Budapest 74% 39 csillagozás

Kedvelem a latin-amerikai írókat (Borges, Cortázar, Márquez, stb.), valami rokonságot érzek velük, bár az a világ, amiben ők élnek, bizonyos szempontból teljesen más, mint az enyém. Az olvasók szeretik az egzotikumot, és míg a magyar író, ha egzotikusat akar írni, Rio de Janeiróba helyezi a történetét, addig a riói író Budapestre. Ez volt a második általam olvasott latin-amerikai történet, ami Budapesten (is) játszódik. (Az első Cortázár A távoli társ című novellája.)

Tehát már maga a borító megfogja a magyar embert: egy portugál név, alatta meg a mi fővárosunk neve. Hát ez meg mi? A kiadó, elkerülve a félrteértéseket, odaírta alá, hogy ez egy regény, nem pedig útirajz vagy hasonló.

Útirajznak különben csapnivaló lenne: Budapesten nincs Hotel Plaza (vagy csak a Google nem dobja ki), és Bozsik sugárút sincs, bár lehetne. (Talán az Andrássy utat lehetne sugárútnak nevezni Pesten, mást nem.)

De ezek a „hibák” szerintem nem lényegesek, sőt, szerintem nem is hibák. A valóságban nincs Bozsik sugárút Pesten, de hát attól a regényben még igenis van.

A regény különben igazi csemege: csak a végén jövünk rá, milyen zseniális is a szerző. Az utolsó 6 oldal a falhozvág. Itt látszik meg, hogy Buarque nem csak Antonio Carlos Jobimtól és João Gilbertótól tanult (kis segítség: bossa nova), hanem Borgestől és Cortázartól is.

Különben az is kiderül, hogy szerzőnk nagy focirajongó: a hősnőn és XY-on kívül minden magyar szereplőt az Aranycsapat tagjairól nevezett el (a Bozsik sugárút is innen kapta a nevét), van Puskás Sándorunk, Hidegkuti Istvánunk, Kocsis Ferencünk, Buzánszky Zoltánunk és Grosics felügyelőnk (!). A három legnagyobb magyar regénybeli könyvkiadó egyesült neve: Lantos, Lorant & Budai. Czibornak és Zakariásnak nem jutott hely, amit igencsak helytelenítek! ;) – Viszont találunk egy utalást Albert Flóri híres 9-es mezére is.

Összességében egy olyan regénnyel van dolgunk, amit nagyon nehéz letenni. José Costa állhatatos magyartanulása csodálatos volt, Vanda, Álvaro, Kasper Krabbe és Joaquim se volt semmi. Olyan, mint egy nagyon jó bossa nova: egyszerre andalító, nyugodt, frissítő, könnyed, és bonyolult, ironikus, összezavaró. Kedvenc lett. Szerb Antal is bírná.

Nekem valahogy benne volt ebben a könyvben a bossanova hangulata: lassú, vontatott, melankolikus, mégis megfogja az embert valamivel. A bossanovát különben nagyon szeretem, de először le sem esett, hogy ez a Chico Buarque, az az a Chico Buarque.
Lassan folydogálnak az események, a főhőst megfogja a magyar nyelv hangzása, elkezdi tanulni és természetesen egy magyar lánnyal is megismerkedik és beleszeret. Utána hazamegy Rióba, de valami visszahúzza Magyarországra. A magyarság képviseli az egzotikumot, amin magyarként olvasva jókat derültem, főleg mivel mai környezetbe illesztve kissé régies vagy nem igazán magyaros dolgokat szőtt bele a cselekménybe (Fecske cigaretta, vacsoraként felszolgált rakott csirke káposztával) Külön bonyolítja a történetet, hogy a főszereplő szellemíró, nem lehet eldönteni, hogy ez a saját története vagy egy megírt történet, vagy egyszer ez, máskor az? Az nagyon tetszett, hogy az Aranycsapat tagjairól nevezett el a szerző sugárutat, könyvkiadót sőt egy felügyelő a Grosics nevet viseli. (de egy brazil írótól mi mást várjon az ember)
Mielőtt az ember végleg elandalodna, a végén egy fura csavarral, illetve dupla csavarral megint más megvilágításba kerül az egész történet, a vége az tényleg különleges.

Ritkán esik meg olyan, hogy már az első néhány tucat oldal után felírom a csillagos ötöst… Az írás mágiája … amiről elsősorban szól. Aki a cím nyomán azt várja, hogy megtudja, milyennek látja egy pénzes nyugati (éppen egy brazil) a mi westbalkáni koszfészkünket és óriáskuplerájunkat, az ne vegye kézbe. Nem a Gödör és a Sziget négykézlábas útikalauza, hanem… mint a norvég regény, Jostein Gaarder: A történetárus-a. Abban egy olyan alak a főszereplő, aki neves írók „négere”, itt: közéleti szereplők beszédírója.

