A Boris Vian – életműsorozat kilencedik köteteként megjelenő Tajtékos napok kétségkívül a szerző legismertebb, legnépszerűbb műve. Ez volt az első magyar nyelvre lefordított Vian-regény (1969), és ugyanúgy, ahogy a világ minden táján, nálunk is villámgyorsan kultuszkönyvvé vált, s immár több mint negyven éve „kötelező olvasmánya” az újabb és újabb ifjú generációknak.
A Tajtékos napok nem csupán a XX. század „legmeghatóbb szerelmes regénye” (Raymond Queneau), hanem világunk tükre is, így aztán a könyv lapjain az élet szépségei – a szerelem és a zene – mellett szomorú és rút dolgokkal is találkozunk. Az ifjúkor biztonságos és gondtalan világát kényszerűen maga mögött hagyó Chloé és Colin, illetve Alise és Chick a gépnyulak, a hóvakondok, a gyilkos lótuszvirágok és a földből kinövő puskacsövek ijesztő univerzumába csöppen. A fiatal pároknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a felnőtt lét csupa kényszer (felelősség és munka), a szerelem és a boldogság pedig rémesen… (tovább)
Tajtékos napok 1391 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1947
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Helikon Zsebkönyvek Helikon · Európa Zsebkönyvek Európa · Boris Vian Cartaphilus · Európa Modern Könyvtár Európa · POKET zsebkönyvek POKET Publishing, Sztalker Csoport
Enciklopédia 34
Szereplők népszerűség szerint
Colin · Chloé · Nicolas · Alise · Chick
Kedvencelte 372
Most olvassa 104
Várólistára tette 716
Kívánságlistára tette 447
Kölcsönkérné 9
Kiemelt értékelések
Első Vian regényem. Az egekig repített, majd villámcsapásszerűen a nedves, hideg pincébe, onnan egy erős jobbossal vagy balossal, mikor éppen hogy, vissza lettem lódítva a valóságba, hiszen az emberek általában olyan földhözragadtak …
Ahogy kezdtem belemélyülni a cselekménybe, ahogy megízleltem a stílust, ahogy karaktereket kezdtem megszeretni, csodálni, úgy kezdett a világ egy fabatkát sem érni körülöttem.
Beszippantott. Majd megrendültem.
És ez a koktélzongorás eszetlenség roppant móka a javából. Már majdnem elhittem,hogy ilyen van, sőt egészen kedvet kaptam…
Most azt hiszem csillagozok, aztán kedvencelek.
A többit már az előttem értékelő molyocskák leírták. Boris Vian szavai után az enyémeket kopottnak és üresnek találom.
Ez a kötet egy Aranycsillag .
Nagyon hosszú ideje a várólistámon volt (2013-ban került fel).
Kíváncsi voltam erre a könyvre nagyon.
Az eleje kicsit megdöbbentő, mert annyira más, egyedi. Bele kell rázódni Vian világába. Bele kell helyezkedni, de ez hamar ment és rövid idő alatt jól éreztem magam a „Tajtékos napokban”. Tudott vinni magával, vagy inkább tudtam szárnyalni az író gondolatvilágában.
Az egész könyv kicsit szürreális, kicsit elrugaszkodott, de nem nagyon, éppen csak annyira, hogy érdekes és különleges de a történet teljes egészében értethető és értelmezhető az elrugaszkodott részletekkel együtt is.
Szerettem olvasni. Szomorkás hangulatával együtt is.
Szerettem azt a világot amit Vian teremt, a dolgok, a tárgyak, a házak, az utak és minden minden élnek, mozognak, változnak. Ahogy a valóságban is, csak itt még inkább, erőteljesebben.
Nagyon gyorsan haladtam vele, olvastatja magát. Alig lehet letenni, minden oldal új élményt jelent, egyre többet és többet mond. Értelmezhető a mai világunkra is kis túlzással. A gépek, a munka, a kapcsolatok és talán még az eszmék kifordított görbe tükre is erőteljes hasonlóságokat mutatnak. Ezt is nagyon szerettem olvasni.
Összességében egy igen jó könyv, nem habos, nem nyálas, pedig vannak ám benne érzelmek és szerelem is, de ez olyan valós papírra vetése az életnek.
Igen jó könyv.
Első Vianom. Fene tudta, hogy „derült égből villámcsapás” effektusra kellene számítani. Ráadásul először csak távolról gyönyörködsz a cikázásban, aztán beléd csap és megperzsel, és összezúzza minden habfehér felhődet, amelyekről nem is tudtad, hogy léteznek.
Pedig semmi különös. Csak az élet. Vágy, álom, remény és kiábrándulás, elszürkülés, földreszállás. Szerelem, áldozat, elmúlás. Felnövés.
