Pokoli ​archívum / A Betontehén-akció (Mosoda-akták 1.) 78% 50 csillagozás

A hétfő Londonban is szombaton kezdődik.

Alapvetően imádtam a könyvet. Az összes létező urban fantasy toposz használata és kifigurázása, mágia helyett az elméleti fizika és matematika fegyvertárával aládúcolva (Kaluza-Klein dimenziók! Wheeler-univerzumok! hullámfüggvények!), ráadásnak bürokratikus útvesztők és idióta főnökök – hát mivel lehet engem levenni a lábamról, ha nem ezekkel?*
Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy azért nem egészen felhasználóbarát. A stílusa nemritkán döccen (fordítási anomáliák?), a történet nem mindig áll össze, és ugyan szellemesek annak a bizonyos bürokratikus útvesztőnek a részletei, de azért mindennek van egy ésszerű határa.

És ugyan nyilván nem az író / könyv hibája, de (szokásomtól eltérően) nem állom meg, hogy a szöveggondozás gyér minőségét meg ne említsem. Ennyi, és nemritkán a szövegértést komolyan akadályozó hibával ritkán találkozni könyvben. Ennek illusztrálására megosztok veletek egy aprócska kvantummechanikai tényt. Azt ugyebár Greg Egan óta mindenki tudja, hogy egy hullámfüggvény összeomlasztásához mindösszesen egy megfigyelőre van szükség. Na de egy hullámfüggvény összeöntéséhez? Ahhoz bizony szükség van egy fordítóra, egy szerkesztőre, egy irodalmi lektorra és egy korrektorra is. Bizony. (168. oldal, legalul, legjobbra.)

*Ja igen, humorral és intelligenciával, majd elfelejtettem. De ezekből is jutott bele bőven ám.

Nem volt ez rossz, bár kevesebb technoblabla meg hipertitkosszolgálat, és több a lovecrafti világból jobb lett volna. Olvastam volna tovább, ha megjelent volna folytatása…

Én még mindig nagyon bírom Stross stílusát. Ahogy ezt a nevetséges-abszurd, de mégis minden ízében izgalmas ötletparádét kezeli, az valami egészen a kedvemre való: nem veszi túl komolyan sem magát, sem a választott műfaját, könnyedén parodizál mindent, ami csak előbukkan a történetben, cserébe viszont nem fél olyan mélyre vetni magát ebben az őrültségben, ahol már nem talál mást, csak unatkozó programozókat, akik kedvtelésképpen áteresztik a szomszéd univerzumból rémálmaink csápos szörnyetegét egy délutáni csevegésre.
A Pokoli archívum főleg a felvezetés és a háttér megismertetése miatt tetszett jobban, mint a fura című A Betontehén-akció, de azért az utóbbiban is bőven volt annyi, hogy jól szórakozzak közben (bürokratának lenni még egy olyan munkahelyen sem kifizetődő, ahol mindennaposak a matematikai varázslatok). Főhősünk tökéletesen megtestesíti a kétbalkezes, de mégis profi, bajkeverő, ám rendkívül szerethető ügynök archetípusát – az pedig csak jóleső plusz, hogy valójában egy kockáról van szó. Mégis, nehéz lenne nem elismerni, hogy a cselekményvezetést tekintve elég komoly hiányosságok fedezhetők fel a kötetben, és úgy általában, mindez kidolgozottabban, hosszabban egy kicsit magasabb szintre emelte volna az egész koncepciót.
De azért félreértés ne essék, én ezt piszkosul élveztem, és alig várom a következő részt. Azt mondtam már, hogy a történetben okkult nácik is előfordulnak?
Bővebben: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2015-06-13+…

Charles Stross stílusa időnként karcolgatja az elmémet, türelmetlenül várom, hogy haladjunk tovább a történetben, és ne három oldalon keresztül pl. a zárt kamerarendszerek felépítését taglaljuk. De ő bizonyára az az ártatlan perverz figura, aki tényleg szereti így csinálni, mert ezek valóban fontos adatok, és egyszerűen nem lehet haragudni rá, (gondoljunk csak a kedélyesen mosolygó fejére) Mert közben baromi jó ötletei vannak, amikor megy tovább a történet. Abszurd helyzetek, sajátságos humor. Esetlen, de mégis magát feltaláló főhős, aki ráadásul fokozatosan fejlődik. És még: öntudatos nők, akadékoskodó főnökök, jófej főnökök, brit bürokrácia és faszariság, rengeteg pocsék köpnivaló kávé… Mindezek felett a modern technikával megtámogatott misztikum és (lovecrafti) démon-idézés. Ez még csak a kezdet, kíváncsi leszek a többi történetre is.

