!

Glamoráma 75 csillagozás

Bret Easton Ellis: Glamoráma

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Glamoráma – azaz hírességek, sztárok, csillogó egyéniségek panorámája. Ezt kínálja új, fergeteges cselekményű könyvében Bret Easton Ellis: kandi kíváncsiságunk kielégítését, hogyan élnek, hogyan szeretnek, ölelnek, ölnek, üzletelnek a sztárok, egy új világ új, veszélyes elitje… A szerző könnyed, csipkelődő szatírának induló regényéből végül kafkai hangulatú vízió bomlik ki, amelyben úgy kavarognak korunk „hősei”, a film- és popsztárok, topmodellek, rendezők, producerek, sportolók, divattervezők, mint konfettik egy végtelen buliban… vagy mint egy felrobbantott repülőgép utasai.

Eredeti mű: Bret Easton Ellis: Glamorama (angol)

Eredeti megjelenés éve: 1998


Hirdetés

Kedvencelte 13

Most olvassa 7

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 25

Kölcsönkérné 2

Elcserélné vagy eladná

>!
1.800 Ft ★★★★★ Eladó
QuietLight könyve Bret Easton Ellis: Glamoráma

Kiemelt értékelések

+
>!
Thorpapa
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Megkapta a 10% esélyt a könyv…. Hát nekem túl a sok a nyavalygás benne, és legszívesebben egy halom strici maflást kiosztottam volna a szereplők között… Szerintem egy csöppet erőltetett könyv, a Holdpark messze veri ezt.

1 hozzászólás
+
>!
aglaja
Bret Easton Ellis: Glamoráma

drogos tripek és sztárság és álmodhatatlan perverziók. izzasztó nyáron kell olvasni, kellő éhséggel a szerzői ízekre.

+
>!
fcking42
Bret Easton Ellis: Glamoráma

valami hiányzott,
de lelkem így is elázott. ;)

+
>!
OlvasóMókus
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Elkezdtem olvasni a könyvet, egy tipikus Ellis regény volt. Olvastam tovább, aztán átcsapott valami másba, mintha egy teljesen más könyvet olvasnék. A vége pedig már olyan borzasztó események sorozata volt, mintha egy harmadik könyvet olvasnék. Bár lehet, hogy ez minden Ellis regénynél így van, csak még én nem olvastam sokat. Szóval néha kapkodnom kellett a fejem, hogy most mi van? Ki kicsoda? Ki kivel van? Mindezek mellett és ezek ellenére igazán jól szórakoztam.

3 hozzászólás
+
>!
iniesta
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Ez a könyv kudarc: egy zseni(ális író) nagy-nagy kudarca, sőt, ha úgy tetszik, ez Ellis bukása és életműve tipping point-ja. Mindez szerintem több okból és valamennyire talán törvényszerűen is következett be. Kifejtem.

Először is: Ellis az Amerikai psychóhoz képest igyekszik tétet emelni, próbál rálicitálni az eddigiekre – és ezen mindenképpen rajta veszít. Önmagában az erőszak monumentális kontextusba helyezésének ellentmondásossága messze nem eredményez erősebb irodalmi állítást, sőt. Ennek, pontosabban „a mélyebb módon őszinte” főtétel súlya relatív gyengeségének az ezt megelőző könyvek ismeretében, nyilván van kultúrantropológiai oka (a gyilkosság, az ezzel járó brutalitás mint legősibb atavista berögződés örök jelenvalóságának igazsága kontra a szuperfegyverekkel vívott terrorizmus és fanatizált paranoia mint abszolút modern kori jelenség), lélektani ugyancsak (Bateman azért annyira sokkoló és zseniális karakter, mert valóban létezhet; a Bobby-féle kis elmebeteg-csoporttal viszont ez az átmosás nem sikerül, marad a puszta képletesség – ami egyébként irodalmilag nem baj, csak az eddigiekhez képest visszalépés), és dimenzionális szintén (Ellis az előző kettőt közben egyértelműen észrevette, ezért megpróbált csavarni is a dolgokon: mindenre rájátszik, helyenként érezhetően túljátszik, igyekszik kikacsintani is, de ezek a regényrétegek távolról sem lettek annyira egyenletesen frappánsak és szellemesen pszichotikusak mint mondjuk Bateman zenekari pályaelemzési anno, hogy csak egy példát említsek.)

