A vonzás szabályai 79% 155 csillagozás

Ahogy Mark Renton megfogalmazta: „…ilyen az élet, mindig olyasmire vágyunk, amit esélyünk sincs megkapni, és az hullik az ölünkbe, amire különben szarnánk. A legtöbb dologgal így van ez, miért pont a szexszel lenne más a helyzet?” Ennyi a „vonzás szabálya” röviden, ezt fejti a könyv háromszázhatvannégy oldalon: az arctalan szereplők soha sem azt kapják, akit akarnak, miközben életüket lassan felemészti a puszta testmozgássá silányított szex, a végtelenbe nyúló partik sora és a társas magány. Nem mintha számítana, hiszen észre sem veszik.

Néhány ponton úgy éreztem, kevesebb szó is elég lenne erről, de van valami hipnotikus az események (vagyis inkább az eseménytelenség) ismétlődésében, ami folyamatosan leköti a figyelmem. Valószínűleg ugyanaz, ami egy véres balesethez tömegével vonzza a nézőket, és itt ráadásul lassított felvételen csodálhatjuk meg a részleteket. Egyébként ebben is a Trainspotting rokona, nem csak az elbeszélésmódban, így az idézet sem véletlen.

Nem tudom, én azt mondanám, hogy ez nagyobb mű, mint a Psycho. Itt nincs se vér, se gyilkolászás, semmi ilyesmi. (Bár itt van a drága jó Patrick Bateman, egy egész oldalon át olvashatunk tőle.) De erős késztetést érzek, hogy újraolvassam azt a könyvet.

Asszem örülök, hogy nem ilyen az egyetemi élet Szegeden. Vagy csak én nem veszem észre? Te jó ég. Rock'n'roll. Megoldjuk. Bár azt kell mondjam, alapjaiban mégiscsak ilyen: az órák semmit sem érnek, sok a pia, kevés az érzelem, az értelem se túl sok, a lélek elnyomás alatt áll. Vagy fekszik. Lehet így élni, ahogy ebben a könyvben, de lehet jobban is.

rock and roll.

Számomra ez zéró volt. Eszméletlenül idegesített ez a téma. Ámerika, unatkozó egyetemisták, akik jó dolgukban halálra unják magukat, és elmerülnek a drog- és alkoholmámorban, a válogatás nélküli szex látszólagos örömeiben. Valamiféle életérzést szeretne közvetíteni a regény, de szerintem ennek se az élethez, se az érzéshez nincs köze, csak a nihilhez. Egy-két kivételtől eltekintve szó sem esik a szülőkről, ami persze azt sugallja, hogy ők azok, akik bedugták a srácokat a csúnya egyetemre, és közben letojják a gyerkőceiket. Biztos ilyen is volt/van, de bármi is van a háttérben, számomra semmi nem magyarázza meg azt, hogy ezek fiatalok időnként azt sem képesek eldönteni, hogy melyik nemhez tartoznak, fogalmuk nincs, milyen szakra járnak és miért, és lehet, hogy ha megkapargatnánk a felszínt, okos gyerekek lennének, de az érzelmi IQ-juk ettől még zéró. Csapódnak, sodródnak, céltalanok, és még csak nem is vagányak. Ennyi semmitmondó párbeszédet szerintem az összes olvasmányomban együttvéve nem olvastam.

Kíváncsian kezdtem bele ebbe a könyvbe, el sem tudtam képzelni, hogy az Amerikai psycho írója vajon mit alkotott egy ennyire más témájú, más hangulatú történettel… és nagyon tetszett!
A több szempontos, sok szálon futó eseményekbe néha bele szoktam zavarodni, de itt ez a veszély nem állt fenn, sőt, kifejezetten jó volt :)
Megkedveltem a szereplőket, ahogy próbálták megtalálni a saját útjukat, véget nem érő partik, szex, tombolás, önmagukból való kifordulás… mindenki próbálja elkerülni a magányt, több-kevesebb sikerrel… a favorit nálam Sean, hiába egy állat… simán kinézek belőle egy leendő Patrick Bateman-t… és persze Lauren, aki különleges, szerethetően furcsa lány :)
Tökéletes kikapcsolódás volt, és azt hiszem, Ellis többi könyvét is be kell szereznem!
Párszor eszembe jutott olvasás közben a Human traffic c. film, ami nagy kedvencem… bár a Vonzás szabályai erősebb és komolyabb, azért én látok némi párhuzamot a kettő közt :)