José Costát mágnesként vonzza a magyar nyelv, egy családi balhé után ideutazik és itt is ragad, magyartanárnője (a) szeretője lesz. Legutóbbi könyve, amit egy német celeb önéletrajzaként gyártott le (Teleírt nők címmel), bestseller lesz, őt pedig gyötörni kezdi a kibeszélhetetlen siker. És a féltékenység: még nejétől is ezt a könyvet kapja ajándékba („egyszerűen zseniális”- mondja a nő, de őt ’néger’ szerzőnket köti a titoktartás). Ami azért kínos, mert a szeme előtt kacérkodik a neje az igazinak kikiáltott íróval, sőt a német pasas még el is csábítja Vandát.

Közben nyakukra nő a 'bedolgozó' szövegipari szakma: a 'ghost writer'-ek előlépnek az árnyékból, nemcsak hogy felvállalják nevüket és arcukat, egyenesen sztárok lesznek. Sikk lesz befutott 'négerrel' íratni a saját művet.

De visszatérve cselekmény fősodrához: nem is Magyarországra emigrál ő ekkor, hanem a magyar nyelvbe. Mikor pedig a bajok csőstül szakadnak rá, személyisége pusztulását semmi nem mutatja jobban, mint az időközben felszedett magyar nyelvtudásának látványos romlása. Annyira beleássa magát a nyelvtanulásba („Úgy csipegettem össze innen-onnan az általam ismert nyelvekből a szavakat, ahogy egy frissen elvált férj látogatja végig volt szeretőit.”), hogy barátnője, Fülemüle Kiska (Krisztina) már beajánlhatja a Szépirodalmi Klub üléseinek jegyzőkönyvvezetői állásába, ahol hamarosan lektori munkát is végez.

Hősünk immár a harmadik nyelven válik íróvá. A cselek a történet menetében azt érzékeltetik, hősünk afféle irodalmi Orlando. Magyar verseskötetét sem a maga nevében írja, hanem egy kiégett magyar poétán segít vele: Kocsis Ferencnek (nincs ilyen nevű magyar poéta – akit esetleg érdekel) ez meghozza a várva várt sikert, ám Kocsis maga leplezi le jótevőjét, mikor a kiadó a siker láttán újabb kötetet vár tőle. Végül az ál-írók egyik konferenciáján (! – vajon van ilyen?!) haragost szerez magának a kollégák közül, aki elintézi kiutasítását Magyarországból, ami sikerül is, illegális munkavégzés címén. Ám Kocsis önleleplezése meghozza neki a hírnevet és a kiadó 'visszahozatja' őt Magyarországra, második verseskötete már Zsozé Koszta néven jelenik meg. (Elnondva kissé zsufi.)

Ami a helyismeretet illeti, a szerző bizonyára ismeri Budapestet és – brazilként a focistáinkat (a gugli fotótára szerint ő is focizik), máskülönben nem lett volna merészsége Bozsik sugárútról fantáziálnia, vagy egy rendőrtisztet (?!) Grosicsról elnevezni. De régen járhatott erre: egyik szereplőjével még Fecske cigarettát szívat…

(2005)

Két nehezebb olvasmány között egy kis könnyedre, könnyen olvashatóra vágytam, valami nagyon másra. Könnyednek könnyed volt, könnyen is olvasható, ebben tehát nem tévedtem, azonban borzasztóan idegesített a főszereplő Jose Costa vagy Zsozé Kósta író úr. Talán könnyebb lett volna, ha ő maga el tudja dönteni, melyik életet kívánja élni, melyik országban (hovatovább, melyik földrészen) és melyik nővel… A végéhez közeledve azért összeállt a csavar, a mű „lényege”, de összességében akkor sem igazán tetszett.
Egy fél csillaggal így is magasabbra értékeltem a tervezettnél, mert a nyelvtanulós szál – számomra legalábbis – kifejezetten érdekes volt.

Végig olvastam, de nekem ez nagyon nem jött be, a főszereplő pedig kifejezetten idegesített. José Costa, aki abból él, hogy másoknak ír, miközben ő névtelen marad. Talán ezért van meg benne ez a kettősség, mert maga sem tudja ki ő. Író vagy nem, Rióban akar élni vagy Budapesten, Vandát akarja-e, vagy Kriskát. Ingadozik a két város és két nő között, nem értékel semmit, a saját gyerekére is idegenként tekint. Nem az én világom ez az életstílus és még az sem sokat segített a történeten, hogy részben Budapesten játszódik.

