Az út 88% 287 vélemény

Felvette az ecsetet. Belemártotta a szürke és fekete színbe, majd megtöltötte ezekkel egy könyv lapjait. Aztán odafestette a férfit és a fiút, majd egy kis narancssárgát is adott a képhez, a szemnek láthatatlanul. Cormac MacCarthy igazi művész, aki mindig tudja, mikor kell a reményről a fátylat fellebbenteni, hogy ne vesszünk el a reménytelenségben.
Remekmű.

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni. Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.
Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.
McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.
A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.
Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos…
nem akarok itt több helyet foglalni, itt tovább olvashatjátok, ha akarjátok
http://konyvekplusz.blogspot.com/2010/03/cormac-mccarthy-az-ut.html

Igen ez A könyv! Nem tudom mit írhatnék még olyat,amit nem írtak le akik olvasták! Szuperlatívuszokban lehet beszélni róla.
Lebilincselő.
Lélegzetelállító.
Elgondolkodtató.
Nyomasztó.Színtelenül színes.
És mégis letehetetlen!!!

Igen komoly.
Igen komor.
Mivel lázasan, végig köhögve, néha orrvérzéssel egy hideg szobában olvasta, azt hiszem bele tudtam élni magam.
A végén annyira köhögtem, hogy még a könnyem is kicsordult.
Még jó, hogy senki nem látott, azt hitték volna, sírok. Férfiember olyat pedig nem tesz.
A könyvről:
A férfi ügyességét és kitartását csodáltam. Én harmad ennyi ideig nem bírtam volna, harmad ennyi dolgot nem tudtam volna csinálni, harmad ennyi dolgot nem találtam volna.
A fiút – persze – rögtön megszerettem.
A központozás hiányát is hamar megszoktam, talán volt szerepe a hangulatban, talán nem. mindegy.
A szerző nagy profi, a mű felépítése gondosan megtervezett, minden akkor következik be, amikor kell (vagy egy kicsit később :) ).
A „kincsek” megtalálása is keretes:
Tézis – a borzalmak kamrája
Antitézis- a pánik bunker
Szintézis – a hajó a szextánssal.
(akarnak valamit, de rosszat kapnak – nem várnak semmit jót kapnak – nem tudják mit várnak, de jót kapnak, de nem tudnak vele mit kezdeni).
Az azért érdekelne, mi lett a szextáns sorsa.
Jó könyv, bárkinek ajánlom (ööö…gyerekek, kismamák, terhesek azért kivétel)

Sokat adott. Jókor, jó időben talált meg. Talán segít nekem is. Pedig féltettek a könyvtől a kedves ismerősök. Talán nem most kellene- mondták nekem.
Most kellett. Segít a megkönnyebbülésben. Vagy másban.
Szóhoz sem jutok.
Szerettem őket.
Velük voltam.
Féltettem őket.
Etettem őket.
Betakartam őket.
Próbálom visszahozni a fényt és a színeket.

Az út maga az élet. Az út addig tart, amíg az élet. Az út, amin menni kell előre, ahol sosem tudni mi vár a következő kanyar után, ahol bízni kell, hogy jó helyre vezet, hinni kell, hogy van jó hely.
Az útnak addig van értelme, amíg az utolsót nem lépi az ember. Amíg van , aki járja. Az úton, az utolsó utáni pillanatban is mindig jön valaki, aki továbbviszi azt, amiért érdemes volt az úton maradni.
A könyv nyelvi egyszerűsége, minimálképeivel, reménytelen utópiájával és borongós hangulata ellenére is összetett gondolatokat, maximális olvasásélményt és minden negatív hatás ellenére, reménnyel teli hitet kelt.
Szép könyv.

utolsó ember vagy
kannibálok közt mented magad
jó falatot
ki nem édes emberhúson nőtt fel
kolonc különc
az utolsó ember
útközben hal meg
eldobált leszopogatott csigolyái
felett nesztelen nő a fű
az evolució is véget ér egyszer
esőfüggöny

Nem szeretem az utópiát, de ez a könyv megbabonázott. Ereje van, nem engedi a figyelmet lankadni, nincsenek mellékgondolatok olvasás közben. A drámaiságához való, szükséges megoldás a vesszők hiánya, engem nem zavart.