Számomra új íróknál általában körül szoktam nézni, mit is érdemes tudni az illetőről, milyen könyvei jelentek meg magyarul, azoknak milyen a fogadtatása, ha sorozatot ír, kiadták-e mindet, és így tovább. Stross könyvébe azonban fejest ugrottam, megrendeltem, némi zavar után átvettem, most pedig elolvastam. Elég vegyes érzésekkel tettem le.

A két történetet elmesélő, de ugyanúgy a Mosoda nevű ügynökség és a Bob nevű alkalmazottjuk kalandjait tartalmazó könyv kellemesen szórakoztatott, itt-ott sikerült is megmosolyogtatnia, bár a Mosoda tevékenységi körét tekintve a humor nem is játszhat elsődleges szerepet. A Pokoli-archívum fejezetekre osztottsága és az azok közti időbeli ugrások kicsit akadozóvá tették a sztorit, de összességében egy élvezetes, jó történetet kaptam, amiről szívesen olvastam volna akár hosszabban is. Akár azt is el tudnám képzelni, hogy a következő akták a Mosoda korábbi idejéből mesélnek el történeteket, amikor először nyomoztak az okkultizmussal foglalkozó nácik után. A Betontehén-akció inkább egy erős közepes, hossza és az előző részhez képest kevésbé súlyos témája miatt gyorsan átszaladtam rajta.

A szerkesztéssel viszont egyáltalán nem voltam megelégedve. Elválasztási hibák tömkelege (rosz-sz), ordítóan rossz fordítások (hostname = 'gazdanév', most komolyan?), duplán rakott vesszők, kihagyott szóközök, elírások, mintha egy Metropolis Media könyvet olvasnék. Ilyen árért már elvárnám a minőséget, ezt a pongyolaságot én mindennek nevezném, csak rendes munkának nem.

Akinek tetszett a A hétfő szombaton kezdődik vagy a Peter Grant sorozat, az ennek a könyvnek a humorát is imádni fogja. Van ebben ugyanis mindenféle kifigurázás, meg sztereotípia, meg ügyefogyott főszereplő (hacker szuperkém…), meg hivatali bürokrácia, ráadásul még démonidéző nácikkal is találkozhatunk. Található ezen túl még a kötetben sok Stross-ra jellemző leírás, tisztelgés az elődöknek (A Kontroll-Karla poénon nagyon röhögtem), meg számítógép vezérelt mágia. Összességében tehát nagyon szórakoztató kötet, amit a fordítás és a szerkesztés ugyan néha kicsit megdöccentett, de szerencsére teljesen elrontani nem tudott.

Mintha egy Douglas Adams regényt olvastam volna. Charles Stross le sem tagadhatja angol származását :)
A különbség csak annyi volt, hogy Stross sokkal „reálisabban” építette fel a történetét. A tudománnyal kevert okkultizmus inkább a XX. század első felét idézte meg bennem. Még mások lejáratókampányként használják a Harmadik Birodalom okkultista tevékenységét, addig Stross ebből egy remekbe szabott történetet kreált.
Néha úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy miről is szól a könyv (értem-e az események mögött megbúvó motivációt), az olvasása leköt. Mintha egy mérnökien megtervezett szöveg lenne, ahol pontosan meg van szabva minden mondat helye, de mégis van benne valami ami szórakoztatja az olvasót. Arról nem is beszélve, hogy Stross nagy tudású ember, amiből a regénybe is becsempészett egy kicsit. Történelmi alakokat és találmányokat kötött a Mosodához és annak tevékenységéhez.
Sci-finek nem mondanám a történeteket (igen, két történetről van szó, de mivel szorosan egybefüggnek így egyként kezelem), inkább urban-fantasy és alternatív történelem keverékének.
Miért érdemes elolvasni? Nem tudom. Talán csak azért, mert szórakoztat és nem engedi unatkozni az olvasót. Humoros és mégis igényesen megírt történet.

