A szél árnyéka 92% 325 vélemény

Szenzációs, és ahogy az idézet szól:

„Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.”

Egy nap alatt elolvastam, úgyhogy nevezhetjük letehetetlennek. De csak attól még nem lesz jó egy könyv, hogy letehetetlen.
Szerintem ez egy nagyon megcsinált könyv. Van benne egy kis gótika, egy kis szerelmi tragédia, egy kis családi dráma, egy kis háborús nyomor. Meg egy kis cseles játék az idősíkok meg a narrátorok keverésével, csak hogy én is tudjak minek örülni.
Ez a könyv mintha mindenkinek tetszeni akarna. De nekem nem tetszett, talán pont ezért.

Azt kaptam, amit vártam. Picit talán krimibb volt a keleténél, misztikusabbnak gondoltam, de hozta a várt színvonalat. Barcelonát imádtam, ahogy leírta az író. Tim Burton nagyon jó kis filmet tudna készíteni belőle. Sok mellékszál nincs benne, de nagyon tetszett, ahogy haladnak előre a „nyomozásban” és találkoznak a különböző szereplőkkel, és ők szépen elmesélik a történetüket, és így lassan helyére kerül minden darab, és az "i"re a pontot a végén a legszomorúbb dőlt-betűs fejezet teszi fel… Na az nagyon kemény volt. De aztán jön a happy end, és mindenki boldog. Csak ajánlani tudom.

Minden megvan benne, ami egy sikeres regényhez szükségeltetik. Sodró, lendületes, rejtély, titokzatosság, szerelem, bűnügyi szál, tragédia és így tovább. A második világháború után történik, mégis az volt végig az érzésem mintha a középkorban járnék: szerelmes lovagok, titokzatos kódexek, kísértő sátánok, sötét labirintusok birodalmában, ahová ritkán süt be a nap. Így kell ezt manapság csinálni.
A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.
Az idézet a regényben a regénybeli regényre, A szél árnyékában főszerepet játszó A szél árnyékára utal. Vagy mégsem? (Értitek.) Miközben lépésről lépésre haladtam a történetben, én is egyenként nyitottam fel a babákat, és találtam bennük újabbat és újabbat. Míg egyszercsak elfogytak. Mi volt az utolsó pirinyó kis babában? Mese volt. Picit sötét, de kalandos, látványos összeütközzéssel, melyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését. Mese volt, de ezúttal nem nekem szóló. A szél árnyékában szövődő álmok világába nem sikerült igazán belépnem.

Ritka az olyan könyv, amelyet már akkor újra akarok olvasni, amikor még csak a felénél tartok. Akkora meglepetés volt ez a regény, amekkorára egyáltalán nem számítottam, sőt féltem, hogy valamilyen Coelho-s okoskodás lesz. Közhely, de tényleg teljesen magával ragadott, tetszett a hangulata, a bonyolultsága, megkedveltem a szereplőket (bár Danielt eleinte egy koravén kis okostojásnak tartottam), szerettem Barcelonát, mosolyogtam Fermín szövegén és több-kevesebb sikerrel bogozgattam én is a szálakat. Újraolvasós.

Na, ez nekem pont olyan tömény és sok volt, hogy megfeküdte a gyomrom. Minden előzetes jel arra utalt, hogy szeretni fogom, de ez a regény… nincs benne egyetlen mellékszál, minden a legapróbb részletekig kidolgozott, minden mondat cirkalmas-virágos, minden apró esemény mély és drámai jelentőséggel bír – hát, én elfáradtam bele. Alapvetően tetszett, de néha azért hadd kapjon levegőt az a szegény olvasó…

Az első könyvre az életemben nem emlékszem. De emlékszem mindazokra, amiket még gyerekként olvastam, emlékszem, nagymamámtól milyen könyveket kaptam. Ő tudta! És ide a bökőt, ha nem igaz, hogy nem a könyvek formáltak, vagy legalább is nagyobb részt nem ők formáltak olyanná, amilyen lettem. A könyvek, és rajtuk keresztül azok az emberek, akiket talán nem is kell különlegesnek tekintenünk…írók! Én meg olvasó vagyok! És igen, hozzám is szólnak, fontos vagyok nekik! Adnak, én pedig befogadok! Írnak, én pedig megtalálom őket! És bizony olykor ott a döbbenet:hiszen ez nekem szól, rólam szól, engem igazol, engem vezérel, nekem mutat utat! És nem véletlen, hogy kíváncsiság gyúl bennem az író iránt. És nem véletlen, hogy egy asztalhoz ülnék velük olykor, egy kávéra, elszívni egy cigit, meghallgatni egy történetet. Meghallgatni az én történetemet! Nem vagyok ítész, sem kritikus, nem dolgom…olvasok, és szerencsémnek tartom-mit szerencse, adomány!-, hogy így alakult! Találkozni egy könyvel, találkozni a benne foglaltakkal, találkozni önmagammal…szórakozni, gondolkodni, tanulni, nevetni, sírni, vigadni, álmomban is tovább élni a történetet, olvasni a buszon, a vécén, olvasni a kádban, olvasni, olvasni szakadatlan…
Nem megcsinált könyv, nekem nem megcsinált könyv! Kaptam…több, mint könyv!

Tökéletes! Egy csipetnyi Marques Moravia-val és Szerb Antallal összekeverve. Ragyogó történet mesterien elmesélve…teljesen magával ragadott, beszippantott, ilyen jó könyvélményem már nagyon rég volt. Kötelező olvasmány minden, mesére áhítozó felnőttnek.

Mit is mondhatnék… még annyira a hatása alatt vagyok, hogy egy ép-kéz láb gondolatom sincs, csak röpködnek itt a szavak: gyönyörű, izgalmas, rejtélyes, szívszorító, különleges – kedvencem.

Fekete-fehér kommersz történet, fekete-fehér karakterekkel, a végén a jó és a rossz összecsapásával (vigyázat, cselekményleírás: a jó nyer). Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listákat szerint tényleg hasraesnek. A csillagokat ennek ellenére azért kapta, mert azért mégiscsak lekötött a történet, még ha néha idegesített is az a banális, gyenge stílus.