Másodszor, szigorúan kapcsolódva az előzőekhez: Ellis valahogy megijed a korábban hihetetlen jól általa irányba állított „egyszerűségtől”, és túl nagyot akar markolni – érezve, hogy Párizs földbe döngölése önmagában nem biztos, hogy elegendő valamilyen jelentős igazság szemléltetésére (mondom, az eddigi művei után), belesúvaszt a könyvbe egy rakás hasonló XXI. századi parát és kulcsjelenséget (az erőszak és perverzitás mellett érzéketlenséget – és az érzelmi passzivitás pontjából történő kimozdulást, az anyagi világ elszigeteltségét és ürességét – és a valóságba való megérkezés lehetetlenségét, paranoiát – és visszanyomozhatatlanságot, ok nélküli fanatizmust – és a feloldás hiányát, plusz kicsit gyagyin kibontott sugalmi szálakat: például a politikai háttérhatalmat), és igen, persze, ezek nagy része megvan például az Amerika psychóban is, csak az a hatalmas különbség, hogy ott minden egy irányba van állítva, egy összhatást, egy – a maga nemében minden bizonnyal örökre felülmúlhatatlan – irodalmi állítást szolgál, míg a Glamorámában mindezek úgy-amúgy egymás mellett, fel-felbukkanva, párhuzamosan vannak jelen, inkább hálózatosan, de nem elég jól összefűzve és az összkép tekintetében ez szerintem nem szerencsés. A Glamoráma meghaladja az egyszerűségét, mert túl bonyolult, viszont ahhoz meg, hogy bonyolult nagyregény lehessen, túl egyszerű. (Ha úgy tetszik, olyan az egész mintha Ellis amolyan szintézist akart volna írni a regényeiből, megírni egyben a Nullánál is kevesebbet, A vonzás szabályait meg az Amerikai psychót, majd az egészet kifordítani és négyzetre emelni. Ez egyszerűen nem jön össze.)

Harmadszor: az eddigi ellentmondásokat egy sokkal összetettebb regényszerkezettel, egy ezt átszövő, tőle abszolút új, sivár szimbolikus jelképrendszerrel történő játékkal illetve annak kifordításával, majd ismételt kifordításával, satöbbi (pl. konfettik, legyek, szarszag, a hideg stb.) igyekezett dúsítani és egybe fűzni. Ugyanakkor a forma nem mint kizárólagos cél jelenik meg, tehát önmagában ez egyrészt nem az üzenet, másrészt – tetszik vagy sem – ezt Ellis nem is csinálja olyan különösebben – vagy mondjuk úgy: kiemelkedően – jól. Olyan terepekre (pl. posztmodern paródiák, enigmatikus álrealizmus) kalandozik el mindezen keresztül, ahol távolról sem ő a tuti fiú. Lehet, hogy ez amolyan belső indíttatás nála – de jelzem: felesleges Bret, k..va felesleges.

Negyedszer: az eddigiek keretbe rendezése végett egyszerre odahagyja a minimalizmust – és képtelen azt odahagyni; ez talán a legnagyobb hiba, és az értelemszerű következmény: újbóli rájátszás. A lakonikusan üres dialógusok megmaradnak, sőt, a snittszerű leírások is megvannak helyenként, de mindezekkel szemben a nyelv itt mégis inkább a fent már kibontott üzenetszálak részletekbe fűzésével igyekszik kiteljesedni. Ráadásul mindhárom stíl igyekszik építeni, kifordítani, lerombolni is a többit. Az eredő az – pedig én aztán szinte soha nem mondok ilyet –, hogy az egész szöveg zavaróan túlstilizált lesz. És ez bizony rátelepszik mindenre.

