Halálkultusz 82% 87 csillagozás

ha már úgyis látványosan feltüntették a könyvön, hogy a harcosok klubja írójáról van szó (a hátlapon lévő tyler durden idézetről nem is beszélve, de az eladások miatt érthető persze), igazán ráírhatták volna azt is, hogy apu izzadságszagú erőlködése vagyok.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Palahniuk azon négy korai művei, amelyeket eddig olvastam, nagyon sok hasonló jegyet mutat.

Mindegyikben kényes témák kerülnek terítékre, többnyire véresen és gyakran szenzációhajhász módon tálalva.
Mindegyik E/1-ben íródott, mégis bizonytalan az elbeszélő valódi identitása.
Mindegyik tele van visszatérő motívumokkal és szófordulatokkal.
És legfőként mindegyik a kiüresedett élet miatti önpusztításról szól, amely végül egy hatalmas katasztrófába torkollik.
De mindegyikben ott rejlik a pusztulás utáni újrakezdés ígérete.

Ez a könyv sem kivétel.

Ebben a vallás, és annak a külsőségeiben nagyon amerikai és taszítóan üzleties prédikátoros vonulata adja a nyilvánvaló alaptémát, de legalább ennyire hangsúlyos a főszereplő halálhoz és a kimondott öngyilkossághoz fűződő szoros kapcsolata.
Aki ezek után azt hiszi, hogy a könyv ettől hatásvadász és olcsó közhelyekkel teli iromány lenne, az téved. Bár a magyar cím és a borító irgalmatlanul szenzációhajhász (és elég gusztustalan is), maga a könyv lényegesen emészthetőbb, mint a Láthatatlan szörnyek.

Ezzel együtt is, kétségtelen, hogy nem ez Palahniuk legjobb könyve. Többek között azért sem, mert határozottan érezhető, hogy két különálló történet van itt összekötve, nem is a legszerencsésebben.
A történet szimbolikája is túl direkt, sőt a végén már nevetségesen szájbarágós.
A történet elmesélése közben a narrátor időnként következetlen, amit könnyen ki lehet szúrni és így az egész elmesélt történet történeten belüli kvázi-hitelessége is megkérdőjelezhető.

Mégis, Junior Branson, a neveltetés folytán beleégett elfojtások és gátlások miatt vegetatív életet élő egyáltalán nem hősies főhős meséjéből rengeteg dolgot lehet tanulni, és elsősorban nem azokra a praktikus háztartási tanácsokra gondolok, amelyek visszatérő motívumként újra meg újra feltűnnek a szövegben. Sokkal inkább arra, ahogy a szélmalomharcát vívja a környezetével és a múltjának kísérteteivel, hogy végre ne legyen a kizsákmányolt, tehetetlen biorobot szerepére kárhoztatva.
Hogy akár az élete árán is, de végre megszabaduljon.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Szinte kézikönyvként is szolgálhat, ha egyszer valamiféle ösztökének engedve sorozatgyilkosnak állok. Mert most már tudom, hogy lehet eltávolítani a vért kényes anyagokból, tapétából, hogy lehet eltüntetni a golyó ütötte lyukat a falon.
Maga az ötlet nagyon tetszett, bár az ilyen szektásokra továbbra sem tudok nem ferde szemmel nézni – őrült mind. Bár én eleve minden ilyen hiszékenységgel hadilábon állok – istenben nem hiszek, a szellemekben annál inkább.
Vajon Junior Bransont mi mozgatta, hogy hajlandó volt a média bábujává válni? Lehet, én siklottam el dolgok felett, de nekem túl hirtelennek és furcsának tűnt a váltás – nem látszott pénzéhesnek, később pedig ajakírért nyafogott mint egy rossz, gazdag picsa.
Na és vajon milyen lehet úgy élni mint Fertility? Így szemébe hazudni munkaadóknak – bár ez is érdekes módja a béranyaságnak, úgy hiszem. Az már más, hogy minden tragédiát előre lát, szerintem én is megöltem volna magam helyette. Vagy írni belőle egy sorozatot és eladni az amcsiknak.

A borító amúgy irtó ronda, szerintem Odegnál Róbert nem is olvasta el a könyvet, hanem nagy vonalakban elmondták neki, miről szól. Mert a repülőre való utalás is irtó béna azzal a papírrepülővel. No meg a könyv címe is! Az eredeti sokkal jobb.

Palahniuk őszintén meglepett, tőle ilyen rosszra nem számítottam. Iszonyatosan üres volt és bosszantó, hogy próbált megbotránkoztatni, elborzasztani vagy meglepni és egyik sem sikerült. Meglehet, hogy a könyv kiadásakor ez a téma még újabb volt és ennél fogva sokkolóbb, de most nincs hatása, nincs meg az irodalmi túlélő képessége vagy mi. Egyszerűen olyan, mintha gondolt volna egyet az író, hogy ezt szerették bennem a Harcosok klubjában… reprodukáljuk valahogy.
Végig azt éreztem, hogy akarnak tőlem valamit, amit nem fogok érezni, mert hiába a kreatív részletek, a nagy egészben annyira elvesznek, hogy nem tudnak javítani a könyvön. Néha azért túlzást is éreztem, mert persze, fogyasztói társadalom létezik, sok hibával, de én nem akarom elhinni, hogy Amerikában is bármilyen körülmények között lehetnének ennyire hülyék az emberek. Szóval bizonyos részleteiben még emberi mivoltomban is sértett a könyv. Nem azért, mert Palahniuk extrém és megbotránkoztató, sokkal inkább mert egy rossz könyvben rosszul közelítette meg a dolgot.
Teljesen megdöbbentem, mikor láttam, mennyire nem tetszett pár embernek, de nekik volt igazuk. Az egyetlen pozitívum, amit mondani tudok rá, hogy olvastatja magát a stílus, de jó szívvel senkinek sem ajánlanám. A végén már az is felmerült bennem, hogy nem művészi motiváció vezette a szerzőt, mikor visszafelé számoztatta a könyvet, hanem tudta, hogy szörnyű és néhányan nagyon várják a végét.