Na de hogyan! Nemcsak villámcsapás ez a kis könyv, nem, a becsapós kezdet csupa fény, szín, íz és illat, napsugárbecsapódás okozta csengő zene, mézként csöppenő napfény, tündérszárnyakon lebegő súlytalanság, játék és önfeledtség, gazdagság és gondtalanság. Végtelennek tűnő tér és időtlenség.
Azt hittem túl földhözragadt vagyok én ehhez. Tévedtem.
Még akkor is habzsoltam a képtelennél képtelenebb agymenéseket, meghökkentő szótársításokat, a szürkeség ellen lendülő zseniális játékot, mikor gyengülni kezdett a fény, és erősödni a homály. Mikor ütni kezdett az óra, és megjelent az első ránc. Mikor a tér zsugorodásnak indult, a lótusz meg kivirágzott*, és az embert futószalag elé állította.
Még akkor is szerettem ezt a kis könyvet, mikor alig vártam, hogy kislisszoljak egy egérlyuknyi kis nyíláson, meneküljek az egyre közeledő falaktól, a nyomasztó klausztrofóbiától, hogy aztán később, a nehezen járható torlaszok előtt bánatosan és vitorlavesztett szívronccsal nézzek a tajtékos örvényekből a messze tenger felé.
Igen, szentimentalista lettem egy pillanatra (bár fene tudja, talán mindig is az voltam). Talán a koktélzongora a hibás. Meg az, hogy nem bírom az italt.
A regényt viszont annál inkább. Ez a kis, anderseni mélabús hangulatot árasztó, csöndes tragédiákkal tele, meseszerű valami Alice-os Csodaország a maga abszurd-groteszk, humoros-szarkasztikus, metaforákkal és szimbólumokkal telített világával, és chilisen csípős szatírája a társadalomnak, amely ezt az összezsugorodó, duplárhajszoló és –emésztő, elidegenítő-elgépiesítő világot összekutyulta magának. Ahol emberi hőtől nő a puskacső. Ahol ámokfutásba torkollanak az elvakító szenvedélyek. Ahol hiábavaló minden áldozat. Ahol felemészt a munka, a betegség, az idő…
Hogy lehet így megnevettetni, elvarázsolni és elszomorítani, összetörni az olvasót egy ilyen érzelemmentes(nek tűnő) bizarr stílussal? Így írni szerelemeről, barátságól és tragédiákról… Így összekomponálni és –szakácskodni az életet, annak hangjait, ízeit látszólag disszonáns elemekből és össze nem illő aromákból…
Jó lenne tudni franciául. És dzsesszül.
* Többek közt azon töprengtem el, miért lótusz? Azért, mert a regényben épp az ellentéte annak, ami a buddhista, indiai vagy egyiptomi mitológia révén a köztudatban hozzá kapcsolódik – élet, termékenység, tisztaság, halhatatlanság, feltámadás stb.?
Vagy a görög lótuszevők miatt? A fél év álom. A feledést nyújtó lótusz. spoiler
(Közben egy érdekeség – legalábbis számomra: a lótusz virága és gyümölcse együtt nyílik ki. Mikor a virág nyílik, már ott látjuk a gyümölcsöt. Tehát az ok és az okozat egy időben jelenik meg.)
A franc essen bele! Büszkén vállalom, hogy a szívemet a kimódolt „Csillagainkban a hiba” vagy az örök tragikus klasszikus "Romeo és Júlia” meg se karcolta. Lassan tényleg készültem a „hülye azért nem vagyok” boltba szívizom epilátorért, Azt hittem a síros könyvek rám nem hatnak. (a fenét nem!) Akkor jön ez a jazz stílusra komponált, színes, koktélzongorás eszetlenség, és kész vagyok. Keményen padlót fogtam, és most fel kellene állni. A földről szedegethetem össze az ezer darabra tört szívem maradványait. Pár napig elfog tartani míg összeillesztem, és a szőrtelenítést is jó időre feleslegessé vált.
Ez az első könyvem a szerzőtől .Ez megint egy olyan mű, amelyen nyelnem kelett a könnyeimet.Virágba borult a lelkem olvasás közben.A megfogalmazása bonyolult,de ettől lesz egyedi.Gondolatvilága abszurd, mégis léleksimogató.Colin olyan férfi, akiről minden nő csak álmodik. Gondoskodó, odaaadó, áldozatkész.Még akkor sem mondott le Chloéról, amikor a fura jelenségek a nő álapotának rosszabodásával jelentkeztek és a világa kezdett romlásnak indulni, majd szerelme halával teljesen összeomlott. Minden tiszteletem az övé.
