Choderlos de Laclos fordítása közben vetette papírra Örkény István: „a férfiak és nők pöre máig is eldöntetlen, mert eldönthetetlen: Laclos sem hozhatott benne ítéletet. De övé a dicsőség, hogy a különnemű lényeknek ezt az öröktől fogva tartó és sohasem szűnő gyengéd és mégis vérszomjas viaskodását bámulatos elemző készséggel, korát megelőző lélekismerettel s a maga teljes drámai izzásában írta meg.” Choderlos de Laclos a XVIII. század végén, a nagy történelmi földrengések korában írja meg művét, melynek lelkes hívei voltak – köztük nem kisebb egyéniség, mint a zseniális Stendhal – és bigott ellenzői. A múlt században például megjelentetését, árusítását is bírósági hercehurca követte. Tiltott gyümölccsé változott ez a nagyszerű, őszinte könyv, amelyben férfiak és nők cselszövései, praktikái, az udvarlások és szövevényes testi-lelki kapcsolatok előterében mindvégig ott van a legyőzhetetlen Erósz.
Veszedelmes viszonyok 161 csillagozás
Eredeti mű: Choderlos de Laclos: Les liaisons dangereuses (francia)
Eredeti megjelenés éve: 1782
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencnek jelölte 64
Most olvassa 9
Várólistán 189
Kívánságlistán 96
Kölcsönkérné 4
Népszerű értékelések
Hát wow. A 18. században egy ilyen regény! És Örkény fordította. Gőzöm sincs, miért maradt ki ez nekem, de örülök, hogy végre eljutottam idáig.
Ilyen kegyetlen, szívtelen játszmázást! Huh. Örkény olyan jót írt az utószóban M. márkinéról: „húsevő virág”. Igen, de nem csak ő. Unatkozó, adrenalinfüggő, kárörvendő húsevő páros, akik tönkretesznek bárkit, csak jól szórakozzanak.
És akkor most jöhet a film.
Ez volt az első e-könyvem, amit (nem monitorról) olvastam, hanem kölcsönKindle-n.
***UPDATE és SPOILER***
A film.
John Malkovich, szívem John.
És hát Glenn Close. Zseniális szereposztás, zseniális színészek. Meg hát itt látványosabban bánta Valmont, hogy elhagyta Tourvelnét. Ami a szívem egyik felének kedves, a másik meg tiltakozik. Volt-e szíve, jó kérdés.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ejnye, de nagyon elhúztam az értékelését, fekete pont!
Valmont és Mme de Merteuil minden kegyetlensége ellenére imádtam ezt a történetet, magával ragadott a formája, a nyelvezete, és valamilyen szinten ezek a cselszövő játékok is.
Az viszon a két játékos eddigi leckéjéből kimarad, hogy a szerelem-szenvedély fonalából szőtt hálók mindig elszakadnak előbb-utóbb, és mindenkit magukkal rántanak.
Nem hinném, hogy a Kegyetlen játékok c. filmmel kellene ezt a remekművet reklámozni..az egy erősen B kategóriás film., és kb annyi köze van Laclos művéhez, mint kacsának a vasajtóhoz:)
Ha már film, akkor a Veszedelmes viszonyok Malkovich-féle változata.
A könyv levelek füzére, naplószerű előadásmódban, kicsit megadva a kukkolás perverz örömét, mégsem sekélyes módon. Nagyszerű jellemrajzok, karakterek és lenyűgöző történet.
Az, hogy 2011. első számú nagybetűs Kedvence lett nálam, nem tudja visszaadni azt, amit ez a könyv nyújtott nekem. Az, hogy zseniális (a történet, a stílus, a levélregény forma), még azt sem érzem az igazinak, de már a közelében van.
Annak idején kislányként mindig irigykedve gondoltam a rizsporos parókát és hatalmas abroncsos, gyönyörű ruhákat viselő hölgyekre a filmekben. Irigyeltem a kort, amiben éltek. Később már irigyeltem az elegáns férfiakat is tőlük, akik mindent megtettek az imádott nő kegyének elnyeréséért. Ennek a könyvnek az elolvasása után már abszolút nem irigykedem. Hihetetlen, hogy ezek az emberek unalmukban hogyan tudnak az érzelmekkel, a szexualitással játszani, incselkedni, csábítani, szerelmessé tenni, romlásba dönteni.
Ajánlanám minden nőnek és férfinak, ezt el kell olvasni egyszer (többször is)!
Elölről. Hátulról. Betéve. Komolyan.
Na és ahogy a John Malkovich azt mondani tudja, hogy „sajnálom, nem az én hibám”, hát az egyszerűen odabaszós, na.
Olvadok, bocs.
Először megijedtem a levélformától, és egy kicsit fárasztott is az olvasás, mivel nem voltak párbeszédek, de ahogy haladt előre a történet, én is egyre jobban belemerültem a könyvbe. Rettenetesen tetszik ez a kor. Imádom, ahogy az emberek udvariasan vágnak sértéseket a másik fejéhez. Tanítani kellene!
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Néha azt képzelem, hogy Merteuil márkiné szerelmes volt a férjébe, és amikor az meghalt, akkor megfogadta, hogy bosszút áll a világon, amiért elvette tőle a szeretett lényt, és a férfiakon is, amiért az az egy ilyen csúful „elhagyta”.
De ezt csak úgy képzelem, és nem hiszek benne igazán.
Inkább abban hiszek, hogy a márkiné hamar felismerte, hogy a felszínen úgyis a férfiak irányítanak, és csak akkor van esélye győzni (jelentsen akármit is a szó), ha elébe megy a dolgoknak, és megtilt magának minden érzést, ami kiszolgáltatottá teheti.
