A szél árnyéka (Az Elfeledett Könyvek Temetője 1.) 91% 440 csillagozás

Szenzációs, és ahogy az idézet szól:

„Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.”

Minden megvan benne, ami egy sikeres regényhez szükségeltetik. Sodró, lendületes, rejtély, titokzatosság, szerelem, bűnügyi szál, tragédia és így tovább. A második világháború után történik, mégis az volt végig az érzésem mintha a középkorban járnék: szerelmes lovagok, titokzatos kódexek, kísértő sátánok, sötét labirintusok birodalmában, ahová ritkán süt be a nap. Így kell ezt manapság csinálni.
A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.
Az idézet a regényben a regénybeli regényre, A szél árnyékában főszerepet játszó A szél árnyékára utal. Vagy mégsem? (Értitek.) Miközben lépésről lépésre haladtam a történetben, én is egyenként nyitottam fel a babákat, és találtam bennük újabbat és újabbat. Míg egyszercsak elfogytak. Mi volt az utolsó pirinyó kis babában? Mese volt. Picit sötét, de kalandos, látványos összeütközzéssel, melyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését. Mese volt, de ezúttal nem nekem szóló. A szél árnyékában szövődő álmok világába nem sikerült igazán belépnem.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Azt kaptam, amit vártam. Picit talán krimibb volt a keleténél, misztikusabbnak gondoltam, de hozta a várt színvonalat. Barcelonát imádtam, ahogy leírta az író. Tim Burton nagyon jó kis filmet tudna készíteni belőle. Sok mellékszál nincs benne, de nagyon tetszett, ahogy haladnak előre a „nyomozásban” és találkoznak a különböző szereplőkkel, és ők szépen elmesélik a történetüket, és így lassan helyére kerül minden darab, és az "i"re a pontot a végén a legszomorúbb dőlt-betűs fejezet teszi fel… Na az nagyon kemény volt. De aztán jön a happy end, és mindenki boldog. Csak ajánlani tudom.

Egy nap alatt elolvastam, úgyhogy nevezhetjük letehetetlennek. De csak attól még nem lesz jó egy könyv, hogy letehetetlen.
Szerintem ez egy nagyon megcsinált könyv. Van benne egy kis gótika, egy kis szerelmi tragédia, egy kis családi dráma, egy kis háborús nyomor. Meg egy kis cseles játék az idősíkok meg a narrátorok keverésével, csak hogy én is tudjak minek örülni.
Ez a könyv mintha mindenkinek tetszeni akarna. De nekem nem tetszett, talán pont ezért.

Ritka az olyan könyv, amelyet már akkor újra akarok olvasni, amikor még csak a felénél tartok. Akkora meglepetés volt ez a regény, amekkorára egyáltalán nem számítottam, sőt féltem, hogy valamilyen Coelho-s okoskodás lesz. Közhely, de tényleg teljesen magával ragadott, tetszett a hangulata, a bonyolultsága, megkedveltem a szereplőket (bár Danielt eleinte egy koravén kis okostojásnak tartottam), szerettem Barcelonát, mosolyogtam Fermín szövegén és több-kevesebb sikerrel bogozgattam én is a szálakat. Újraolvasós.

Mit is mondhatnék… még annyira a hatása alatt vagyok, hogy egy ép-kéz láb gondolatom sincs, csak röpködnek itt a szavak: gyönyörű, izgalmas, rejtélyes, szívszorító, különleges – kedvencem.

Az első könyvre az életemben nem emlékszem. De emlékszem mindazokra, amiket még gyerekként olvastam, emlékszem, nagymamámtól milyen könyveket kaptam. Ő tudta! És ide a bökőt, ha nem igaz, hogy nem a könyvek formáltak, vagy legalább is nagyobb részt nem ők formáltak olyanná, amilyen lettem. A könyvek, és rajtuk keresztül azok az emberek, akiket talán nem is kell különlegesnek tekintenünk…írók! Én meg olvasó vagyok! És igen, hozzám is szólnak, fontos vagyok nekik! Adnak, én pedig befogadok! Írnak, én pedig megtalálom őket! És bizony olykor ott a döbbenet:hiszen ez nekem szól, rólam szól, engem igazol, engem vezérel, nekem mutat utat! És nem véletlen, hogy kíváncsiság gyúl bennem az író iránt. És nem véletlen, hogy egy asztalhoz ülnék velük olykor, egy kávéra, elszívni egy cigit, meghallgatni egy történetet. Meghallgatni az én történetemet! Nem vagyok ítész, sem kritikus, nem dolgom…olvasok, és szerencsémnek tartom-mit szerencse, adomány!-, hogy így alakult! Találkozni egy könyvel, találkozni a benne foglaltakkal, találkozni önmagammal…szórakozni, gondolkodni, tanulni, nevetni, sírni, vigadni, álmomban is tovább élni a történetet, olvasni a buszon, a vécén, olvasni a kádban, olvasni, olvasni szakadatlan…
Nem megcsinált könyv, nekem nem megcsinált könyv! Kaptam…több, mint könyv!