Hú, hát ez az a könyv, ami még évekkel később is eszembe jut, egy-egy sor, kifejezés. Sokáig szemeztem vele a polcon, érdekelt miért kapott Pulitzert, utánanéztem (rágugliztam :-), ezután viszont gyáva nyúl módjára nem mertem elkezdeni.
Akinek gyereke van, az más szemmel látja, ez nem egy horror, vagy sci-fi. Nekem ez a könyv egy apa könyve. Mit engedhet meg magának a szülő? Megölheti-e a gyerekét, ha azt gondolja, hogy egy a halálnál is rosszabb dologtól kíméli meg? A válasz nem. Erre jutott a főhős is, és erre jutottam én is. Ezért nem mertem hozzákezdeni, féltem a saját szülőségemtől, hogy hogyan fogok reagálni egy gyerekgyilkos apára, vagy pont egy gyáva, gyerekét megölni nem tudó apára. Nem tudtam melyik oldalra fogok állni, és féltem szembenézni ezzel.
Tény, hogy az előzmények nem derülnek ki, de számít ez? Nem arról szól ez, hogy milyen természeti vagy ipari katasztrófa történt, ki a hibás, vagy hogy jutott el a világ eddig. A körülmények már adottak, ebben a világban kell boldogulnia apának és fiúnak. Mit tesz a fiú, ha „öröksége” az apától pár jótanács: maradj az úton, és ne bízz senkiben. Az első ember, aki talán segít, talán árt, az viszont azt tanácsolja, menj le az útról és bízz bennem. Mit tegyen egy fiú? Nem szeretnék a helyében lenni.
Miután olvastam, látnom kellett a filmet is, de az csalódás volt, hatásvadász hollywoodi film, a könyv ezerszer jobb.
Eleinte zavart az írásmód, a veszők, a párbeszédeket jelző gondolatjelek hiánya, de aztán úgy voltam vele, hogy hagytam magam sodródni, hogy magával ragadjon. Ez nem is regény, inkább művészet. Nem az a célja, hogy tárgyilagosan elmeséljen neked egy történetet, hanem hogy érezd magad valahogyan, míg olvasod. Hogy gondolkodj. Ezért nincsenek vesszők, a szavak átjutnak az agyadba, és mást látsz ott, mint a papíron. Azon kevés könyvek egyike, amit úgy olvastam végig, hogy „szorított a szívem körül”.
Talán pár év múlva lesz bátorságom újra elővenni, és újraolvasni. Addig hagyom hogy „ülepedjen” bennem…. Azt mondanám, hogy kötelezővé kellene tenni, de persze tudom, hogy nincs az az iskolai rendszer, még a középiskola sem, ahol elég érett lenne egy gyerek ahhoz, hogy a könyvet megeméssze. Felnőtteknek, szülőknek való. Szigorúan.

Nem csalódtam benne. Ez egy olyan könyv, hogy szerintem előre tudod, hogy mit fogsz kapni. Vagyis én tudtam, mert hangulatilag nem nagyon tér el a Véres Délköröktől. Amíg ott minden vérvörös, itt minden szürke. McCarthy ugyanolyan cseppet sem unalmas tájleírásokkal rakta tele Az utat is. Picit keveselltem benne a párbeszédeket, de mégis csak 2 szereplő van benne végig. Két csillag levonás, mert nem tudtam meg, hogy mitől lett ilyen a világ, holott más hasonló posztapokaliptikus könyvben azért szokás, és végig evett a fene, hogy talán a következő lapon kiderül. Engem nem vágott földhöz a könyv drámaisága, talán mert tudtam, hogy milyen lesz, és itt megint csak a Véres délkörökre utalok, ami szintén hasonló hangulatú, csak véresebb. A filmet nem láttam, de szerintem nem vesztettem semmit, hisz elolvastam. Szvsz a Délkörök jobb könyve, ha ezért Pulitzert kapott, akkor azért is kaphatott volna simán.