The ​Emperor's Children 1 csillagozás

Ahogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik: http://moly.hu/idezetek/471067 – ami szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.

S ebből a szempontból nemcsak az első mondat, hanem még jó sok egyéb mondat is rém élvezetes – és csöppet sem felesleges. Időnként gondolkodom olyasmiken, hogy mondjuk kell-e nekem tudnom egy szereplőről, hogy milyen márkájú ceruzával szeret írni (ez valamelyik Stephen King-regényben van) – és sokszor arra jutok, hogy: valószínűleg meglennék enélkül is, mert ettől nem lesz árnyaltabb az adott szereplő.

Itt viszont az efféle részletek nem elhanyagolhatóak – az például valóban elárul valamit egy szereplőről, hogy esténként milyen teát szeret kortyolgatni – az pedig még többet elárul róla, hogy a roppant kifinomult teázási szokásait mindenáron megosztja a barátnőjével is, finoman érzékeltetve, hogy: benne is megvan ám az igazi New York-i elit eleganciája, hiába, hogy valami nevenincs kisvárosból származik eredetileg.

Valamelyik kritikaidézetben azt mondják, Messud kicsit olyan, mint Jane Austen – és ahogy pl. az említett teázós részletből is sejthető, egy kicsit tényleg olyan (bár Austen jóval ironikusabb és élesebb, mint Messud). Mindenesetre itt is igen hangsúlyos az, hogy hogyan néznek ki a dolgok – elegánsak-e, társadalmilag elfogadhatók-e, a megfelelő látszatot keltik-e?

A történet viszont természetesen jóval kaotikusabb, mint egy Austen-regény – mert itt nincs semmiféle egyértelmű cél, ami felé a szereplők haladhatnak.

Messud szereplői, persze, sikert akarnak meg szerelmet, de abban korántsem biztosak, hogy miféle sikert, és miféle szerelmet, úgyhogy 30 évesen semmivel sincsenek közelebb a célhoz, mint tíz évvel korábban voltak – viszont azt már kezdik felismerni, hogy a szabadon-röpködés, tétovázás, halogatás, az örök-gyereklét, az „apu és anyu majd úgyis mindig segít”-tudatában létezés – mindez, ami 20 évesen még oly bájos és kedves, az 30 évesen már kevésbé az.

És bár a regény mindenféle más is (ironikus szerelmeslevél New Yorkhoz, társadalomkritika, stb.), szerintem főképpen a kiábrándulás és illúzióvesztés regénye, amely során az összes főbb szereplő végleg elveszíti a kivételezettség, a nekem-ehhez-jogom-van érzését, és tanul valami fontosat (a saját kárán). Hogy ezzel aztán mit kezdenek, az szerencsére nyitva marad.