Armada I-II. (Új-Crobuzon 2.) 86% 48 csillagozás

"Azt hiszem, talán ezért is hatott rám ilyen erősen Miéville második Bas Lag-története, az Armada. Ahogyan már ezt a Perdidóban is olvashattuk, a szerző hihetetlenül erős atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot: érezhetjük a hajók himbálózását, a patkányok neszezését a fedélközben és elképzelhetünk egy valószínűtlen világot, amelyben ezek a vízi teknők nem csak hajózásra szolgálnak, hanem várost alkotnak. Mert az Armada nem egy egyszerű hajóraj, hanem élettér, ahol rengetegen, többségükben kalózok által elrabolt lények, emberek, kaktuszok, újraformáltak élnek sajátos rendszerben.

Mert az Armada a korábbi regényhez hasonlóan pontos társadalmi, politikai keretbe helyezi világát. Itt ugyanúgy megvannak az egymással versengő kerületek, mint Új-Crobuzonban, csak ezeket nem vasutak, hanem pallók, hidak kötik össze és választják el. A világ azonban ugyanaz: füstös és kemény, mocskos és rothadó, ugyanakkor van benne valami vad szépség is. A lakói pedig olyanok, mint maga a város: néhol rosszat akarnak, néhol jót, de összeköti őket a tenger, ami meghatározza az egész világukat: muszáj közösen haladniuk, különben hamar hullámsírban végezhetik.[…]

Miéville rengeteget fejlődött a Perdido óta, különösen a történet és a karakterek terén. Első Bas Lag-regényét inkább csak a zseniális atmoszféra hajtotta, itt azonban a mese, a karakterek is ugyanolyan erősek. A történet csavaros, szinte minden oldalon egye-egy újabb információval leszünk gazdagabbak úgy, hogy ezt sokszor nem is tudjuk. A rejtély minden egyes apró szála gondosan meg van tervezve úgy, hogy látjuk, mit nem vettünk észre. Ugyanakkor nem tudok még egy olyan regényt mondani, aminek legalább három csúcspontja van, amikor az események alakulása hihetetlenül erős reakciókat képes kiváltani az olvasóból.

A szerző remekül játszik a hangulatokkal, tökéletesen használja szereplőit, a nézőpontok, az elbeszélés módjai közötti szeszélyesnek tűnő váltások mind a történetet szolgálják és egyúttal egy cseppet sem szájbarágósan oszt meg információkat. Ugyan 700 oldal hosszúnak tűnik, de a karakterek vannak olyan erősek, hogy tetteik és motivációik végig fenntartsák a feszültséget. Különösen érdekes az a folyamat, ahogyan a kezdetben hihetetlenül ellenszenves főhősnőből egy érző, megérthető nő válik az őt ért fájdalmak hatására. Ebben a tekintetben sokatmondó a regény eredeti címe: a „scar” szó ugyanis sebhelyet jelent. A főhősöket mind fizikálisan, mind lelkileg rengeteg sérülés éri, sok esetben meghasonlanak mind magukkal, mind eredeti céljaikkal, valami többé válnak az Armada által. Ez a fajta összetettség a regény egyik nagy erénye."

Bővebben: http://tubicacezar.blogspot.hu/2013/05/china-mieville-armada.html

Nekem ez a könyv nagyon bejött. Nem csak azért, mert tele volt egyedi kitalált lényekkel (pl.: hegpáncélos, kaktuszember, anophelius, avank), nem pedig tucatfantasy-elemekkel, hanem azért is, mert végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. És nagyon ügyesen csinálta. Amikor úgy éreztem, hogy most le fog ülni egy kicsit a történet, akkor apránként csepegtetett némi információt, amivel folyamatosan arra késztetett, hogy kicsivel mindig többet olvassak, mint a napi norma.
Persze nem azt mondom, hogy szétvetett az izgalom, mert nem, voltak benne hibák.
Ilyen például Bellis. Főszereplő létére eléggé sótlan, semmilyen alak. Nem csinál túl sokat, de valahogy mindig ott volt az események sodrásában. Vele kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy csak annyit tesz, amennyi ki van osztva neki feladatba, semmivel sem többet. Hiányzott belőle a kíváncsiság, a tettre készség, amivel a hátán tudta volna cipelni a történetet. Tulajdonképpen Ő végig kívülálló maradt, és engem zavart, hogy főszereplő létére csak teng-leng, amíg a mellékszálak alakítják mellette a főbb eseményeket.
Ezzel szemben Doul nagyon ígéretes karakternek tűnt a homályos utalásokkal teletűzdelt, legendák övezte életével együtt, amiből csak nagyon keveset tudtam meg, majdhogynem semmit. De valószínűnek tartom, hogy ő majd egy következő könyvben fog kibontakozni, ezért nem is rovom fel hibának.
Összességében imádtam. Miéville nagyon jó író, tetszik a világa és érezhetően otthonosan mozog benne. Ugyan a vége kicsit szedett-vedettnek tűnt, de az utolsó néhány oldal a találgatásokkal nagyon betalált, elgondolkodtatott. Nem volt tökéletes, de egyáltalán nem okozott csalódást. Azt hiszem illene elolvasnom az első részt is.