Barátjával szemben ő tényleg szerette választottját. Chick viszont többre becsülte vagyontárgyait,mint a nőt, aki küzdött a szerelmért. Későn hullt le szeméről a fátyol. Sajnáltam érte. Chick életvitele egyébként nagyban befojásolta Colin életét is. Ha lemond szenvedélyéről levehette vona a rontást a barátjáról.
Nicolas a második legszimpatikusabb mellékszereplő akivel valaha talákoztam. /Az első természetesen Emerenc./ Az alázata példaértékű emellett humoros is. Sokszor átsegíti Colint a nehéz helyzeteken.Isis nagyon beleillik a világába.
Chloé nagyon nem érdemelte meg ezt a temérdek szenvedést.
Az élet kegyetlenül elbánt ezzel a fiatal házaspárral.
Mnident egybevéve tökéletes olvasmányélményt nyújtott.
Amikor egy szürreális, elsőre teljesen értelmetlen világba esel be fejjel, átszakítva egy vastag üvegfalat is, hogy miközben a szilánkokat huzigálod a sebeidből, málnaszirup ömlik belőled, te meg szomorú vagy, mert allergiás vagy a dióra.
Egy álomvilág, ami görbe tükröt tart a materializmusnak, elborzaszt a függőségtől, de az igaz szerelmet szentnek láttatja.
Vian, én így szeretlek. Sírva kacagósan, aztán jó hosszan elmélkedve.
A Tajtékos napok elsősorban azzal lopta be magát a szívembe, hogy képes volt igazán meglepni. A kiindulóhelyzet nem sok újat mutatna azon romantikus sztorik tömkelegében, melyekben a pár boldogságát az egyik, vagy akár mindkét fél betegsége árnyékolja be. A titok a kivitelezésben rejlik, Vian ugyanis egy alapjaiban hétköznapi, viszont számtalan szürreális aprósággal feldobott környezetbe helyezte a cselekményt, ritkán találkozni ennyire szabadon engedett képzelőerővel. Nyitottan, az átlagtól eltérőre fogékonyan érdemes hozzákezdeni, hisz sokakat idegeníthet el szokatlansága. Engem magával ragadott szépséges, kifejező szimbolikája, és boldogít a bizonyosság, hogy a világirodalom egyik legkülönlegesebb szerelmi történetét ismerhettem meg.
Az SFF-rajongók közül sokan vélhetően nem is tekintenek SFF-nek, mivel hogy határterületről, a szürrealizmus szürke mezsgyéjéről való. Ezt a könyvet vagy imádod, vagy rühelled és végig sem olvasod, a tapasztalat azt mutatja, hogy középút nem nagyon létezik. Nekem ez a világ legszebb szerelmes könyve. Nem egy szerelmes történetről szól, hanem magáról a szerelemről, ezért természetes, hogy a szürrealizmushoz tartozik: a szinesztézia nyelvén a realizmus felszíne alatt megbújó igazságot térképezi fel, azt az igazságot, hogy ha szerelmesek leszünk, megváltozik a világ, és már semmit nem látunk olyannak, mint ahogy mások, és a nyelv, amit nap mint nap használunk, már nem alkalmas arra, hogy kifejezze, amit érzünk. Sokszor olvastam és még sokszor fogom olvasni, hagyom mindig, hogy kitépje a szívemet.
Népszerű idézetek
[…] a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki.
5. oldal
– Jó napot – mondta Chloé.
– Csókolom… a… Magát Duke Ellington hangszerelte? – kérdezte Colin, aztán elszaladt, mert meg volt róla győződve, hogy butaságot beszélt.
36. oldal
– […] nem is mondta, Nicolas, hogy van egy unokahúga.
– Nővérem rossz útra tért, uram – mondta Nicolas. – Filozófiát tanult. Ilyesmivel nem dicsekszik az ember egy olyan famíliában, amely büszke hagyományaira.
12. oldal
– Nagyon szereted Chicket?
– Nagyon. De ő jobban szereti a könyveit.
129. oldal (Európa, 1969)
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Emily Brontë: Üvöltő szelek 85% ·
Összehasonlítás - Virginia Woolf: Clarissa ·
Összehasonlítás - William Somerset Maugham: A festett fátyol 88% ·
Összehasonlítás - William Somerset Maugham: A színes fátyol 87% ·
Összehasonlítás - William Somerset Maugham: Színes fátyol 86% ·
Összehasonlítás - Dallos Sándor: Aranyecset 92% ·
Összehasonlítás - Romain Puértolas: A kislány, aki lenyelt egy akkora felhőt, mint az Eiffel-torony 83% ·
Összehasonlítás - Hazel Gaynor – Heather Webb: Az utolsó karácsony Párizsban 93% ·
Összehasonlítás - Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? 92% ·
Összehasonlítás - J.D. Barker: Szíve helyén sötétség 91% ·
Összehasonlítás