Arrow ​of God (The African Trilogy 3.) 2 csillagozás

Ahogy az első regényt, úgy a harmadikat is rendkívül komplexnek éreztem, és a másodikhoz képest ezen túl sokkal kevésbé didaktikusnak is. Achebe megint mesél, és ahelyett, hogy az olvasó szájába rágná, mit kellene gondolnia és észrevennie, az olvasóra hagyja, hogy az elmesélt történetből mit szűr le.
Az elmesélt történet ismét egy központi személy körül zajlik, aki – Okoknwohoz és Obi Okonkwohoz hasonlóan – egy személyes és kollektív tragédia gyújtópontjába kerül. Ez a személy ezúttal Ezeulu, vagyis Ulu, a törzs közös istenségének papja. A regény talán kicsit lassabban indult be, mint a Széthulló világ és az Örökké nyugtalanul*, de ez lehetett csak szubjektív érzés, mivel a Széthulló világnál hajtott, hogy egyszer már olvastam, és nagyon szerettem ezt a regényt.
Szerkezetileg némileg változtatott Achebe, ugyanis, bár Ezeulu van elsősorban a középpontban, felváltva látjuk a történeteket az ő nézőpontjából és Wintabota (Winterbottom százados ibósított neve) és az angol gyarmati adminisztráció nézőpontjából. Én úgy érzem, hogy ez a megoldás jól működött, mivel így közvetlenül látjuk, hogyan nem érti egymást kölcsönösen a törzs és a gyarmati adminisztráció, de hogyan vannak ennek ellenére meggyőződve arról, hogy nagyon is értik a másikat.**
Achebe regénye(i) éppen azért nagyon fontos művek, mert a nem ibók számára is – és olvasóinak többsége feltehetően nem ibó, de még csak nem is afrikai – olyan formában hozza közelebb a gyarmatosított népek saját narratíváit, hogy az befogadható, megérthető, azzal azonosulni lehet.
Időben az előbbi két regény között vagyunk, vagyis már kiépült a gyarmati adminisztráció, de még nem indult be olyan mértékben a nigériai törzsek „civilizálása”, az ország függetlenedése meg pláne nincs még a láthatáron. Umuaro, a törzs, amelynek Ezeulu a főpapja, az egyik olyan törzs, amely makacsul ellenáll a gyarmatosítóknak. Ugyanakkor a társadalom itt is átalakulóban van. Megjelentek a keresztény (anglikán) misszionáriusok, sőt, már (többé-kevésbé) helyi lelkészek is vannak, akik el tudják látni a szolgálatot.*** Úgyszintén, elkezdődött az értékrend átalakulása – amely ugyan, gondolom, korábban is megvolt, de kevésbé okozták a törzsön kívülről jövő hatások – felgyorsult, aminek legcsalhatatlanabb jele, mint saját tapasztalatból is tudjuk, hogy „ezek a mai fiatalok” nem olyanok, mint mi voltunk az ő korukban, amiből természetesen következik, hogy „régen minden jobb volt.” Ugyanakkor a változások irányát még nem lehet tisztán látni, ugyanis ezek komplex erőviszonyok eredői, így az ember úgy érezheti, hogy egyre kevésbé tud eligazodni saját környezetén, életén, egyre kevésbé tud korábbi tudására támaszkodni élete fontos döntéseinek meghozatalában.
Ezeulu is ilyen helyzetekben kénytelen meghozni egyéni döntéseit és hatni a törzsi tanács döntéseinek alakulására. Az ő és környezete életén keresztül annak lehetünk tanúi, hogy törik meg a helyi törzsek ellenállása a gyarmati adminisztrációval, illetve a keresztény misszióval szemben. Achebe elmeséli a konfliktusokat, amelyekkel a kultúrák találkozása és az átalakulások járnak, illetve amelyeket a fehér ember beavatkozása a törzs életébe, ráadásul úgy, hogy nem látja át a helyi ügyeket, az ezek mögött megbúvó erőviszonyokat, kulturális mintákat, magával hoz. Szintén jól bemutatja a gyarmati adminisztrációban dolgozók habitusát, azt, hogy látják ők a helyi társadalmat. Ebben a regényben ez sajnos valamivel egyoldalúbb, mint a Széthulló világban volt. De bemutatja azt is, hogyan próbálnak a törzs tagjai válaszolni a kihívásokra egy olyan tudás és ismeretanyag birtokában, amely a jelenlegi helyzetben csak korlátozottan működőképes.
Ami különösen tetszett, hogy miközben mesél, egy csomó információmorzsát hint el az ibó kultúráról, amelyekből aztán mi magunk leszűrhetjük a magunk képét erről: hogy pl. mit jelent – a nyilvánvalón túl – a visszatérő kérdés: „Ezt mondta neked apád?”**** Vagy, hogy a legfontosabb kérdés egy gyerekkel kapcsolatban: „Kinek a fia/lánya?”, de a felnőttel kapcsolatban már – nemtől függően – „Ki ő/Kinek a felesége?” Nagyon tetszettek a visszatérő népi bölcsességek is, illetve a beszélgetés és meggyőzés művészete, amelyet az ibó nép valóban tökélyre fejlesztett. Bámulatos csak a törzsi gyűlések beszédeit olvasni. Vagy a betérő vendégek fogadása, ha barát érkezik, illetve ha „delegáció”, ha békében jönnek és ha hadüzenetet hoznak vagy ultimátumot, azok a finomságok, ahogy ritualizálták a hétköznapi cselekedeteket.*****
De, mint a Széthulló világhoz írt értékelése(i)mben is írtam, Achebe nem próbálja fekete-fehér színben bemutatni a gyarmatosítás folyamatát, legalább olyan kritikus a saját ősei kultúrájával, illetve – az Örökké nyugtalanulban – saját korának Nigériájával szemben, mint amilyen éles szemmel és kritikusan szemléli a gyarmatosítók ténykedését. Meg tudom érteni, hogy művei ilyen fontos szerepet játszanak napjainkban is az afrikai fiatalok öntudatra ébredésében (ld. pl. Chimamanda Ngozi Adichiet, aki az előszót írta a kötethez), de azt sem csodálom, hogy Afrikán kívül is sokan olvassák, feltehetően nagyon sokféleképpen könyveit.
Azoknak, akik csak egy könyvet akarnak elolvasni Afrikáról, azt tanácsolnám, hogy ez legyen az, vagy ennek az első vagy harmadik regénye. Akik pedig többet is, azoknak azt tanácsolom, hogy ezeket se hagyják ki. Nem fogják megbánni.

* Bár utóbbinál ez annak köszönhető, hogy tulajdonképpen a végpontból tekint vissza, amit annyira mégsem éreztem jó ötletnek.
** Ez röviden a gyarmatosítás, illetve általában a kultúrák találkozásának tragédiája.
*** Ez viszont egyáltalán nem garantálja, hogy kevesebb konfliktussal járjon a térítés.
**** A kérdező sokszor tulajdonképpen azt tudakolja, meg merne-e esküdni arra a másik, hogy valami úgy van, ahogy mondja.
***** Nem nehéz párhuzamot vonni például a magyar népi kultúrával (szűr kitétele, mezőgazdasági munkákhoz kapcsolódó rítusok, télűző szokások). Ha valaki legközelebb primitívnek nevez egy afrikai törzset, akkor vonjunk párhuzamot a kettő között, majd szólítsuk fel, hogy most nevezze primitívnek, ha meri. :)