Isten gépei 87% 83 csillagozás

Hackett az űroperák világában folytatott kalandozások után több évet is kihagyott, majd új lendülettel vetett bele magát a SF írásba, immár a poszthumanizmussal dúsított hard-SF műfajában.

Az Isten gépei már a második kötet, amely ennek jegyében született. Ám sajnos azt kell mondanom, hogy hiába hozott össze egy érdekes kérdéseket felvető könyvet, jobban örültem volna, ha dolgozik még rajta, hogy regényként is működőképessé tegye az írását.

A háttér, a világ, a kiinduló szituáció izgalmas, sőt, fel is csigázza az olvasót. Hackett a Földön bekövetkezett epikus méretű változásokat, és azok következményeit logikusan építi fel és egész korrektül végig is vezeti, amellyel azokat, akik számára az SF egyenlő egy lehetséges jövőt bemutató gondolatkísérlettel, valószínűleg meg is győzi.

De számomra nem csupán ennyi a SF.

A könyv ugyanis nálam megbukott annál az alapvető elvárásnál, hogy túllépjen a száraz leírás szintjén, és legalább egy kifejtett premisszával rendelkezzen, ami köré a történet felépül. S természetesen mindez társuljon olyan konfliktussal, amely plasztikusan kidolgozott szereplők segítségével bomlik ki, s amely kellően érdekes ahhoz, hogy az olvasó bevonódjon a történetbe. Az Isten gépei főleg a második pontban nagyon gyengén teljesít. A narrátor-főszereplőben rengeteg drámai potenciál rejlik, de ezt nagyon nem sikerült megragadni, és így ez a lehetőség elpazarolódik.

A könyv második felében már tisztán érződik, hogy az írót sem igazán érdeklik már a szereplői, sőt le is mondott arról, hogy mozgassa őket, s inkább a kozmikus léptékű történésekre koncentrál, a karakterek – akárcsak az olvasó – nem tesznek mást, csupán szemlélik az eseményeket.

Ami persze nagy ívű, látványos, sőt még elgondolkoztató is, csak engem már hidegen hagyott. Mikor végre eljutottunk a történet tetőpontjának szánt jelenetig, nem mondhatnám, hogy meglepett a fordulat. A regény premisszáját – ami a könyv végéig valószínűleg egy fekete lyuk szingularitása mögött rejtezhetett – sem érzetem elégnek ahhoz, hogy igazolja, hogy arra bizony egy teljes regényt kellett szánni.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Az első dolog, ami eszembe jutott erről a könyvről az, hogy friss. Bár a jövőben (múltban? párhuzamos idősíkon?) játszódik, mégis aktuális kérdéseket feszeget. A technológiai fejlődés már most úgy felgyorsul(t), hogy a különböző generációk lassan meg sem értik egymást, az középkorúak/idősebbek nagy része pedig technológiai szempontból leszakad(t). Számomra ennek -és a mindenhatóságunkba vetett hitünknek- a továbbgondolása ez a könyv. És érdekes továbbgondolása. A végén kifejtett laboratóriumi kísérlet gondolat nekem is eszembe jutott, egy még csúnyább párhuzammal együtt. Mintha a Manipulátorok játszanának, és ahol nem tetszik a játékmenet ott visszatöltenek egy korábban mentett állást.
A kísérlet mellett (és ne legyünk rajta felháborodva, mi is ezt csináljuk) nekem a „Mi az élet? Mi számít élőnek?” kérdéskör feszegetése tetszett nagyon, arról szívesen olvastam volna még.

Érdekes témákat feszeget Brandon Hackett, mégpedig a transzhumanizmus, a technológiai szingularitás és az anyagmanipuláció eszméjét. A transzhumanisták elsősorban a biotechnológiákban látják a megoldást a betegségekre, az öregedésre, a nem önkéntes halálra. Ezen elmélet szerint az ember továbbfejlesztése a távoli jövőben megvalósul, és test már csupán a felvett anyagból összerendezett, bárhogyan átalakítható dolog. Mindezek felett állnak azok az ultraintelligens gépek, ami már önmaguknál is jobb gépeket terveznek.
Az emberfeletti technológia megjelenésével a társadalmi változások felgyorsulnak, megváltoztatva a környezetet, és innen már csak egy lépés a a technológiai szingularitás, ami mindenképpen be kell, hogy következzen. A regényben a látszólag egy őrült kísérletnek lehetünk tanúi, figyelemmel követhetjük több szereplő szemszögén keresztül a többszörösen lemásolt és más csillagrendszerekbe illetve körülményekbe áthelyezett Föld és az emberiség fejlődését. Kik az Isten gépei? Ki kinek az Istene? Az út valahogy mindig egyformának tűnik, de nem tudni hova vezet a végtelen kísérletezés. A történet nincs lezárva, mindenképpen továbbgondolást igényel.

