Carol Shields 1993-ban, amikor a Kőbe vésett történet megjelent, az év írója lett Kanadában, s ezzel a könyvével Pulitzer-díjat is nyert. A regény a 20. század története egy kanadai születésű asszony mozgalmas és küzdelmes életútján keresztül, a nõk átalakuló helyzetének tükrében. Születés, Gyerekkor, Házasság, Munka, Csalódás, Halál – ezek Daisy Goodwill életének legfontosabb fejezetei, amely számos érdekes ember élettörténetével fonódik egybe. Mindezt át- meg átszövik az élet apró rezdüléseirõl alkotott vélekedések, különféle egyéniségek sorsának felvillanó részletei, mázsás súlyú emlékek s csodás virágok illata.
Kőbe vésett történet 33 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1993
Enciklopédia 11
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 4
Várólistára tette 51
Kívánságlistára tette 21
Kiemelt értékelések
Szimpla történet: egy olyan korból kiindulva, ahol egy nővel igazából semmi érdekes nem történhet a konvencionális polgári lét keretei között, a történelem talán legzűrzavarosabb társadalmi átalakulásán keresztülhaladva egy nő megszületik, férjhez megy, gyermekeket szül, megpróbál értelmet adni az életének, megöregszik, meghal (és körülötte pont így tesz a regény többi szereplője, rokonok, szomszédok, ismerősök is). Nem valami figyelemre méltó sztori.
De maga az írás! Az már valami. Ha Shields valamiért jogosan kapta ezt a Pulitzert, az biztos a technikája (jó, rendben, nem vagyok eléggé képzett irodalmilag, hogy meg tudjam ítélni, ’93-ban mennyire lehetett jelentőségteljes ez a sztori, de még csak nem is feminista vagy politikus ez a regény, egy cseppet sem). Kőfaragó precizitással kitett jelzőkarók a fejezetek: Születés, Gyermekkor, Házasság, Szerelem, Anyaság, Munka, Bánat, Megkönnyebbülés, Betegség és hanyatlás, Halál. Egy kicsit talán túl feszes kompozíciónak tűnik egy (igazából persze több) emberi élet leírásához, de közben Shields nagy szabadságot ad magának a történet technikai megformálásában.
A regény elején keveri a mindentudó narrátor hangját Daisy Goodwill memoárszerű elbeszélésével, később mások kiragadott nézőpontjai is megjelennek a fontos szereplőktől kezdve az egyszer említettekig akár, vannak levelek, sőt az egyik fejezet egy az egyben Daisynek címzett levelekből áll – számomra az egyik legizgalmasabb fejezet volt, különösen, hogy válaszaira csak az újabb fordulókból következtethetünk –, van spoilerdús családfa, hagyatéki listák, receptek, fényképek a családtagokról, és miközben ezek teljesen rendszertelenül, az adott körülményeknek megfelelően vesznek részt a történet alakulásában, egyáltalán nem esik szét a szerkezet. Shields nem egyszerűen minden részletre kiterjedő, aprólékos családregényt alkot, hanem annak az illúzióját, hogy családtörténet-kutatás folyik a könyv lapjain (például a levél-fejezet mintha egy dobozban megőrzött levelek sorbaállításából állna, és így teljesen természetes, hogy Daisy leveleiből egyet sem ismerhetünk meg a regény során), és ennek soha igazán helyre nem állítható szubjektivitása is tapinthatóan megvan azáltal, hogy egyes eseményekről csak különböző szereplők elméleteit ismerjük, de a „valóságra” nem derül fény.
Shields szégyentelenül mélyre akar fúrni, a szülők életével kezdve gyakorlatilag a fogantatástól a hullamerevségig nyomon követi Daisy életét, és egyáltalán nem riad vissza a szexualitás és a testi funkciók nem ízléstelen, de meglehetősen grafikus, esetleg provokatív megjelenítésétől sem. Daisy maga viszont valójában inkább vezérfonala, mintsem főszereplője ennek a történetnek, mert életének minden érintőleges szereplőjéről is nagyon alapos információkat kapunk, és eközben maga Daisy marad legtávolabb és mindvégig kiismerhetetlenül, érzelmileg alulfókuszálva, tele ki nem mondott és el nem gondolt mondatokkal, végigúszik az életén az utalásszerű, teljesen elvont mi lett volna, ha. A precíz, érzékeny karakterrajz, az elhallgatás és túlrészletezés meglepő egyensúlya a merész írói megoldásokkal önmagában is elég lenne ahhoz, hogy jó legyen, de még egy plusz réteg a könyvben visszatérő családi szenvedélyek: a kőfaragás és a botanika hangsúlyos, szinte szimbólumszerűvé magasztosuló refrénje.
Összességében közel sincs a több más Pulitzer-díjas olvasmányom katarzisához, de azt nem lehet elhallgatni, hogy valami csodálatra méltóan van összerakva ez a regény.
„Csak úgy hagyta, hogy történjen vele az élete.”
Vagy mégse?
Mit tudunk másokról, azokról, akik a legközelebb állnak hozzánk? Barátokról, szülőkről, gyerekekről? Hányféleképpen magyarázható ugyanaz a történés?
Egy hosszú élet, ahogy a főszereplő és környezete látja. Hol önéletrajznak, visszaemlékezésnek, hol családtörténetnek, hol életrajznak olvasható, váratlanul megjelennek levélrészletek, naplórészletek, a vége felé még receptek és cetlik is. Hogy nem teljesen fikció, azt rögtön az előlap után egy szövevényes családfa jelzi. Rendszeresen vissza is kellett lapozgatnom hozzá, hogy beazonosítsam, who's who..
