Abarat (Abarat 1.) 78% 121 csillagozás

Barker ebben a (rém)mesés fantasyjében sikeresen dolgozta össze a Végtelen történet kimeríthetetlen és szárnyaló fantáziagazdagságát a horrorok által feszegetett egyik alapkérdéssel – hogy mi is a gonosz valójában?

Ebben az öt részesre tervezett sorozatban a gonosz ugyanis tucatnyi különböző arcot ölt, és nem (csak) a groteszksége, hanem motivációjának ismerős vonásai miatt is ijesztő. Nem meglepő módon Barker nem tagadja meg a horror írói múltját, ezért egy ifjúsági regényben sem riad vissza a legsötétebb gótikus mesék rémalakjainál is rettenetesebb figurák szerepeltetésétől.
Persze nem csak a mesékből ismerős rémségek tűnnek fel, de ínyencek számára nyilvánvaló utalás van Lovecraft minden emberitől távol álló Mérhetetlen Vénjeire is.

A történet egy unalmas minnesotai kisvárosban indul, ahol a főszereplő lány, a 16 éves
Haplatán Cuki él, de hamarosan áttevődik a cselekmény fókusza Abaratra, erre a mágikus szigetbirodalomra, ahol minden órának külön szigete van, sőt, van egy huszonötödik óra is, amelynek szigetéről kevesen tértek eddig vissza ép elmével.

A cselekmény fő mozgatója Kremátor Kristóf, Éjfél Ura, aki már hosszú ideje szövögeti a maga hálóját, s nagyanyjával, Mánia Mutterrel, a férclények úrnőjével együtt az Éj legnagyobb szabású gonosztettét készíti elő.
Ebbe a cselszövésbe keveredik bele Cuki, aki a kezdeti bizonytalanság után egyre magabiztosabban mozog ebben a számára meglepő módon ismerős és otthonos világban. A sztori haladtával egyre több dolog lesz világos az olvasó számára, és a kezdetben talán nem egyértelmű utalások is történetszálak is a helyükre kerülnek.

Nekem az első néhány tucat oldal elolvasását követően azonnal kedvencemmé vált ez a világ minden bizarrul bájos és hökkentően hátborzongató szereplőjével, és helyszínével együtt és továbbra is és újra csak ajánlani tudom mindenkinek, aki kedveli a sötét hangulatot és nem becsüli le a mesék erejét.

Milyen fura egy ennyire fantáziadús, képzelet gazdag történetben egy sablonnal kezdeni, és arra építeni. De ezen én gyorsan továbbléptem. Mert amit az író papírra vet Abarat világáról az annyira egyedi, és bizarr. Legalábbis én még nem találkoztam vele sehol máshol. Így a hatás nagyon jó volt.
A főszereplő nekem egy abszolút rendes lánynak tűnik, aki ha kell odateszi magát. Fut is, üt is, harcol ha kell. Van benne akarat, de nem zavaróan akaratos. És Abarat rendkívül furcsa világában meg is kell tenni ezt. Végig történt vele valami, folynak az események, csakúgy pörögnek, nem hagyja lenyugodni. Egy olyan sötét eltorzult mese, néhol egész hihető, viselkedéssel, és főként reakciókkal.
A nevek nagyon furcsák voltak, és gondolom ebben a fordítási szabadság is közrejátszott, ezt nehezen szoktam meg. Aztán mondjuk rájöttem, hogy a világ különösségéhez, morbid mese szerűségéhez még illet is. Máshol valószínű a falnak mentem volna a szereplők csodás nevétől. Bár a Cukit még így is emésztem.

Szívem szerint nem csillagoznám. Gyorsan olvastam, mert lehet és mert sűrűsödnek a kihívásaim, de ezt a könyvet nem lehet gyorsan olvasni. Nem, mert szinte minden sorban van valami apróbb utalás, infó, amit észben kell tartani, hogy a későbbiekben ezek az apróságok összeálljanak egy nagy egésszé. Ha valami felett átsiklasz, akkor jönnek a gondok.
Van egy gyönyörűen összerakott, megkomponált világ, mindennek saját helye és ideje van, gyönyörű és beszédes nevekkel, de nagyon-nagyon oda kell figyelni.
Valószínűleg egyszer majd újra fogom olvasni, lassabban, s akkor nagyobb élvezeti értékkel fog bírni.
CSAK LASSAN!!!

Előrebocsátom, ez szerintem nem ifjúsági regény. Bár nem tudom, hogy a mostani fiatalok miket néznek/olvasnak, de én nem adnám ezt egy 10 éves kezébe.
Amúgy zseniális. Olyan, mint egy furcsa álom. Megvan az abszurd humora, és újra meg újra elismeréssel adóztam Barker-nek, amiért a legképtelenebb szereplőket és helyzeteket is le tudta festeni néhány mondattal anélkül, hogy a részletes magyarázat hiánya zavaró lett volna. És dicséret jár a fordítónak is, aki próbált megküzdeni a szójátékokkal és a nevekkel.
Olvassátok el! Lassan, kényelmesen a hangulat miatt.

