és ugyanakkor hiábavalóságának tanulságát, akár Herman Melville Moby Dickje.
Cormac McCarthy rémálomszerű, mégis gyönyörűséges nyelvezetű, kalandos remekművét a kritikusok a 20. századi irodalom, azon túl pedig a teljes angol nyelvű irodalom legfontosabb regényei közt tartják számon és Poe, Melville vagy Faulkner leghíresebb alkotásaihoz hasonlítják. Harold Bloom, a neves irodalmár egyenesen a négy legjobb élő amerikai író közé sorolja a szerzőt Philip Roth, Thomas Pynchon és Don DeLillo társaságában. McCarthy sokkoló elbeszélésében szenvtelenül ábrázolja az amerikai történelem egyik válságidőszakát, kendőzetlen képet festve az elkerülhetetlen fájdalomról és erőszakról.
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
| Magvető, 2009 | 9789631427141 | 542 | Bart István | Ugrás |
Most olvassa 8
Várólistán 41
Kívánságlistán 25
Aktuális kihívások
| Kihívás | Résztvevők | Véget ér | |
|---|---|---|---|
| Kiadók kihívása – Magvető kiadó | ★ | 79 | 2016. január 1., 00:00 |
| 1001 könyv, amit… | ★★★ | 171 | 2016. december 31., 21:00 |
Népszerű értékelések
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
„Isten nem olyannak teremtette a világot hogy mindenkinek jó legyen benne nem igaz?” Hát bizony, nem egy nagy játszótéren bolyonganak McCarthy regényének szereplői. Az 1840-es években járunk Texas és Mexikó határvidékén, a Vadnyugaton, de ez nem a westernekből ismert környezet. Nincsenek magányos hősök, sem nemes indiánok. Itt végtelen és lakatlan préri van, rommá lett települések, szürkeség, homok és por, eső után pedig mindent ellepő sártenger. Itt születik a névtelen gyerek, akinek útját végigkísérjük. Ez a számkivetettek, nyomorultak, koszos és büdös éhezők világa. Istentől elhagyatott, vagy éppen egy bosszúálló Isten által teremtetett világ.
A gyerek minden ok nélkül belekeveredik egy gyilkosságba és ettől kezdve sorsa elrendeltetett. Menekülők, vándorok csoportjához csatlakozik, akiket lemészárol egy csapat indián. Ő túléli, és jobb híján beáll egy skalpvadász bandába, akik félig hivatalosan, a mexikói kormány támogatásával indiánokra vadásznak. Egy ideig üldözik is az indiánokat, de aztán már mindegy lesz, kit skalpolnak meg, csak fekete legyen a haja. De egyik csapat sem jobb a másiknál, az indiánok, a mexikóiak, a texasiak ugyanolyan erőszakos, állatias vademberek, akik kiszolgáltatottságukat, elhagyatottságukat öncélú kegyetlenkedéssel és ivászattal próbálják feledni. Egyszerű, műveletlen, kevés szavú emberek, akiknek olcsó az élet, a másoké is, a maguké is.
A kivétel a bíró, a csapat „szellemi vezére”, akit McCarthy mitikus figuraként ábrázol. A hatalmas termetű, szőrtelen bölcselkedő és gyakorló pszichopata (egy kövér Buddha, Kurtz ezredes és egy hadisten keveréke) A kiszabott sors, az eleve elrendelés igehirdetője, az örök háború prófétája. „Nem számít hogy az emberek mit gondolnak a háborúról – mondta a bíró. Az a háborúnak mindegy. Akárha azt kérdeznénk tőlük hogy mi a véleményük a kőről. Háború mindig volt. Ember se volt még de a háború már akkor itt várta a Földön. A legfőbb mesterség a legfőbb mesterét. Mindig így volt és mindig is így leszen. Csakis így és sose másképp.” Minden borzalom az ember lelkéből fakad.