(Az eddigiek tökéletesen összegezhetőek például Victor – Ellis életművenek leginkább félresikerült fő- – karakterében: egyszerre üres hasizom és könnyekkel, félelemmel, paranoiával teli csupasz lélek; emberi lény és avatar – és avatarral helyettesített emberi lény (rájátszás), érzéketlenül részt is vesz az erőszakban meg kritikus érzelmi összeomlással kívül is marad, de ez még hagyján, mert például egyszerre vág az esze és hülye mint a segg, egyszerre van jelen és nincs, és ennek egyszerre van vagy nincs millió oka a túl sok Xanax-tól kezdve az érdektelenségen keresztül a szórakoztatónak célzott ostobaságig – számos kombinációban –, közben végig követi őt a konfettieső, a szarszag, na meg a legyek; a regény nyelve át- és körülszövi meg néha narrációsan ki is kacsint, eléggé változatos sikerrel (egy szerintem szerencsésebb példa utóbbira: a karakterépítés egy része például mintha egyetlen poénra lenne felhúzva, amikor is nagyjából a 400. oldal körül van egy olyan kiszólás, hogy kb. „ sok mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy hülye vagyok” – de megértem azt is, akinek ez így mondjuk idegesítően kevés tud lenni). Vagyis (dobszó): a regény alapállítása ellen, továbbá Ellis saját irodalmi igazsága és stílusvilága ellen dolgozik – mert túlságosan összetett, és ráadásul minden lehetséges stilisztikai eszközzel, a regény minden pillanatában kőegyszerűnek van álcázva, holott nagyon nem az… Itt, a Glamoráma regényvilágában, ez ellentmondásos: mert zavaró. És önmagában ezt az ellentmondás Ellis nem is tudja feloldani.)

Lehet tudni innen-onnan, legalábbis BEE több alkalommal is hitet tett amellett, hogy összes könyvei közül leginkább a Glamoráma oldalára tud odaállni, sőt, egyszer azt is nyilatkozta valahol, hogy azért, mert ez az a könyve, amit a legtöbbször el lehet olvasni (sic). Relációanalízis: mínusz-plusz. Az első fele a dolognak súlyos olvasói és szülői (mint érzelmileg kötődő alkotó), tehát semmiképpen nem írói tévedése; a másodikkal viszont érdekes módon abszolút egyetértek – az ellenkező motivációval. A Glamorámát tényleg el lehet olvasni minden évben – elég tömör, elég hálózatos ahhoz, hogy más-más részét emelje ki az olvasói kedv és önkény –, csakhogy ez minden évben egy rossz könyv lesz, bárhogy is olvassuk. Ezzel szemben mondjuk a Nullánál is kevesebb nyersessége nem ülepszik, nem múlik: nem érdemes elővenni talán csak három-négy évente, de mindig friss marad, egy remekmű.

A regény mindezek ellenére meglévő erényeiről néhány szót még. Először is: részletek, bizonyos finom részletek, amelyek nem működnek rosszul. Feltétlenül ilyen a történet néhány néven illetve mozzanaton keresztüli Ellis-nagyvilágba fűzése (pl. Camden, Sean vagy Patrick felbukkanása, maga Victor ebben az értelemben), illetve idevehető a félig-meddig popkulturális elemként is működő (eredetileg McInerney-karakter, ugye) Allison beemelése. Az erőszak és perverzitás leírásának szuggesztivitása ha nem is kiemelkedően zseniális, de kiemelkedő. (Na persze ezek minden más regényénél is megvannak, szóval féldicséret.) Aztán valóság és látszatvalóság kapcsolata, a „film a filmben” illetve a „film a filmbeli filmben” jelenetek sokkal jobban működnek mint azt a felbukkanásukkor lehet várni – ez ráadásul valami olyasmi, amit a szimbólunok és a nyelv is erősít: egy-egy jelenet erejéig egész zseniális tud lenni, hogy mondjuk húsz oldal után a padlón konfettit fúj a szél vagy van egy olyan mindet bedöntő kiszólás, hogy „olvasd el a forgatókönyvet” vagy „vedd meg a jogokat”. Piros pont. Aztán: az utolsó hetven oldal. Itt szerintem Ellis majdnem felér önmagához, láthatóan elképesztő munkával és stilisztikai erőfeszítéssel egyben tartja és jól visszazárja a szálakat, összehúzza a nagy egészet, így az legalább nem esik szét. Nem azért rossz, mert rosszul van megírva vagy mert hibázott volna valahol, nem – azért rossz, mert a kezdetektől fogva rossz a koncepció. Ennek ellenére csak itt válik indokolttá az első kb. kétszáz oldal relatív hosszúsága, vagy bizonyos regényrétegbeli játékok jól vannak feloldva más vonásokban (pl. Victor avatarja bár tudatában van saját magának, de annyira üres, hogy meg kell kérdeznie, hogy hideg van-e!). Jó az egyszerre lírai és képletes befejezés: miután egy kulcsemléken keresztül egy pillanatra felvillan valamiféle megoldás lehetősége, Victor mindennek a végén, még a képzeletében vagy a sugallt halálában sem képes megérkezni a valóságba (de visszakanyarodva: innen is rögtön látható, hogy ez egy félmegoldás a regény egésze szempontjából). Végül, ezek eredőjeként a legnagyobb dicséret: ez a maga módján egy szimpatikus kudarc abban az értelemben, hogy BEE nem dőlt hátra, és megpróbált valami újfent újat. Bukott – és ez a fentieken túl szerintem annyiban is törvényszerű, hogy nincsenek irodalmi Midász-királyok: nincs olyan, hogy valaki bármihez bárhogyan hozzányúlva mindig zseniálisat és maradandót alkosson, márpedig eddig a pontig Bretre ez a szerep abnormálisan illet.

