Pilinszky szinte tudományos tárgyilagossággal állapítja meg a Szög és olaj jegyzeteiben: „ a művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség… Minden igaz művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője. Drámai, mivel legalábbis személyisége a megváltó integrációt megelőzően négy (ha nem több) lehetőség közt lebeg, ingadozik, szétszakítva és újból össze-összeforrva. Igazában azonban egyszerre mind a néggyel van eljegyezve. Úgy okos, hogy mindennek a balekje; úgy jó, hogy ugyanakkor a semmi legsötétebb vonzásai látogatják és mozgatják. Csak így képes átélni az emberiség minden talaját és talajvesztését, összes gyötrelmes ellentmondását, megosztottságát, s egyedül így – ha máshol nem, művében – létrehozni azt, ami meghaladása megosztottságának és gyökerében való kibékítése, valódi kibékítése a hóhérnak meg a báránynak, a lángésznek és fajankónak”.
Baudelaire nem ismeri ezt a kibékítést. Elfogadta, hogy a rossz az úr fölötte, de azért még pontosan tudja, hogy választania kellene, mert a jó is létezik. Innen a lelkifurdalása, az elveszettség-érzése, örvény-élménye, a mélység fenyegetése:
– Jaj, minden szakadék, – a vágy, a tett, az álom,
a szó s a bőrömön meredő szőrön-szálon
a félelem szele de sokszor söpör át.
Fönt, lent és mindenütt mélység, kőpart a tájon:
a vonzó-taszító ür és némaság…
Mint annyi minden más lélektani rejtelmet, fölfedezi az ambivalenciát, de egyúttal az európai etikai gondolkodás törvényét is: „ minden emberben, minden órában, egyidejűleg két követelmény él: az egyik az Isten, másik a Sátán iránt. Az Istenhez, vagyis a szellemiséghez fordulás, nem más, mint a fölemelkedés vágya; ugyanaz a sátán, vagyis az állati felé az alászállás öröme”.
A Rossz virágai, de Baudelaire minden más költői és prózai írása is küzdelem a diadalmasnak elismert Sátán, a Rossza, „az állatihoz való alászállás” öröme ellen. Rögtön hozzátehetem: sikertelen küzdelem. Sikertelen, de véges-végig föl nem adott harc. Ezért annyira fölzaklató költő és gondolkodó; ezért ismerünk magunkra annyira viaskodásaiban. Mi is törvényeket összetört, erkölcsöket megtagadó világban élünk. S talán még nála is jobban érezzük, mennyire szükségünk van ezekre a törvényekre, hiszen az azóta eltelt történelem olyan spleenre, olyan világtagadásra tanított meg, amilyet az ő idejében még nem sejthetett senki ember fia.
13. oldal [Tornai József bevezetője]