„…tudásunk kovásztalan kenyeréhez adjuk hozzá álmaink megvalósulásra törekvő élesztőjét…”

vallotta Hasztrim-Klepp Sámuel Abarat szigetvilágáról, mely számára a valóság, számunkra az Ideáton azonban csupán mese. Almanakjában betekintés enged mind a 25 sziget működésébe, az álmok otthonául szolgáló Ezegyszertől kezdve, ahol mindig délután három óra honol, át-keresztül Yebba Dim Napjáig, ahol megállás nélkül este nyolc óra uralkodik. Babilónia, Mulyapöröly, Handzsa, és így tovább egészen az örökké sötét Éjfél szigetéig, ahol a hírhedt Kremátor család trónol időtlen idők óta.
Térképe olyannyira pontos, hogy még korát is megelőzve jelölte rajta azt a várost, melyet róla neveztek el, és ahová oly sietősen igyekezett, hogy aztán ott lelje halálát egy kies sziklán. Majd jóval később, az emlékművéhez zarándokló tömegek segedelmével építették fel az addig hiába kutatott Klepp várost.
Hát ezt tudja az Abarat. Tömény fantáziahalmaz, ami valahol gyerekmese, másutt viszont véresen valóságos. Természetesen hagy kívánnivalót maga után, ahogy minden más, de kit érdekel, ha egyszer Clive Barkernek sikerült lenyűgöznie.

Egy olyan világ, amelyet nemcsak szebbnél szebb teremtmények népesítenek be, a főszereplő pedig egy tinilány, mindez számomra nagyon üdítően hatott vagyis borszasztóan tetszett!

Abarat szigetvilága elképesztő, szédületes és veszélyes hely. Nagyon eredeti világot teremtett C. Barker: a nap minden órájának külön szigete van, sőt van egy Huszonötödik Óra is, és minden szigethez olyan dolgok párosulnak, amelyeket az adott órához társítunk, illetve bizarr és gyakran félelmetes teremtmények (legalábbis Ideáti szemmel nézve), amelyek csak úgy hemzsegnek szárazföldön és az Izabella-tengerben egyaránt. A huszonöt Óra-szigeten kivül több másik kisebb sziget is létezik, tovább bonyolítva Abarat szigetvilágát. Ennek a világnak néhány eleme a görög mitológiát jutattja eszembe: pl. a három Fantomaja a Moirákra, a sorsistennőkre emlékeztet, míg az Éjfél Órája a Tartaroszra.
A történet elején eléggé zavartak a fura nevek: a Haplatán Cuki, a Pajkos János(ok) stb., de Abarat világába csöppenve és miután már ízelítőt kaptam ebből a furcsán megoszott (a fény és a sötétség szigetei) világból, már egészen ideillőknek találtam ezeket a mesebeli, beszélő neveket (mi sem természetesebb ebben a kicsit sem szokványos világban).
A könyv nyelvezetével a végére sem tudtam megbarátkozni, túlságosan a célközönség nyelvén íródott, és örültem volna néhol a hosszabb leírásoknak, pl. Kremátor könyvtáránál.
Mindent összevetve az Abarat egy sokat sejtető, ígéretes kezdete az öt részesre tervezett sorozatnak, és úgy érzem lesz ez még jobb is!

(első találkozás a dark fantasy műfajával, és nagyon tetszett!)

nekem ez a könyv abszolút „végre!” élmény volt. végre egy könyv, ami a Korbácshoz hasonlóan elképesztően fantáziadús, és szerencsére nincs olyan Barker-re igencsak jellemző horrorelemekkel tűzdelve, ami számomra olvashatatlanná tenné. gyerekeknek azért bizonyos kor alatt semmiképpen sem ajánlanám.

Kicsit Alice, kicsit Dorothy, nagyon abszurd. Tetszett.

Egy kihívásra olvastam újra, de nagyon jó volt, mert a harmadikat nemrég fejeztem be és ennyi évvel a megjelenés után sajnos megkoptak az emlékek a régi barátokról és bajtársakról, hogy és miként is találkoztak Cukival.
Amit régen és most is nagyon élveztem az az volt, hogy elképesztően megdolgoztatja az ember fantáziáját. Mindent el kell képzelni, de olyanokat, amiket eddig még nem képzeltél el. Nem vámpírokat, embereket, egyszarvúakat, hanem olyan álombéli lényeket, amelyeket még olvasni is elképesztő. Mikor először olvastam szabályosan elfáradt az agyam a nagy képzelésben :) (csak a 3.résznél puskáztam Clive Barker festményeiből és grafikáiból, amiket az Abarathoz készített, vagyis amikből az Abarat készült, vagy hogy is volt pontosan?)
Az 1 csillag levonás csak azért, mert a 3 még sokkal jobb és akkor arra már nem tudnék többet adni. Újra kell olvasnom a kettőt is :)

Varázslatos.