Igaz, még csak négy pálcikánál tartok, de most annyira bennem van a bukowskiság, hogy most akarok írni erről a könyvről. Meg amúgy is, feltételezem, hogy Bukowski végig Bukowski marad, és nem fog sokat változni semmi – se a könyv, se a véleményem róla. (Ha fog, átírok mindent – mert miért ne. Az örökkévalóságnak szóló értékeléseim sem szólnak az örökkévalóságnak igazából, a szavatossági idejük jó esetben két év. Rossz esetben már a Mentés gomb megnyomásának pillanatában sem érvényesek.)
Szóval egyszer láttam a moziban a Tótumfaktum c. filmet, ami, emlékeim szerint, Bukowskiról szólt, s amiből arra emlékszem, hogy volt valami alkesz fazon, aki alkeszkodott, meg nőzött, meg közben írt, meg ilyenek. Az a film nem válto(zta)tta meg alapjaiban a világomat, de nem is ijesztett el. Egyszernézős volt. Csupa ismerősség, azt hiszem.
És persze azóta sokat hallottam a szerzőről, és olvasás nélkül is elég jól el tudtam dönteni, hogy valószínűleg bejönne nekem, és ez pont elég is volt, úgysincs kedv és idő mindent kipróbálni személyesen is; vannak mindenféle Bukowskik, akik a távolból is ismerősök/ismerősek, akiknek a filozófiáját és nyelvét minden erőlködés nélkül értem, úgyhogy ahelyett, hogy rózsaszín-pónilovas módon örömködnék azon, hogy de jó, értek valamit/valakit, és micsoda lelkitársak vagyunk, inkább olyan dolgokkal és gondolatokkal és mindenfélékkel foglalkozok, amiket nem értek rögtön, amiken gondolkodnom kell.
Na de elérkezett a pillanat, hogy olvassak is valamit ettől a fazontól. És tényleg – értem. És ez – ebben a pillanatban – micsoda megkönnyebbülés. Főleg azért, mert pl. kicsit megijesztett a gondolat, hogy ennek a 400-akárhány oldalnak a jó része vers. Én nem tudom, hogyan kell verset olvasni! Biztos nem úgy, hogy fogok egy 400-oldalas verseskönyvet, és végigolvasom (bár olvasok most épp egy W. B. Yeats-összest is. De annak meg sosem fogok a végére érni, és nem is akarok. Ki tud elolvasni 400 oldal verset? Én biztos nem. Nem egy élet alatt.). De tök jó, mert ezek a Bukowski-versek olyan versek (nekem), amikre az a definíció igaz, hogy: „a vers az, ami nem ér ki a lap széléig”. Szóval ezek lehetnének akármik is – olyan természetesen jönnek és folynak, mintha valami – nem létező – régi haver dumálna nekem. Akinek nem kell sokat magyaráznia, mert úgyis vágom, miről beszél. Meg még vannak a könyvben novellák is – azok is ilyenek.
Nem hiszem, hogy a továbbiakban sok Bukowskit fogok olvasni. Túl kényelmes ez a könnyen-értés és ismerősség, tényleg. De amúgy – eszméletlenül jó ez a fazon.