Azt hiszem, nem szégyen bevallanom, hogy elég érzékeny gyerek voltam, és mivel hamar megkaptam az első koravénné józanító pofonokat az élettől, ezért nekem az olvasás kisiskolásként tényleg meneküléssé vált a valóság elől, ami miatt a kalandos, de főként a jól végződő történetek lettek a szívem csücskei.
Nagy tehetséggel igyekeztem is kerülni a komor, vagy a túlságosan is szívbe markoló mesék olvasását, de azért nem jártam mindig sikerrel. Szokták mondani, hogy a Grimm testvérek meséi valójában szadista horrorok, és nem valók gyerekeknek, de bennem azok nem okoztak törést. Az, hogy az élet kegyetlen és az emberek valójában szörnyek, sem meglepő, sem újdonság nem volt a számomra.
Andersen meséi sokkal mélyebben felkavartak, mert azok a magányról, az elveszettségről és arról a kétségbeesett és szívfacsaróan értelmetlen reménykedésről szóltak, hogy ennek valahogy vége szakadhat. Én már akkor is tudtam, hogy ez nem így van, s ezek a mesék a maguk tragikus befejezésével nem is cáfoltak rá az ebbéli hitemre.
Nem véletlen hát, hogy gyanakodva kerültem azokat a történeteket, amelyekről köztudomású volt, hogy mennyire mély mondanivalója van a gyerekek számára. Azóta is meggyőződésem, hogy a legtöbb mese és klasszikusnak tartott gyerekregények javarésze sem való a gyerekeknek.
És nem azért, mert nem értenék meg, dehogy…
Ellenkezőleg: pontosan azért, mert ha oda sem figyelnek, akkor is olyan üzeneteket olvashatnak ki belőle, amelyek nem épp a gondtalanspoiler gyerekkorban kellene először böngészni. Persze, van pár olyan srác, és pár olyan helyzet, amikor ezek a történetekben rejlő üzenet segíthet átlendülni egy-egy krízisen, de úgy hiszem, hogy egy gyereknek sokkal inkább megbízható, és távolról csodálható hősökre van szüksége, és nem biztos, hogy tud és akar mit kezdeni egy vele egyívású kisfiú vagy kislány nagyon is életszagú gondjaival.
Valente regénye sem a gyerekeknek szól, hanem a szülőknek. Persze, nem venném ki egyetlen 12 éves kislány kezéből sem, ha ezt olvasná, de sokkal inkább nyomnám a szülei kezébe ezt a könyvet.
Hogy emlékezzenek arra, hogy milyen volt 12 évesnek, elveszettnek és mégis roppant bátornak lenni, és mennyire szükség lett volna akkor (talán még utoljára) arra a hősre, akivé egy szülőnek kell válnia nap mint nap.
Mert a gyerekek felnőnek, szívet növesztenek és ez a szív, hacsak nem hagynak benne egy nagy lyukat, amin keresztül a mesék visszaszökhetnek, ha akarnak, akkor satnya és gyenge lesz. Olyan, ami leginkább fél és megalkuszik mindennel, amivel elmenekülhet, elbújhat a félelem elől, és elveszíti azt a bátorságát, amivel álmodni merészelt. Mert álmodni a legnagyobb merészség a világon – szépet és nagyszerűt álmodni pedig csak azok tudnak, akiket sem a szürke időrablók, sem a fantáziát pusztító Semmi nem érintett meg.
És még ennél is fontosabb, hogy Tündérföld csak akkor él magával harmóniában, ha az ura vendégként érkezik ide, és nem menekül, mert a menekültből zsarnok, a fantázia birodalmából pedig a rémálmok és a leláncolt képzelet hona lesz.