Egy kicsit nehezen barátkoztam meg Miéville gazdag fantáziájának teremtményeivel, de utána teljesen magával ragadott. Az író tele van ötletekkel, jobbnál jobb elgondolásokkal, nem fél kísérletezni és eredetiséget belevinni a regénybe – akár a stílusról, akár az érdekesen felépített világról van szó. Az izgalmas történet mellett Armada élő és állandóan mozgásban lévő „városa” a hatalmába kerít, mint ahogyan a karakterek is könnyen megkedvelhetőek. Miéville leszámol a szimpla közhelyekkel, egy más típusú, de kellően reális és érzelmekben gazdag hangulatú univerzumot hoz létre.
Ám muszáj kicsit szidnom a magyar kiadást, a szokásos problémán – elütések, betűtévesztések – még mindig nem tudtak túllépni. Viszont Juhász Viktor fordítása kiváló, nagyszerűen bemutatta a szerző nyelvi megoldásait és újításait.

Fantasztikus irodalom a javából.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Lenyűgöző az a fantázia amivel Miéville megalkotta ezt a világot. Zseniális alkotás, az a sok különleges lény teljesen hihetetlen volt, a kedvenceim a hegpáncélosok voltak meg a kaktuszok, na meg az avank. A cselekmény magával ragadó volt, mindig volt valami, ami miatt tovább kellett olvasni. Izgalmas volt a háttérben húzódó politikai háló, az összeesküvés és árulás, mely körbelengte…

Ami nem tetszett benne az Bellis volt, az elején szimpatikusnak tűnt, de olyan „karótnyelt” volt végig, vártam, hogy majd eljön végre az ő ideje és majd tesz valami „hú de izgi”-t de nem, pedig a végén nagyon vártam azt a valamit… Bellis nagy dobását, de semmi ilyesmi nem volt. Csak sodródott az eseményekkel, és panaszkodott mennyire nem szeret Armadán lenni és hogy mindenki kihasználja… és bár végig új-crobuzonon akart lenni, a végén nem úgy tűnt, mint aki kimondottan örül, hogy hazajuthat…

Ami hiányzott, az egy pici igazi romantika… persze ezt hibaként nem hánytorgatom fel, mert ez az én ízlésem és a könyv nem sugallt semmi ilyesmit… lehet hogy túl sok romantikus könyvet olvastam mostanában és ezért vártam automatikusan, hogy majd Tanner? vagy Uther? vagy Silas? lesz a „nagy ő” vagy legalább egy jó parti, bár az utóbbi Silassal valamennyire összejött…

A vége elég meglepő volt, meg talán egy kicsit kusza és hát nem is tudom… picit összecsapottnak tűnt számomra… valahogy… valami nagyobbra számítottam… a két csata kemény volt, meg utána a lázadás is tetszett… de ott picit mintha ellaposodott volna a dolog… nem éreztem elég nagynak ahhoz, hogy ez legyen a csattanó, a Szerető útra kelése sem volt akkora horderejű, hogy tetőpontnak nevezzük… nem tudom furcsa volt

De senkinek nem akarom elvenni a kedvét, mert ennek ellenére a könyv egy remekmű, fantasztikus lényekkel és izgalmas, fordulatos történettel!

Kicsit nehezen indult a történet, de annyi baj legyen, a végére kárpótolt mindenért. Ez a bolyongó, hajó-legó-jellegű úszó város engem lesokkolt, zseniális. Azt hiszem, elég jó képet is fest arról, hogy milyen lehet egy kalózok által uralt város; egy darabig működhet, akár jobban is, mint egy „civilizált” település, de végül úgyis pusztulásra van ítélve.
Nem nagyon ismertem eddig a steampunkot, amennyire igen, annyira nem is volt szimpatikus, de most le lettem nyűgözve, teljes mértékben. Köszöntem.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Szátyár szerelmére, ez egy zseniális alkotás. Teljesen beleéltem magam, és sajnáltam, hogy ennyi ideig tartott, míg el tudtam olvasni. Kedvenc könyv(ek) lett(ek), annak ellenére, hogy Coldwine az egyik legellenszenvesebb nő, akivel olvasmányaim során összefutottam. Kis túlzással 732 oldalon keresztül picsog és nyafog, hogy haza akar jutni, hogy nem akar ott lenni, ahol van, hogy őt kihasználták és manipulálták. Ugyan, kérlek. Elmenekültél, mert féltél. Összeálltál Silas-szal, mert kellett valaki, aki támogat, mert féltél. Ő felhasznált, mert el akart menekülni, közben (és utána) te picsogtál. Amikor megtámadta Armadát Új-Crobuzon flottája, nem menekültél el – mert értelmetlen lett volna, azt mondtad –, holott más, aki haza akart jutni, meghalt inkább, mintsem Armadán éljen. Aztán azt mondod, kihasznált Uther. Nyilván megvolt a lehetőséged, hogy nemet mondj neki. De nem, könnyebb mást hibáztatni.
Sékel és Uther az, akik miatt folytattam, Coldwine ellenére is, és mert a cselekmény, a történet magával ragadó. Mr. Miéville, fogunk még találkozni.