Röviden, Paul szavaival: „Srác szereti srácot. Srác szereti csajt. Csaj valaki mást szeret, esetleg engem. Ennyi. Semmi logika.” Ennyivel is el lehetne intézni, mert lényegében véve tényleg erről szól (a drogok, a szex, a pia triászának mámora mellett). Miért kapott mégis 4 csillagot? Szeretem BEE stílusát, azt, hogy a felületesnek tűnő karakterekről kiderül, van valami, ami mozgatja őket – művészet, költészet, pénz –, de néha maguk sem tudják, minek a hatására cselekszenek – rosszabb esetben azt sem, hogy mit. Nehéz volt nekem olvasni, abból a szempontból, hogy tőlem távol áll a világa, józan egyetemista vagyok, mégis… olvastatja magát.
Tetszett még, ahogy összeköti a többi regényével. Bár még csak a Nullánál is kevesebbet és az Amerikai psychot olvastam, ismerős szereplőket köszönthettem e regényben, és megállapítottam, hogy kezdthetem átértékelni az utóbbival kapcsolatos gondolataimat.

Nekem nem kifejezetten tetszett a könyv. 20-30 oldalon keresztül csak annyi történik, hogy szívnak, talán egy-két szót váltanak egymással a szereplők, elég unalmas volt. Egy szemináriumra készítettem blőle házidolgozatot (A test reprezentációi a XX. századi kultúrában). Mire kész lettem vele és „összeállt a dolog”, addigra azonban valami megfogott benne. Nagyon jól kirajzolódik, hogy a szereplők csak fizikai testként vannak jelen. „Belsőjük” talán nincs is azt kivéve, hogy vágynak a boldogságra. Mindenki a saját kis világában él, önmaga zárja le a „kiutat”. Szerintem, ezeket a dolgokat vizsgálva olvassuk, akkor nagyon jó. Ajánlom mindenki figyelmébe a filmet is, az már elsőre is nagyon tetszett. A könyv és a film összehasonlíásából is írtam dolgozatot.
De nem véleményezem tovább, annyi mindent írnék, hogy reggelig itt ülnék:)

Hogyan mondhatjátok, hogy az Amerikai Psycho jobb ennél? Összevetve volt benne 50 oldal izgalom, a többi 400 csak a ruhák pontos leírásával telt.
Viszont A vonzás szabályai olyan, mintha velünk történnének meg az események. A nyelvezete már a Nullánál is kevesebb olvasásakor is megragadt, egyszerű, hiteles, diákokhoz illő. Én imádtam, és biztosan újraolvasom még.

Szomorkás, kietlen, mint az összes többi Ellis könyv, mégis van benne valami amitől más. Talán az, hogy az olvasó belelát a három főszereplő fejébe, érzéseibe, vágyaiba és titkaiba, tudja, hogy mit éreznek egymás iránt. Ellis művében azonban nem csak Paul, Lauren, és Sean kap fontos szerepet, hanem valamennyi egyetemista és mellékszereplő. A lapokon vissza köszön a sorozatgyilkos Patrick(amerikai pszycho), aki tulajdonképpen Sean bátyja, valamint Clay (nullánál is kevesebb), aki szintén egy suliba jár velük. Mint egy népes család, az író megalkotott karakterei vándorolnak egyik regényből a másikba. A szex, drog, alkohol és bulik mámorában pedig valahogy nagyon közelinek érezzük magunkat a szereplőkhöz, akik ugyanolyan céltalanok, magányosak és vágyakozók a meghittségre és a szeretetre, mint mi valamennyien.

Amikor először a kezembe vettem anno a Psychot , még nem gondoltam volna,hogy Ellis stílusára úgymond rá leszek kattanva.Mondhatnám, a könyv felénél már be akartam dobni a sarokba.De a sokk elmúlt és tetszik a stílusa.Sőt,nemcsak hogy tetszik,egyszerűen oda vagyok érte.Tipikusan könnyed,de súlyos fogalmazásmód,hol tőszavak,tőmondatok, hol egy-két barokkos körmondat.
Különös aktualitását éli az életemben ez a könyv.Na, nem a minden Szittyós Szerdán és társain való részvétel és annak hozadéka miatt.Az egyetemi élet egyfajta 'bedurvított' verziója miatt.Mitagadás, ELTE-BTK ide vagy oda hasonlóan működnek a dolgok, talán minden campuson és koleszban. És az évek folyamán – persze nem azért,mert minimum tízszer váltok szakot – , ebbe még nagyobb belátásom lehet,ha nyitott szemmel és füllel járok.Habár sosem szeretnék „abortusszal gyógyítható húgyúti fertőzést” kapni,ugyebár ;)