Na ez nem ment könnyen, mondhatni jó mélyre rántott a Kraken, megbénított a tapadókorongjaival, ezért a szokásosnál jóval tovább tartott, amíg visszakínlódtam magam a felszínre. Jó, a kínlódás talán erős, de néha nehezen csúszott, és időnként félre kellett tennem hosszabb-rövidebb (inkább hosszabb) időre, hogy ne fulladjak bele a tartósítófolyadékba. Meg hát hosszú is volt, tényleg.
Azt eddig is tudtam, hogy nem az urban fantasy lesz a kedvenc műfajom, ettől függetlenül néha jólesik egy-egy darab ebből a fajtából is, most viszont jó nagy szeletbe haraptam, lenyelni sem volt egyszerű, megemészteni pedig főleg nem. Azt rögtön le kell szögeznem: ez egy jó könyv. Vannak ugyan problémáim vele, de ez tagadhatatlan. Miéville egy állat, a jó értelemben, ezúttal is kivívta ez elismerésem, még úgy is, hogy nem tetszett annyira a könyv, mint a Patkánykirály legutóbb.
Számomra ugyan kissé kaotikus, esetleges, de mindenképpen egy grandiózus alkotás. A mágiát a könyvekben mindig sajátos nézőpontból értékelem, szeretném, sőt, áhítom, hogy bizonyos keretek, szabályok közé legyen szorítva, rendszerbe legyen foglalva, máskülönben ellenőrizhetetlenné válik, és teszi ezt hatásvadász módon, az ilyesmit pedig nagyon nem szenvedhetem, hogy divatos kifejezéssel éljek. A Kraken számomra pont ilyen volt, azaz káoszba torkollott agyamban az értelmezése, pedig küzdöttem ellene, de ez a apokalipszis itt-apokalipszis ott, dimenziókon átívelő, múltat manipuláló és/vagy kitörlő, fizikára még a sokadik hatványon is fittyet hányó, téglából ételt vagy épp ajtót varázsló mágia engem megőrjített a randomitásával. Tipikusan a „minden lehetséges, és annak az ellenkezője is” – esete, bármikor, bárhol, ez pedig kikészít idegileg, mert nem találok fogódzót, horgonyhelyet a történetben, túlságosan képlékeny és esetleges az adott világ. Ami egyébként meglepő alapossággal van felépítve, még ilyen terjedelem mellett is azt mondom, hogy nincs túlírva (annyira…:D), minden fejezet szolgáltat információt, és ezzel máris a pozitívumok vizére eveztem. Merthogy vannak, ilyenek a karakterek is, némelyikük egészen komplexre sikeredett, még ha nem is mindegyik ember, sőt. A rengeteg történelmi és popkulturális utalás tesz róla, hogy nehezebben unjon rá az ember a terjedelmes felvezetésekre, persze azért akcióban sincs hiány, megfelelően vannak vegyítve az arányok, bár zeneszámok terén talán kicsit túlzásba esett.
Engem az utolsó 70-80 oldal szippantott be igazán, odáig viszont igen hosszú volt az utazás. Kárpótolt ugyanakkor az a hirtelenség, ahogy összeállt a teljes kép, és csak ott vált világossá, hogy mesterien megrajzolt és összekevert kirakósról van szó, még ha a színvilág nem is tetszett igazán. Aztán ott van a megvilágosodás pillanata, mikor leesett lassan mozgó agytekervényeimnek, hogy ez tulajdonképpen egy szokatlan, fantasy köntösbe csomagolt vallásfilozófiai értekezés, ahol a szerző ironikus módon a mágiát használva is (látszólag) középen tud maradni, és az olvasóra bízza, hogy a vallás fontossága vagy épp az ateizmus mellett teszi le a voksát, esetleg valahol a kettő között, mert érvek és ellenérvek sokaságát vonultatja fel mindkét oldalon, a legkülönfélébb karakterek segítségével. Meg- vagy áttéríteni nyilvánvalóan nem fog senkit ez a könyv, de kétségkívül elgondolkodtat. Az író stílusa összességében továbbra is tetszik, a humora is rendben van, bár van egy olyan érzésem, hogy ha filmrendező lenne, akkor az extravagáns látványelemekért simán beáldozna egy jó forgatókönyvet, persze lehet, hogy rosszul gondolom.
Ami a lényeg, hogy 3,5 csillagot terveztem rá adni, mikor elkezdtem ezt bepötyögni, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ha szűken is, de többet érdemel, mert jelentőségteljes irományról van szó. Négycsillag’.