Mostanában mindenhol horrorba szaladok. Pedig kimondottan kerülni szoktam. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, nem tudok félni, inkább csak röhögni a „rémisztő” dolgokon, főleg filmen. Könyvben már volt szerencsém két olyan történethez, ami sikeresen felkavart. A Káli dala és a Kísértettek bebizonyították, hogy lehet rám hatni ezzel a műfajjal. Bár ezekben a könyvekben inkább az ember és az emberiség gonoszsága kap főszerepet, nem szörnyek, szellemek, démonok.

Viszont amit nagyon szeretek, az a horror és vígjáték fattya. Filmben már sok ilyen vidám-véres alkotást láttam, könyvben még nem volt sokhoz szerencsém.
A Horzsolásokkal ellentétben, ahol a horroron volt a hangsúly, némi scifi körítéssel, ebben a könyvben a scifi kapja a főszerepet, horrorral és humorral vegyítve.
Ez már igen, ezt már szeretem! Beteg ötletek beteg kivitelezése. Mindenféle pándimenzionális lények, meg nácik, meg betontehenek.

Viszont Stross írásának stílusa nem épp egyszerűen olvasható. Azaz nem vagyok biztos benne, hogy ez kizárólag az írás módja miatt van, lehet a fordítás is közre játszik. Nem értek hozzá, mindenesetre nem volt könnyű siklani a szöveggel, emiatt csökkent az élvezetfaktor.
Mindenesetre hajlandó lennék további pokoli történeteket olvasni.