A gyerek és a bíró között végig érezni valami erős vonzalmat és taszítást, mintha egymás ellenpólusai lennének. A bandát felszámolják, a gyerek úgy-ahogy jó útra térve vándorol tovább, de végzete újra összehozza a bíróval…
A szereplőkről alig derül ki valami, nem sokat tudunk meg az előéletükről, jellemük nem változik, a cselekmény nagy része néhány hónap alatt zajlik aztán két bekezdésen belül eltelik 30-40 év. Az erőszak naturális ábrázolása ellenére a szöveg már-már szakrális. A biblikus hang, a régies szavak használata hihetetlenül erős atmoszférát teremt. (A vesszők teljes száműzése a szövegből hamar megszokható. Aki olvasta a Nem vénnek való vidéket, már tapasztalhatta, hogy McCarthy egyénien bánik az írásjelekkel.)
McCarthy világában sok kegyetlenség van és egy kevés hit, humor viszont semennyi. Ezek az emberek olyan kemények, hogy még a seggüket is kaktusszal törlik ki.
5 komment
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Olyan ez a regény, mint a helyszín, ahol játszódik: szikár, kegyetlen, véres, végtelen; mindennek ellenére úgy szép, mint mondjuk az világűr: távolról nézve.
A központozás szinte teljes hiánya úgy hat, mintha a narrátor sietve beszélne, minden egyes szót átélve. Vagy épp ellenkezőleg: mintha az egymás után sorakozó szavak egyikének sem lenne jelentősége. A természet épp oly közönyösen viszonyul egy falu egész lakosságnak halálához, mint egy kóró kiszáradásához.
Ilyen viszonyok közt az olyan fogalmak, mint morál, erkölcs, hit a legtöbbek számára egyszerűen nem létezőkké, felesleges nehezékké satnyulnak. A halál mindennapi jelenléte fásulttá, keménnyé teszi őket, s egy idő után mindegy: fehér, mexikói, vagy indián. Sőt, egyáltalán, élőlény.
Az egyetlen ellenpont a bíró karaktere: az óriáscsecsemő, az anti-buddha, akinek egyetlen, a valamire való elve van: a háború – a legnemesebb játék. Minden csak alárendelő viszonyban létezik: valami szolgál valamit. Csak azért rajzol le egy tárgyat, fog meg pillangókat, hogy a szellemiségét elvegye, eredetijét elpusztítsa: mert az ő személyes jóváhagyása nélkül létezik.
A legborzongatóbb mégis az, hogy ennek a történetnek minden egyes sorában ott bujkál a szépség.
Mindezek ellenére is nagyon nehéz értékelni ezt a könyvet. Nem mehetünk el a repetitív, önismétlő szakaszokon, még ha talán írói koncepció eredménye is volt, viszont a legvégén kidomborodó ív és a lezárás valami zseniális. A bíró félisteni piedesztál alakja, a tájleírások, valamint a korszak véres, naturális bemutatása is ügyesen került az olvasók színe elé, de talán 540 oldalba kicsit hosszú volt, megfelelően illeszkedő, cselekményes történet nélkül. Aki szereti a véres, tárgyilagos, érzelemmentes könyveket, azoknak ajánlom, akik viszont egy könnyed olvasmányra vágynak az ebéd, és a puding elfogyasztása után, inkább messzire hajítsák el a könyvet – kivétel, ha szorulása van az illetőnek és nem bírja a vért.
Értékelés: 7.7/10
(Később blogban)
Szerintem ez egy nagyon jó könyv! Az igaz, hogy túlteng benne az erőszak, ezért a hozzám hasonlók (értsd: akiket az ilyesmi érzékenyen érint), időnként rakják félre és olvassanak mást is, de mindenképpen olvassák végig ezt a könyvet. Ugyanis a benne lévő erőszak nem öncélú, hanem egyszerűen az elmesélt történethez, az író által bemutatott világhoz tartozik (bár néhol lehet azt érezni, hogy na itt egy kicsit túlzásba vitte.) Másrészt McCarthy zseniálisan bánik a szavakkal, a leírásai elképesztően szemléletesek, és elevenek.