Na, ez nekem pont olyan tömény és sok volt, hogy megfeküdte a gyomrom. Minden előzetes jel arra utalt, hogy szeretni fogom, de ez a regény… nincs benne egyetlen mellékszál, minden a legapróbb részletekig kidolgozott, minden mondat cirkalmas-virágos, minden apró esemény mély és drámai jelentőséggel bír – hát, én elfáradtam bele. Alapvetően tetszett, de néha azért hadd kapjon levegőt az a szegény olvasó…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Különleges, egyszersmind különös és sajátos atmoszférát teremt regényében Carlos Ruiz Zafón. Könyv a könyvben!:) Lelkiismeretemnek és valamiféle belső ösztönzőerőnek tartoztam e romantikus bestseller elolvasásával. Zafón regényének középpontjában egy szerelmi három-, illetőleg többszög feloldatlan/megváltoztathatatlan problematikája áll, illetve egy sűrű homályba burkolt pókhálóval mélyen át-és beszőtt családi titok lelepleződése, mely Julián Carax számára elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan, mivel a Penelopéhoz fűződő határtalan szerelme az életet, az önkifejezést, a lélegzetet, az éltetető erőt (a mindenséget) jelenti/jelentette számára. Zafón Daniel szavaival mondatja el a történetet, keretet adva ezzel regényének. Daniel nemcsak A szél árnyéka c. Julián Carax kéziratok után nyomoz, de részt vesz, Sophia Carax Don Ricardo Aldaya viszonya körüli bonyodalmak feltárásában is, ami közvetve romlásba dönti a gazdag Aldaya családot, ill. mindazokat akik kapcsolatban állnak/álltak velük. Feloldhatatlan átok ül a családon, de a végzet keze eléri Nuria Monfort-ot, és Miquel sem menekülhet , sorsuk előre elrendelt, megmásíthatatlan. Zafón finoman és árnyaltan érzékelteti, ahogyan szereplőink vesztükbe rohannak, képtelenek változtatni az események folyásán. Az első oldalakon Danielt fogta kézen és vitte el édesapja az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, az utolsó oldalakon pedig Daniel saját kisfiát Julián-t terelgeti az Elfeledett Könyvek Temetőjének kapuja felé. (…még mondj valaki, hogy a történelem, a sorsszerűség, avagy Carlos Ruiz Zafón nem ismétli önmagát?:) Jól felépített, újat adni képes, az olvasó figyelmét mindvégig ébren tartó könyv. Titkok, misztériumok, elhagyott/lezárt poros, sötét szobák, elégetett Julián Corax könyvek illata, meghasonlott, önmagát felgyújtani képes, az élet igenlésére már képtelen főszereplő „tartozéka” a regénynek. Igazi gyöngyszem! :)

Eddig nem volt tervben, de most már el akarok jutni Barcelonába. Vagy Párizsba. Vagy mindkét helyre.
Lekötött, imádtam olvasni, és mikor meg kellett szakítanom, nehezen tettem meg, mert na még egy kicsit… Tetszett az alaptörténet, a könyvek szeretetéből és abból a bizonyos elsőből kibontakozó nyomozás, titkok feltárása, a különböző szereplőkkel való megismerkedés. A karakterek is jól eltaláltak lettek, legalábbis nekem egyikkel kapcsolatosan sem volt kivetni valóm.
Azt hiszem, kedvenc lett. És továbbítom anyunak, mert ezt neki is el kell olvasnia.