@asusuy-omtól kaptam, csak úgy. :)

Előzmény: A poszthumán döntést imádtam, zseniális egy könyv; Az ember könyve tetszett, bár cseppet ménsztrím gagyira sikeredett.
Ez pedig hasonlóan, vagy talán még inkább zseni (mint az előbbi), és az elviselhető popularitás határán innen egyensúlyoz (szóval nem olyan idegesítő, mint az utóbbi). Egyszerűen pompás, majdnem teljes mértékben az én igényeimre szabott. Viszont ez lett volna az a könyv, amit nyugodtan meg lehetett volna írni 800+ oldalban, ehelyett mindössze a majdhogynem szabvány háromszáz oldalas Galaktikás terjedelmet is sajnos csak alulról érinti. Ennek a fickónak remek ötletei vannak, nyugodtan adhatnának neki / adhatna magának teret részletesebben kibontakozni. Ne is szószaporítsak tovább, nekem bekerült az élvonalba, kíváncsian várom az új könyvet, remélem az nem csúszik tovább az emberkönyvés butulás felé.
Tisztelt Markovics úr, Önnek szól a tapsvihar!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Zseniális könyv. Mintha Stanislaw Lem: Summa Technologie-ja elevenedne meg regény formában.
A történet alaposan körbejárja a technológiai fejlődés „nem linearitását” és azt, ahogy sokan tévesen a jövőt egyszerűen a jelen meghosszabbításának tekintik (és ragaszkodnak elavult társadalmi formákhoz, gazdasági modellekhez, szokásokhoz). Természetesen ez alól maga a könyv sem lehet kivétel, de technológiai szingularitás közeledtével elérhető -és itt felvonultatott- grandiózus és minden képzeletet felülmúló lehetőségek igen jó próbálkozásnak számítanak. :)
A másik megelevenedett párhuzam az ST-vel pedig a „második/párhuzamos” evolúció, a mesterséges intelligenciák elkerülhetetlen, de szükségszerű megjelenése és az ezzel kapcsolatos társadalmi kérdések.
Mindehhez kapunk egy hihetetlenül ötletgazdag világot és egy feszes sztorit és egy nagy adag rejtélyt is. További erőssége a könyvnek, hogy a jó ütemben hagyja ki két fontos jelenet között a feleslegeseket és mellőzi az ismert sci-fi formák, fordulatok újrajátszását (pl. omegák "hatalomátvétele"). Mindkettő tulajdonság a legnagyobb sci-fi írók védjegye. :)
És a könyv eleje itt játszódik a szomszédban. :))
Sajnos muszáj leszek idővel a többi Markovics Botond könyvet is beszerezni.

Kontra: ahogyan a nagy klasszikus szépirodalmi művek esetén az általános műveltség, úgy itt is a sci-fi beállítottság szükséges a könyv élvezetéhez. Érteni lehet anélkül is, de nem tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy a kezébe veszi és olvassa.

Aki mélyebben el akar merülni a könyvben felvetett problémákban, annak pedig ajánlom Lem:Summa Technologie-ját. Kicsit nehézkes olvasmány, de igazi jövőlátó szemüveggel készült.

Első Hackett könyvem és nagyon nem bántam meg a beszerzését. Bár regénynek tulajdonképpen nem túl jó (ezért a fél csillag levonás), az általa felvillantott jövőképek, lehetséges fejlődési irányok még hetekkel az olvasása után is a fejemben kavarogtak. A technológiai szingularitás kérdéskörét annyira jól körüljárja, hogy a „felkészületlen” olvasót szinte sokkolja ez a nagyon-nagyon más világ. És a világ megváltozása közben vajon mennyire változik meg az ember, a poszthumánból eltűnhet valamikor a humán?

Hackett elgondolkodtat, de egyben inspirál is, és ez csak a legjobb írók sajátja.

Jaj, nagyon érdekes volt! Elképesztően fantáziadús, jól felépített jövőkép, pozitronrobotokkal omegákkal és robotika alaptörtvényeivel Chopra-elvvel, egyebekkel, izgalmas és nemritkán hátborzongató. Meg még nagyon elgondolkodtató is.
És hogy miért unatkoztam olyan gyakran olvasás közben? Annyira semmilyen kétdimenziós karakterek vannak benne szerintem, főleg a női szereplők ábrázolása kettes alá. És azok a fiú-lány interakciók… Brrr.
No mindegy, a Pörgésnél így is sokkal jobban tetszett. Olvasok még Hackett-től, remélem, van olyan könyve, amiben csak férfiak szerepelnek.

Ennyi, Hackettet hivatalosan is felvettem a kedvenc íróim közé.
A Poszthumán döntés még mindig a kedvencem, de ezt a művét is minden intelligens /sci-fi/ olvasó kezébe adnám. Higgyétek el, érdemes elolvasni.
Szófia karaktere igazán könnyen kedvelhető volt. A stílusa, az esze, és az antiszociális beszólásai szépen színezték a történetet.
Megint gyönyörködtető volt, ahogy a szálak egymásba fűződtek.
A Manipulátorok kiléte mondjuk igazán nagy meglepetést nem okozott, de ez semmit sem vont le a könyv értékéből.

A könyv magyar szerző műve, az író Markovics Botond. A Csodaidők mellett ez volt ez egyetlen olyan magyar sci-fi, amit eddig a friss magyar sci-fiirodalomból olvastam és egészen tetszetős volt. nem szeretek fátyolfellebbentő értékeléseket írni, és sajnos a könyv alapvető erénye az erős keretsztori. Másrészt az alapkérdés, amely egészen fukuyamai magasságokba emeli az embert (?) gyakorlatilag 50-100 komment alatt úgysem lenne megúszható: mitől is ember az ember, illetve test vagy lélek? mi a lényeg?. Az meg senkinek nem hiányzik :D.
Voltak vele apróbb problémák, például ebben a viszonylag tudományos könyvben nekem kicsit suta volt a cyberpunk fülledt erotikája, a mellbimbók, vérbő kanok meg a space fuck részemről kimaradhatott volna. Egy Asimov vagy C. Clarke stílus elegánsabb, vizsgálva a feldolgozott téma súlyát.
Én biztos olvasok még Markovics Botondtól, akár Brandon Hackett, akár más néven publikál.

Tetszik a regény felépítése, a történet és az események alakulása rendesen lebilincsel, de a felkínált világképet elutasítom.