Palahniuk zavarba ejt. Az nyilvánvaló, hogy nem ostoba szerző és jók a témái, de én ezt a könyvét se tudtam sokra értékelni. Nagyon sablonos ez a regény. Persze a magyar változat idegborzolóan igénytelen, de szerintem az olyan mondatok, mint pl. „a világ egy katasztrófa, ami önmaga bekövetkezésére vár” angolul sem sokkal jobbak. Jól hangzik, de nem mond semmit. Amit meg esetleg mégis, azt már tudom máshonnan.

Tudod, hogy ki ül abban a zuhanó repülőgépben egyedül?
Áh, úgysem találod ki…
Mert TE ülsz benne. És a vicc benne, hogy észre sem veszed… Azt hiszed, hogy ez a könyv egy szektásról szól, nem rólad…
Pedig te is rabszolgává vagy / leszel kondicionálva születésedtől fogva. Egészen a halálodig. Még ha médiasztár is lesz belőled, ott sem vagy szabad, minden csak hazugság és manipuláció, amelynek te magad vagy az eszköze. A kolosszális csalás látható csúcsa…
Szóval vissza ehhez az ominózus repülőhöz… A repülő nem más, mint az egész emberi civilizáció. Mondhatnád, hogy akkor a repülőnek tele kellene lenni, de az emberek egymástól lényegében el vannak szigetelődve, mert ha nem így lenne, a zuhanást meg lehetne állítani. Márpedig zuhanunk. (Igen, én is, a saját / közös repülő(m)ben.) Tudod mi a vicces? Hogy vannak, akik látják, hogy zuhanó repülőben vannak, majd hallucinációba és képzelgésekbe menekülnek inkább, hisznek mindenféle műmessiásban, politikusokban, pártokban… Olyanok is vannak, akik az előbbiektől mentesen elmennek egészen a vészkijáratig, kinéznek és meglátják, hogy zuhan az összes repülő kötelékben, és amikor keresni kezdi az ejtőernyőket – abban a reményben, hogy mások is kiugrottak talán –, és amikor egyet sem lát, akkor eljut odáig, hogy minek ugorjon ki, ha földet is ér szerencsésen, a végén úgyis a fejére esik valamelyik lezuhanó repülőgép, és amíg nem, addig ugyan mi a fenét csinálhatna odalent egyedül a repülők által felégetett és összetúrt talajon?
Egyszerűbb visszamenni, és zuhanni tovább, nem?

Még jobb, mint a Fight Club!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

HammerWorld No. 161 / 2004. február
Chuck Palahniuk írta a Harcosok klubja c. kultfilm alapjául szolgáló regényt – gondolom, így már a többség tudja hova tenni az írót. A Halálkultusz sem vidámabb alkotás, sőt. Főszereplője Junior Branson, egy olyan amerikai vallási szekta egyetlen túlélője, melynek tagjai megölték magukat. Mi több, Junior is erre készül: egy eltérített (és kiürített) repülőgép feketedobozának meséli el élete utolsó egy évét – s persze végül egész életét. Hogy hogyan lett belőle afféle fehér rabszolga (mint egyházkerülete minden nem elsőszülöttjéből) a tisztátalan „külső világban”, s utóbb a média hogy csinált belőle szteroidokkal, drogokkal, plasztikai műtétekkel átszabott-felfújt vallási vezetőt és sztárt. Junior szavain keresztül Palahniuk könyörtelenül zúzza pozdorjává mai, szép új világunk színes-mázas felszínét, s mutatja meg, hogy is mennek a dolgok. És különösebben nincs helye apellátának… Ahogy általában az emberi életről vélekedik, azzal talán még szembeszállhat az egyes személy, bár olyan alapigazságokat, mint hogy előbb-utóbb úgyis mindenki megdöglik, elég nehéz megkerülni vagy kiiktatni… Egyazon természetességgel beszél a legsúlyosabb témákról, mint a háztartási praktikákról, és bár a vége felé masszívan szimbolikus a megfejtés, nem vált át patetikusba vagy szenzációhajhászba.
Van a kötet hátoldalán egy idézet Glenn Danzigtól, de igazából olyan a hangulata, mintha a Nine Inch Nails könyv-verziója lenne, némi Toollal itt-ott… Ott a helye az olyan kultregények és -filmek közt, mint az Amerikai pszichó, a Született gyilkosok, vagy akár a Szép új világ (hogy a Harcosok klubjáról ne is beszéljünk). Üt.

Nem volt rossz könyv. Kicsit talán nehézkesen indult be, de aztán bele tudtam megam élni a szituációba. Néhol kicsit depressziós a stílus, de érdekes, nem mindennapi témát dolgoz fel. Olvastam a könyvről hideget, meleget, de nekem attól függetlenül nekem tetszett.

Nem bánom, hogy hamar befejeztem. Nem tetszett, ez a könyv nem hozzám szólt. Mocskosul lealjasultnak beállított világunk legalább olyan mocskos kritikája. Túlzó. Volt néhány jó pillanata, az alapötlet nagyon eredeti, de engem mégis végig taszított. A történet, a karakterek, minden. Palahniuk nem az én íróm. Könnyű szívvel intek búcsút a műveinek, nem vagyok rá fogékony, nekem nem ezt jelenti az irodalom. Szerintem a világ nem ilyen, és remélem, soha nem is lesz ilyen.