Egy idő után kíváncsi lettem: bújj már elő, ki vagy? Te írod, Daisy? Rólad írják? Neked írják? A könyv közepén megjelent néhány fénykép, ezeket sokat nézegettem. És hamar feltűnt, hogy egyvalaki hiányzik, bujkál, rejtőzködik – Daisy, a főszereplő. Még az esküvői képek is hiányoznak, mert azon ő is rajta lenne… Ettől az egész még rejtélyesebb lett.
A huszadik század, egy nő és egy család (egy szokatlan sorsú nő és egy kicsit furcsa család) történetén keresztül. Jó volt.
A levonás a történet lassú kezdése és néhol vontatottsága miatt történt, de maga a fogalmazásmód fantasztikus volt. Pozitívumként könyvelhető el a családfa részletezése és a mellékszereplők történetének leírása is. A karakterek megformálása nagyon jól sikerült, de Daisy nem került hozzám túlságosan közel, nyilván ez betudható a távolságtartásának is.
Alapvetően értékes könyvnek tartom sok meglepő írói és tartalmi történéssel. Egy példa: elvileg ez Daisy önéletírása, mégis ő beszél a legkevesebbet, mások gondolatait tudjuk meg inkább róla, illetve a közelében élők élete bontakozik ki inkább a szemünk előtt. A címlap viszont zseniális szerintem, pontosak ezek határozták meg az életét: a szülei fényképe, a kövek és a virágok. Bővebben a blogban majd:
Ez egy nagyon szép könyv, mind nyelvezetét, mind a történetet tekintve. Hangulatok, érzelmek, gondolatok, számomra ezek voltak a könyv erősségei, pedig a történet is igen fordulatos, eredeti. Egy méltán Pulitzer-díjas alkotás. Köszönöm, @Katherine_Gray, hogy felhívtad rá a figyelmemet.
Amikor ennyire jól megírt könyveket olvas az ember, kedve támad családtörténetet írni. Ami miatt talán mégsem ugrik azonnal neki, az csak azért van, mert félő, hogy talán nem sikerül majd ilyen jól. A kanadai Carol Schields egy igazán jó könyvet ad a kezünkbe. Önéletírás, fotók, levelek, egy hétköznapi lány mégsem mindennapi története a születéstől a halálig. Ennyire egyszerű és tűnékeny az élet, mégis minden családé egyedi és megírásra érdemes. Csak jól kell megírni…
Nagyon szép nyelvezetű, „kényelmes” könyv, már nagyon hiányzott a sok félvállról, konyhanyelven elbeszélt ponyva után. Néhol dagályosnak éreztem, de kárpótolt a szépség érte :)
Tetszett, szerintem nagyon jó könyv. Szerettem olvasni, érdekes család élete bontakozott ki az oldalakon.
Egy dolgot furcsállottam vagy nem is tudom: túl távolinak éreztem a szereplőket. Jó is volt néha, de volt, amikor zavaró volt. Mintha 10 km-ről néznék valamit.
Az elejét kifejezetten élveztem, a közepétől azonban nekem egy kicsit belassult az egész :/ Elvesztettem az érdeklődésemet Daisy élete iránt, szóval igazán csak a könyv végét vártam. Kár érte, mert az írónő stílusa nagyon jó, de a történet… hagy némi kívánnivalót maga után…
Népszerű idézetek
Az a furcsa azokkal a képekkel kapcsolatban, amelyek Daisy Goodwill fejében szálldosnak, hogy ő mindig egyedül van. Léteznek hangok, messziről érik el, vannak árnyak és jó tanácsok – de ő mégis egyedül van. Pedig úgy látszik, a bátorság vagy a szégyen pillanataiban mindannyiunknak legalább egy tanúra szükségünk van.
Az elszigeteltség, a csönd, az unalom gyötrelmének hosszú napjai – mindez a fiatal Daisy Goodwillre (azaz rám) nehezedett, és valósággal üressé tette. Az önéletrajza, ha ilyesmi elképzelhető lenne, ha ilyen dolgot egyáltalán valaha is leírna valaki, sötét, üres terek és áthidalhatatlan szakadékok sorozatából állna.
Mindenkinek az élettörténetében vannak olyan fejezetek, amelyeket ritkán olvasnak el, és biztosan nem fennhangon.
110. oldal
Miért adták el a kényelmes házukat ezért a tóparti villáért? Mert Maria vidéken akart lakni, ahol zöldségféléket termeszthet az előkertben anélkül, hogy a szomszédok rosszallóan csóválnák a fejüket, vagy nyíltan megszólnák. Cuyler Goodwill pedig azt akarta, hogy sok üres helye legyen a hátsó udvarban, hogy ott fölépíthessen egy piramist.
170. oldal, Anyaság, 1946 (Helikon, 1998)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Fiona Davis: A lakcím 89% ·
Összehasonlítás - Jeffrey Archer: Apám bűne 93% ·
Összehasonlítás - Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong 91% ·
Összehasonlítás - J. Nozipo Maraire: Zenzele 90% ·
Összehasonlítás - Homer Hickam: Vigyük haza Albertet! 87% ·
Összehasonlítás - Armando Lucas Correa: A történelem hajótöröttei 88% ·
Összehasonlítás - Alan Brennert: Honolulu 87% ·
Összehasonlítás - Arthur Hailey: A végső diagnózis 87% ·
Összehasonlítás - Kristen Harnisch: A kaliforniai feleség 87% ·
Összehasonlítás - Fiona Davis: A márvány könyvtár rejtélye 87% ·
Összehasonlítás