Charlotte Brontë: Jane Eyre

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.

A sors az arcvonásokban van megírva, a homlokon, szemekben, a szemek körül és a száj vonalában.

Tizennyolcadik fejezet

Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mint ha hirtelenében olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik.

Hatodik fejezet

Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.

… s a hiba beismerése már nagy lépés a javulás útján

Huszonkilencedik fejezet

Milyen jó lenne, ha most nagyobb fájdalom nélkül meg lehetne halni.

Mihelyt biztos voltam benne, hogy észrevétlenül megfigyelhetem, tekintetemet szinte delejes árammal vonta magára az arca. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.
Milyen igaz az a mondás, hogy „szép az, amit szépnek látunk”! Mr. Rochester színtelen, olajbarna arca, tömör, szögletes homloka, előreugró fekete szemöldöke, mélyen ülő szeme, kemény arcvonásai, keserű szája – mindez csupa erély, akarat, elszántság – a szépség közismert törvényei alapján egyáltalán nem voltak szépek, de az én szememben ő több volt, mint szép, mert érdekelt, és mert teljesen hatása alá kerültem. Érzéseimnek sem tudtam többé parancsolni. Nem akartam szeretni őt, az olvasó jól tudja, hogy ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.

178-179.

Gyöngeségre és oktalanságra vall, ha valaki azt mondja, hogy nem tudja elviselni, amit a sors reá mért.

Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane!

Huszonharmadik fejezet

Éreztem, hogy vakmerőség idegent megszólítani; ilyesmi nem is volt szokásom, természettől fogva félénk és bizalmatlan voltam. De én is szerettem olvasni, igaz, hogy csak gyermekeknek való kalandos könyveket, mert a nehezebbeket még nem értettem, és nem tudtam megemészteni. Az, hogy valaki olvas, rokon húrt pendített meg a lelkemben.
– Megnézheted – mondta a kislány, és átnyújtotta a könyvet.

52.