2 komment
Bocsánat azoktól akiknek ez nagy kedvence, nekem még fél csillag mínusz. Egyszerűen Az út az etalon, ahhoz képest kevesebb az élmény, több a durvaság, a kegyetlenség, nem annyira tömören fogalmazott….. Közben azért kíváncsi vagyok a vadlovas regényre is, de azt talán majd egy kis szünet után vállalom.
5 komment
Durva ez a könyv. Szörnyűséges élmény, nyelvileg igen kreatív, mitológiája átfogó és érvényes. A szépirodalom határán, karizmatikus esztétika.
Nem semmi egy könyv… Teli tájleírásokkal, vérrel, mocsokkal, értelmetlen öldökléssel… Amint írtam egy karcban a tájleírásoktól hanyatt lehet esni olyan élethűek, és hidegek… Érdekes, hogy a könyv első felében lévő főszereplő, csak a könyv végén tér vissza, mármint addig is jelen van, csak háttérbe vonulva…. Nagyon nyersen, véresen írja le az öldökléseket…. Egy idő után, mikor a tájleírásban feltűnik egy város, már előre sajnáljuk a szerencsétlen lakókat, mert a jól szituált amerikai skalpvadászcsapat elég sajátos területrendezési módszereivel fognak megismerkedni:) SPOILER! Azért az mekkora, hogy a mexikóiak által az apacsok ellen felbérelt banda még a mexikói falú lakosait is lenyírja, és a skalpjukat eladja, mint apacsskalp?:) Ravasz marketing fogás:) Azért nem 5 csillag, mert a vége egy picit nem tetszett….
2 komment
Az idei év eddigi legnagyobb könyvélménye. Egyszerűen tökéletes. McCarthy egy zseni.
Népszerű idézetek
(…) amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.
34. oldal
Ez az ember csakugyan azt hiszi-e hogy ártatlan abban a romhalmazban amivé az élete lett?
XIII. fejezet, 531. o
Az embereket nem a közösen megszegett kenyér köti össze hanem a közös ellenség.
494. oldal
Az ember a játékra született. És nem másra. A gyerek is tudja már hogy a játék nemesebb mint a munka. És tudja azt is hogy a játék értelme nem a játékban magában van hanem abban hogy mennyire értékes az amit a játékban kockára teszünk.
404. oldal
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Volt már Griffinben az úr?
Még nem.
Tele van kurvával. Dugig.
Azt mondják ha szembeszél fúj már egy napi járóföldről kankót lehet kapni.
514. oldal
(…) tudod mi a sorsa az olyan népnek amely nem képes rá hogy magát kormányozza? Úgy bizony. Mások fogják kormányozni őket maguk helyett.
58. oldal (Kalligram)
Ezen a földön is több minden létezik amiről nincsen tudomásunk mint amiről tudunk de a teremtés rendje szerint csak azt látjuk meg amit magunk teremtettünk oda – mint a madzag a labirintusban – hogy el ne tévedjünk.
398. o
Világéletében a tökéletesség bálványát követte de soha el nem érhette. A halott apja kiforgatta az örökségéből. Mert a gyermeknek az apja halála volt az igazi öröksége és nem is a javai. De ez a fiú nem látta az apját ravaszkodni és nem látta küszködni hogy kimásszon a csapdából amit magának ásott. A világ amit örökölt hamis tanúja volt az apának. Fagyba dermedt istenség előtt térdepel és ezért soha nem is fogja meglelni az útját a világban.
240. o
„Az egyenes és a görbe út végül is egy és ugyanaz és most hogy itt vagy mit számítanak az évek melyek elteltek azóta hogy utoljára találkoztunk? Oly téveteg az emberi emlékezet és ami megtörtént alig különbözik attól ami sohasem létezett.”
"Láttál már olyan világot ami jobban tetszett volna?
Azért képzelni tudnék.
Azzal meg mire mégy?
Semmire.
Semmire hát."