+
>!
atünde
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Felkavaró ez a könyv. Egy hete olvastam és még mindig a hatása alatt vagyok.

+
>!
Fee
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Ha mindaz igaz, amit leírt, akkor nagyon sötét az a csillogás, de ezt már megszoktuk Tőle. Remélem, ezért azért nem felszínesek és korlátoltak a sztárok. :o)

+
>!
entropic
Bret Easton Ellis: Glamoráma

Olvastam már többször is, durva és érdekes, de szerintem nem olyan jó, mint az Amerikai pszichó.

++

Népszerű idézetek

+
>!
piccola

Te mindig is a világ ötven legizgatóbb nője közé tartoztál számomra.

355. oldal

1 hozzászólás
+
>!
errant

Errefelé a „holnap este” bármit jelenthet, öt napot, egy hónapot, bármit.

1. fejezet, 33., 14. oldal

1 hozzászólás
+
>!
errant

– […] Ne játszd meg magad!
– Szeretem megjátszani magam. – Bámulatosan hanyagul vállat vonok.
– Jó is az, amikor hétéves az ember, Victor, de adj hozzá húszat, és akkor egyszerűen retardált vagy.

1. fejezet, 29., 59. oldal

+
>!
sassenach

– Mintha te nem dobnál bármikor Daryl Hannah kedvéért.
– Bébi, én John-John kedvéért is dobnálak, ha épp nagyon kéne egy kis reklám…

57. oldal

+
>!
sassenach

…És annyi olyan ember halt meg az ott töltött három hét alatt, akit úgy-ahogy ismertünk- autóbalesetek, AIDS, gyilkosságok, túladagolás, teherautó-gázolások, vagy volt, aki savval teli kádba esett bele, vagy talán belelökték-, hogy csak temetési koszorúkra majdnem ötezer dollárt költöttünk Chloe Visa- kártyájáról. Én pedig tényleg baromi jól néztem ki…

131. oldal

+
>!
sassenach

– Mi a hézag a szintisünkkel?- kérdezem. – Már azonkívül, hogy Goában töltötte a kamaszéveit?
– Tegnap este bejägermeisterezett- sóhajt fel Conrad.- Most meg ibogain van benne.
– És?-kérdezem, és tovább rángatom Fitzet.
– És reggelire Ecstasyt vett be túl sok heroinnal.
– Túl sok heroinnal?
– Ja, túl sok heroinnal.
– Mármint ahelyett, hogy…
– Hogy a megfelelő mennyiségű heroinnal, Victor.

137. oldal

+
>!
errant

– Ó, istenem, meg akarom ölni magam – nyögi Fergy.
– Hé, de van egy jó hírem mindenkinek. Courtney Love túl van a harmincon – mondom vidáman.
– Oké. Máris jobban érzem magam.
– Milyen százalékot kap Courtney a Nirvana-lemezek után? – kérdezi Aztec Fergytől.
– Lett volna házasságkötés előtti szerződés? – tűnődik Fergy.
Mindenki megvonja a vállát.
– Úgyhogy – vonja le a következtetést Fergy –, Kurt halála óta lehet, hogy semmit.
– Hé, ne már, Kurt Cobain nem halt meg – mondom. – A zenéje tovább él mindannyiunkban.

1. fejezet, 18., 134. oldal

6 hozzászólás
+
>!
errant

– A valóság illúzió, bébi – mondja JD nyugtatólag. – A valóság csak egy illúzió, Victor.

1. fejezet, 33., 19. oldal

+
>!
lalazs

– Ki ez a pojáca? – kérdezi David a jelenlévőktől.
– A szokásos történet – sóhajt fel Mutt. – Senki, új arc, sztár, volt sztár, senki. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

201. oldal

+
>!
lalazs

A dolgok csak visszatekintve kapják meg az igazi értéküket.

636. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján


Ha tetszett a könyv, olvasd el ezeket is