Kedvelem a latin amerikai írókat, ezért, illetve a magyar vonatkozás miatt nagy várakozással vettem kézbe a könyvet. Ehhez képest valahogy kívül maradtam ezen a történeten. Vontatott volt és nem kötött le. Vártam hogy külföldiként mit és hogy lát Budapestről, a magyarokról, de azonkívül hogy a magyar nyelv nehéz – köszi ezt eddig is tudtam – semmi újat nem kaptam. Kár érte..

Valamiért nekem Jókai Aranyembere jutott eszembe olvasás közben. Vanda-Tímea, Kriska-Noémi. Lehet, hogy Chico Barque is olvasta?

Nem egy nagy valami, de könnyű volt olvasni. Igazából én nem értem, miért pont Bp.-et választotta helyszínként, azon túl, hogy írni akart egy regényt, amiben felhasználhatja az aranycsapat vezetékneveit szereplők neveként. És azt sem értem, miért keveredik az ötvenes évek hangulata a mai világ hangulatával. Még ha ezzel csak az időérzékelést akarta semmissé (vagy időtlenné) tenni, inkább ártott a regénynek, mint javára vált volna.

Nekem nagyon tetszett az író stílusa. Lebilincselt a soraival. Budapesten, hogy jártam már, így külön élveztem ahogy átvezet a városon.

A könyvtár polcán szemet szúrt a Budapest cím, és az író idegen hangzású neve, aki a borító szerint regényt írt fővárosunkról. Rögtön kikölcsönöztem.2003-ban írta regényét a brazil író, aki mellesleg otthonában a messzi Brazíliában ismert zeneszerző, gitáros, énekes és költő is. Szóval hősünk egy kissé skrizofén életérzéssel lebeg a két ország, és két nő között, miközben elsődleges célja, hogy megtanulja a számára titokzatos, és írtó nehéz nyelvet: a magyart. Magyarországon megismerkedik Krisztinával, majd hozzá is költözik. A regényben Kriskának hívatja magát a nő, mert így becézik kis hazánkban a Krisztinát (sosem hallottam ezt a becenevet). Magyarországon is úgy alakul az élete, hogy irodalmi ülések jegyzőkönyveit kell leírnia, amit egy szalagra rögzített. Hónapok, évek alatt így megtanulja a legkifinomultabb irodalmi nyelvezetet, olyannyira, hogy aztán az egyik ismert magyar költő helyett Ő ír egy verseskötetet. Majd egy nap elönti a honvágy hulláma, és a magyar hatóságok is rájönnek, hogy illegálisan él az országba. Hazarepül. Brazíliában azonban a családja már elhidegült tőle, úgy érzi nem tud ott élni és úgy dönt, Magyarországot választja, visszamegy Kriskához.
Érdekes volt a történet. Különösen a magyar vonatkozás miatt érdekelt. Folyamatos írásos stílusa kissé zavart az elején. Nem volt elhatárolva a párbeszéd a gondolattól. Néha az volt az érzésem az álmairól ír, annyira elvont események történtek vele. Vártam, mikor jön az a szó: „és felébredtem…”, de nem jött.
Itt-ott nem tűnt hitelesnek egy-egy esemény, vagy nem illet bele a sztoryba. Például nagyon hidegen beszélt a Brazíliában hagyott kisfiáról, szinte el is felejti az ember, hogy van gyereke. Borzasztó könnyen elhagyta a családját évekre. Magyarországra érkezve két román fiatal invitálja be egy kocsmába az éjszaka közepén, majd részegen beengedi őket a hotelszobájába, ahol ki akarják rabolni. Évekig él egy sötét, hideg kamrában, holott hazájában magas színvonalhoz szokott. A sok párhuzamosság között jól kiéleződtek azért a pólusok.
A magyar szereplők neveit, illetve néhány helyszín nevét a legendás aranycsapat tagjairól nevezte el. (Biztosan focirajongó, és tisztelegni akart a nagyok előtt ). Ez a megoldás tetszett.
Útikönyvnek semmiképp nem ajánlanám egy külföldinek, mert nem a valóságot írta le, ám mint regényt, azt jó szívvel adnám bárkinek. Olvasmányos, fordulatos, érdekes stílusú, és jól szerkesztett. Bárcsak minden magyar így lelkesedne anyanyelvünkért, mint regényhősünk, José Costa.
https://beusblog.blogspot.hu/2017/04/konyv-chico-buarqu…