Imádtam az első sortól az utolsóig. Fantasztikus világot alkotott Miéville, a steampunk és a fantasy keveredése, a Tolkieni hagyományoktól elrugaszkodott lények, a stílusa, a helyszínleírások a csodásan lepusztult Armadától nyomasztó szúnyogemberek szigetéig mind mind magával ragadott. Rögtön kezdem is a Pedido Street Stationt. :)

Ez a regény egy olyan világba kalauzol el minket, amelyet más, kevesebb fantáziával megáldott írok a misztikum véget csak pár homályos jelzővel és utalással illetnének saját művükben. Már az első pár oldal után úgy éreztem, hogy végre átléphettem azt a kaput, amelyet sok más könyvben annyira szerettem volna, de nem adatott meg.
Vakmerő világalkotás, ami könnyen kudarcba fulladhatott volna, ha nincs Miéville hihetetlen szuggesztív, érzékletes stílusa. Minden más, mint amit eddig megszoktam egy fantasyben, de mégis kerek egész. Nem kellett erőlködnöm, hogy magam elé tudjam képzelni ezen világ teremtményeit, környezetének akár legapróbb részletét, de mégsem éreztem, hogy ez azért lenne, hogy egyszer film készüljön a könyvből. És talán ez volt a regény egyetlen hibája. A részletgazdag leírások aránya egy idő után elbillent a cselekmény rovására és fárasztóvá vált. Néha úgy éreztem, már csak azért van szükség rájuk, hogy ne essünk egyik sorsfordító eseményből a másikba.
Ennek ellenére tényleg elvarázsolt a könyv, s bár én sem tudtam túlzottan azonosulni a főszereplő hölgyeménnyel, a többi, jóval színesebb karakter bőségesen kárpótolt ezért.

Nekem a Perdidohoz képest csalódás volt több szempontból is. Ettől függetlenül Miéville nagyon jó író, óriási mennyiségű eredeti ötlettel – és ezt itt is bizonyítja. De a történettel már gondjaim voltak.
Sok független szállal indul, és jópár újabb szálat felvesz időközben – de míg a Perdidoban ezek idővel összeérnek, itt ez nem történik meg. Kuszaság marad a végére is.
De legnagyobb bajom a karakterekkel volt. Nem tudtam megszeretni egyiküket sem. Coldwine inkább antihős, és a történet szempontjából inkább csak egy gyalog. Mivel rajta keresztül látjuk az egész történetet ezért az ő hiányos ismeretei akadályozzák az olvasót is. Az, hogy a könyv kétharmadáig lényegében ki sem derül, hogy mi a történet mozgatúrugója (de szinte az sem, hogy egyáltalán van ilyen) már túlzott késleltetés.
Ezenkívül Coldwine kívülálló Armadán, és az is akar maradni. Ebből következően nincsen kapcsolata sem neki, sem az olvasónak az átlagos armadaival. Így a város hétköznapjaiba sem lehet bepillantani, nem lehet átérezni annak valóságát. Számomra így Armada hiteltelen, működésképtelen társadalom maradt, csak egy üres héj egy nagy adag kusza történet szál körül.

Remek olvasmány, csak szerintem nagyon lassan indul be, kb a 100. oldaltól élvezhető. Addig több szálon is fut az esemény(vagy inkább történet, mert események nem nagyon vannak benne), még olyan is akad, ahol az sem derül ki, hogy kiről van éppen szó.
Zavaró, hogy nincs benne olyan karakter, akinek a helyébe képzeli magát, akinek drukkolni tud az ember. Akik nagyon is tudják hogy mit miért csinálnak, azok mind negatívnak tűnnek, akik meg annyira nem a rossz oldalon állnak, azok maguk sem tudják hogy mit is akarnak igazán. Bár tulajdonképpen nincs is jó meg rossz oldal, csak mindenki mást akar, és ezért ver át mindenki mindenkit.
Az elején zavart a könyv stílusa is, de a végére egészen megszerettem.
Összességében nagyon jó a történet, örülök neki hogy elolvastam. Szinte minden fejezetben újabb és újabb fordulatok jönnek, olyanok, amikre nem is számít az ember, mert egyszerűen nem is számíthat rá. A lezárás is brilliáns, bejött, hogy az a kis kérdés nyitva maradt.