Irigylem és sajnálom egyszerre.
Valmontról pedig azt képzelem, vagyis azt gondolom, hogy nem, nem szerette Tourvelnét (ezek a nevek, négyszáz oldal alatt se jegyeztem meg, hogyan kell őket leírni). A maga módján valamit biztos érzett, de ez inkább birtoklási vágy, vonzalom volt, és legfeljebb önmaga szeretete, de semmiképpen sem igazi szerelem (most ne menjünk bele abba, hogy az igazi szerelmet sem túlságosan egyszerű definiálni). Nem volt igaza tehát Merteuil márkinénak. Vagyis Valmont szerethette a nőt, de csak annyira, amennyire ő képes szeretni. Az meg azért nem éppen sok.
Szerintem egyébként van egy nagy hiba a könyvben, ami engem eléggé zavar. Merteuil márkiné lépten-nyomon hangoztatta, hogy mennyire veszélyes levelezésbe bocsátkozni, és ő bizony nem fog senkinek írni (mármint férfinak, akivel viszonya van). Ennek ellenére Valmontnak meg írt. Miért? Azt nem hiszem, hogy egymásban megbíztak volna. Ahhoz túl jól ismerték a másikat. Írják, hogy csak egymáshoz lehetnek őszinték, nos, szerintem sokszor egymáshoz sem voltak azok, folyamatosan ment a hatalmi játszma köztük is. Ha Merteuil márkiné egy egyszerű szeretőjével nem volt hajlandó levelezni, mert túl kockázatos, akkor Valmontnak miért írta le minden titkát? Vagy a szeretői levelezéshez egyszerűen túl lusta volt, és ez volt a kifogás? Vagy Valmont a markában tartotta, hiszen kölcsönösen volt mivel zsarolniuk a másikat? Vagy mégis kellett neki valaki, akit a barátjának tekinthet – olyannak, amilyennek?
Hát nem tudom. Ezek nekem gyengécske indokok. Persze, ha nem leveleztek volna, nem lett volna könyv, de egy ilyen taktikus, minden lépését és annak hatását ezerszer meggondoló asszony részéről ez a levelezés hiba volt, és nekem ez mindig is furcsa lesz.
Azt hiszem mi (én és ez a könyv) rosszkor találkoztunk. Türelmetlen voltam vele, és főleg az elején igazán idegesített az a szenvelgés, amit kaptam. Nem zavart a levél forma, de az igen, hogy oldalakon keresztül csak intrikálnak vagy éppen még az sem, csak magyarázzák a „bizonyítványukat” – érzelmeiket, amik nagyjából a nulla szintjét ütik meg, mert hisz Valmont és Merteuilné sem érzelmektől vezérelve cselekedett. Cécile és az Ő picsogása kimondottan idegesített, ahogy a kis lovagocska khhmm töketlensége is, szerencsére a fő szál nem ez volt. Még most is erősen gondolkozom, hogy felhúzzam-e az értékelést négy levélkésre, mert a végére egész haladóssá vált a dolog, ahogy felperegtek az események és ahogy ezeket a külső szemlélő leírásából tudjuk meg..De nem, kegyetlen vagyok már csak azért is mert ez illik ehhez a műhöz, igaz gyönyörűségem?
Népszerű idézetek
A férfi azt a boldogságot élvezi, amit maga érez, az asszony csak azt, amit másnak szerez.
Ilyenek a férfiak. Szövik-szövögetik a maguk piszkos terveit, de ha valami ügyetlenséget csinálnak közben, azt elnevezik becsületességnek.
162. oldal (LXVI. levél)
De amikor kimondta azt a szót, hogy lehetetlen, fölkaptam a fejem. Ettől a szótól mindig fellázadok.
Miért ahhoz ragaszkodunk, ami menekül tőlünk, s miért nem kell az, aki utánunk fut? Hogy miért, azt nem tudom, de a bőrömön érzem, hogy másként nem lehet…(Valmont vikomt Merteuil márkinénak)
Márpedig, ha csakugyan azt nevezzük szerelemnek, amikor elvesztegetjük időnket, örömeinket, egész életünket, és nem bírunk élni, amíg miénk nem lesz a szeretett lény, akkor bizony én fülig szerelmes vagyok.
A szerelem úgyis elvakítja képzeletünket, csalóka remény ez, melybe még akkor is belekapaszkodunk, amikor régen véget ért, s ezáltal százszorosan fájnak azok a sebek, melyek minden igaz szenvedéllyel együtt járnak.
CXXX. levél
Azt hiszem, maga is megfigyelte már, hogy a test gyönyöre, mely valóban a legfőbb vonzerő a két nem között, mégsem elegendő ahhoz, hogy összetartson egy férfit és egy nőt. Igaz ugyan, hogy előtte jár a vágy, mely arccal fordítja őket egymás felé, de mindjárt nyomában jön a csömör, s ők sietnek egymásnak hátat fordítani.
380. oldal (CXXXI. levél)
A ma reggeli viszontlátásnál az érző és erényes Tourvelné olyan gyönyörű volt, amilyen még soha! Hogy miért volt olyan szép? Mert szépnek kellett látnom. Minden asszonynál eljön ez a pillanat, melyet annyit emlegetünk és mégis hányszor elmulasztunk! Ilyenkor mi férfiak megrészegülünk, mert egy asszony sohasem lehet mámorítóbb, mint abban a pillanatban, amikor úgy érezzük, hogy a szíve már a miénk, de a teste még nem.
114. oldal (XLIV. levél)