Azt már az Accelerando-ból is tudtam, hogy Stross-nak jó a humora, rendelkezik tudományos háttérrel (programozó és gyógyszerész) és képes olyan őrülten és zseniálisan bonyolult módon összehangolni és mégis összekuszálni a cselekményt a tudományos beszédmóddal, hogy az hihetetlen.
Látszik hogy a Mosoda-aktákat már utána írta, mert itt a humorral szinte brillírozik. Velem ritkán esik meg, hogy nyilvánosan vigyorgok, vagy akár felnevetek olvasás közben 1-1 könyvön. (Otthon persze szabadabban húzódik mosolyra a szám.) Ezt eddig kevés könyvnek sikerült elérni (közéjük tartozik pl. Calderon-sorozat, London folyói-sorozat, Álmok tengere), s érdekes módon most már a Pokoli archívum/Betontehén c. könyvet is ide sorolhatom.
Sokszor megesett – s ez a hard sci-fi könyveknél tipikusan fel-felbukkanó tanulmányeset –, hogy 1-1 oldalból, vagy az oldal egy jó részéből néha alig lehetett érteni valamit és vissza kellett néhányszor olvasnom, hátha kissé tisztul a kép. De mint ahogy Hannu Rajaniemi, úgy Charles Stross is annak a híve, hogy nyugodtan rázúdítja az olvasóra a saját maga által kreált tudományos-szerű halandzsáját, hisz minek álljon le magyarázni bizonyos dolgokat, hisz a szereplői szerves részei ennek a világnak, így ők otthon vannak ezekben a dolgokban. (Kivéve Fred a könyvelésről, akinek tökátlag figura létére érdekesen alakul az élete vagy mije.) Bár én nem bántam ezt a fejkapkodós dolgot, mert véleményem szerint a Diaszpóra után kevés könyv lehet annyira nehéz kihívás intellektuálisan és a megértés terén. Igaz, a A szingularitás küszöbén könyvet még nem olvastam.
Már a regény világfelépítése is egyedi és hihetetlenül jó. Mivel itt a matematika és a számítógépes programok segítségével elérhetnek más dimenziókat, és alkalmazhatják a mágiát a mi univerzumunkban. Tényleg érdekes és sokszor veszélyes módon keveredik itt a varázslat és a tudomány.
Egy a miénkhez hasonló világban játszódik, megspékelve az előbb vázolt dimenziókkal, az ott lakó démon-szerű lényekkel, kis alternatív történelemmel, tekintéssel egy titkos ügynökség munkájába és persze magába a mágiába.
Kissé kiparodizálja a titkos ügynökségek és a bürokrácia működését. (Köztisztviselőknek, irodai dolgozóknak, titkos ügynököknek, vagy a bürokrácia egyéb dolgozóinak melegen ajánlom.) Már maga a titkos ügynökség neve része ennek: Mosoda, akik megtisztítják kényes, főleg nem evilági vonatkozású ügyektől a világot.
Bob Howard ügynök (eredeti foglalkozása számítógépes hacker) egyedülálló a maga nemébe, mind a munkához való hozzáállása, gondolkodása és humora terén is. Nemrég lépett aktív szolgálatba saját kérésére és az első küldetése bár nem megy zökkenőmentesen, nem nevezhető éppen egy izgalmas leányálomnak. Kivéve ha valaki szeret esőben és fagyban órákat gubbasztani. Ebből a látszólag rutinmelóban gyűrűzik majd ki egy sokkal nagyobb mérvű és veszélyesebb fajta, amitől főhősünk is ódzkodik. Bob tipikusan egy olyan hős, aki vonzza a bajt, még ha nem is keresi. S a megoldás keresése közben néha tovább csetlik-botlik, és megpróbál az igen sokrétű tudására támaszkodni, miközben folyamatosan adagolja a kiváló humorát.
A Pokoli archívumban látszólag okult náci terroristák által keltett veszélyt kell elhárítania. Véleményem szerint Stross-nak sikerült egész jól bevezetnie a trilógia világképét. Magának az esetnek egész meglepő lett a végkifejlete. Ez a része jobban is tetszett, mint a második kisregény.
Míg A Betontehén-akcióban bár nem ért meglepetésként, hogy mi és miért lehet a betontehén a címben. Viszont a jelenség továbbfejlesztése és a belőle kialakuló még nagyobb probléma már kevésbé volt várható.
Ami viszont negatívumként hozható fel, hogy a könyv szerkesztése sok-sok helyen hagyott maga után kívánnivalókat. Az még hagyján, hogy néha-néha volt egy-egy elütés, de néhol még alanyi-tárgyi egyeztetési és egyéb kicsit súlyosabb nyelvtani és néhol fogalmazási hibák is voltak, amit miatt néhol érthetetlenné vált a szöveg. Nem ártott volna, ha még egy szerkesztő, nyelvi lektor vagy legalább egy tesztolvasó átnézi. Mert bár jó volt a könyv, és ha élvezek egy könyvet, akkor általában nem szokott pár apró elütés feltűnni, de itt ezeknél azért többről van szó. Jó lenne, ha a kiadó kicsit alaposabb lenne a szerkesztés és a lektorálás terén, hogy azért legalább nyelvileg hibátlanabb könyvet bocsássanak forgalomba, ha már a kiadványok külső minősége csökkent (papírminőség, belső fül elhagyása). Egyébként a magyar borító egész jó lett, tetszetősebb sokkal, mint a külföldi verziók.

Zseniális történet volt. Ha ez a kevésbé jobb történetek közé tartozik, akkor a többi történetet még jobban fogom szeretni.
Véleményem szerint szeretni fogod, ha:
– szereted az angol humort
– szereted a kémregényeket, és az összeesküvés elméleteket
– szereted az alternatív valóságokat, és a róla szóló történeteket
– olvastál már Lovecraftot
Nekem megkönnyítette az olvasást, hogy én is informatikus vagyok, elég matematikai képzéssel ahhoz, hogy a történet ezirányú fejtegetéseit és humorral való kezelését teljes mélységükben értékelni tudjam.
A fordító véleményem szerint csodálatos munkát végzett, ettől függetlenül a szöveg még megérdemelt volna egy kis tovább gondozást.