„- Három hónapos korom óta szeretnék egy vapitit – mondta bizalmasan Dupont szenátor. (…) – Egy vapiti, az zöld, kerek, tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember. Legalábbis nekem ilyen a vapiti.
Wolf lebiggyesztette a száját, és abbahagyta a puzogánykaszabolást.
– Na jó – mondta. – Lekantárazlak, és megyünk, keresünk egy vapitit. Meglátod, hogy változtat-e valamit, ha az ember megkapja, amire vágyik.”
Dupont szenátor, a fáradt, öreg kutya nemcsak emberül tud beszélni, hanem macskául is. De hát a páratlan fantáziájú Boris Vian (1920-1959), a Tajtékos napok, a Pekingi ősz meg a Venyigeszú és a plankton írójának világában ez igazán természetes, mint ahogy az is, hogy a vapiti olyan, amilyennek a szenátor elképzeli, s nem amilyennek a zoológia tudja (Észak-Amerikában honos nagy agancsú szarvas), hogy a tahópályán csücsörkés buzogányok virítanak, Eldoramiban szimmancs mond jövendőt, vagy hogy a városi rezesbanda úgy éri el a girigáré-hangzatot ("Dzuffa… (tovább)
Piros fű 169 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1950
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Boris Vian Cartaphilus · Trubadúr Zsebkönyvek Trubadúr
Enciklopédia 4
Kedvencelte 34
Most olvassa 10
Várólistára tette 77
Kívánságlistára tette 50
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Vian regényei (legalábbis azok, amelyeket eredetileg is a saját neve alatt adott ki) a francia patafizikusok stílusában íródtak (http://hu.wikiquote.org/wiki/Patafizika) így elsősorban azok számára jelentenek igazán nagy élményt, akik teljes mértékben nyitottak az abszurd nyelvi játékokra és a szürreális írói megoldásokra.
Vian mondatait olvasni olyan, mintha az ember besétálna egy Dali képbe – a világ groteszk és szétfolyó, egyszerre valószerűtlenül realisztikus és mégis hátborzongatóan idegen.
Ebben a regényben Wolf – akiben Vian egyértelműen saját magát formálta meg – az általa konstruált gép utasaként, hol keserű dühvel, hol beletörődő melankóliával tesz felkavaróan őszinte utazást az emlékei között.
S az utazás alatt, akárha egy mélylélektani búvártúrán lenne, Wolf végigveszi a családhoz, barátokhoz, az iskolához, a valláshoz, a szerelemhez és legfőként önmagához való viszonyát. S ezek mindegyikére fakó lepelként telepedik rá a halálfélelem.
Mert ebben a könyvében már Vian sem tud olyan őszintén és kirobbanóan röhögni a halálon, hogy a főhőse élni tudjon.
Nem tudom, mit csináljak… Van egy halom könyv, aminek öt csillagot adtam, de akkor hogyan emeljem ki ezt a többi közül? Olyan intenzív költőiség, valóságosság (talanság), misztikusság itatja át ezt a könyvet, hogy nem elég neki az átlagos értékelés rendszer. Vian után mit akarunk mi még megírni? Ez volt eddig a legjobb élményem, ami ennek az őrült franciának a tollából íródott. Olyan könnyed, és mégis keserűen súlyos. Idézni akartam, de nem fogok, mert nincs türelmem 120 egész oldalt begépelni, Kötelező újraolvasni!
Az általam eddig olvasott Vianokból talán ez a legmélyebb, a legmegrázóbb regény. A katarzis eléréséhez lassan adagolja az értelmetlennek tűnő információkat, képeket és más „vianizmusokat” (szegény Borisból is -izmus lett), hogy aztán az ember leverten leboruljon az irodalom és főleg Borin Vian lába elé.
Röviden: király volt.
Vian stílusára egyszerűen nem tudok megfelelő szavakat találni. Váratlan, ötletes, művészi, hihetetlen és mégis emberi. Minden világ, amit felépít picit irigylésre méltó, és bár kiütköznek a hátrányai mégis élne benne az ember legalább egy napot, már csak a felejtő gépért vagy a vapitikért is… Ráadásul most megtaláltam az első férfiszereplőt az irodalomban, akivel tényleg tökéletesen tudtam azonosulni. – bár ettől függetlenül a kedvenc szereplőm nem Wolf, hanem Lazuli lett és így a kedvenc jelenetem is a könyvből az utolsó Lazuli-Ápridinka-affér…
Nem tudom, hogy fogok-e Viannak valaha is 5 csillagnál kevesebbet adni, de ha igen, akkor az még várat magára…
„Olyan történeteket próbáltam elmesélni az embereknek, amilyeneket még sohasem olvastak. Tiszta hülyeség, kétszeresen is az, az emberek csak azt szeretik, amit már ismernek; én azonban semmi örömet nem találok az olyan irodalomban, amit már ismerek. Valójában magamnak meséltem ezeket a történeteket…” /Boris Vian/
Na igen, ilyet nem sűrűn olvashat az ember. Küzdelem volt néha (…néha? :D), de megérte. Totál őrült az egész könyv. Akkora élmény volt, hogy az nem is igaz. Ahogy az a sok abszurd dolog egy egész történetet alkot, hihetetlen. Nem is a történet a lényeg, hanem amit így kiadott magából Vian. Ő volt a pszichológus az utazásai során megismert érdekes figurákban, és a kezelt is, maga Wolf. Lazuli meg már csak hab a tortán.
(Egy dolog miatt, majdnem levettem fél csillagot. Nekem fárasztó volt a nyelvezet. Eredetiben biztos szép, de magyarul sokszor erőltetett halandzsának éreztem.)
Népszerű idézetek
– Ami nem szín, illat vagy zene – mondta az ujjain számolva –, az mind gyermeteg dolog.
– És a nő? – szállt vitába Lil. – A feleség?
– A nő, az nem – mondta Wolf –, hiszen az együtt mind a három, de sőt.
XVIII. fejezet
Persze akinek sok akadályt kellett legyőznie, az hajlamos azt hinni, hogy messzebbre jutott. Tévedés. A harc még nem haladás.
Ha vonzónak találok egy nőt, csakugyan az az első gondolatom, hogy ezt nyíltan meg kellene mondanom neki. De képzeljék csak el, hogy azt mondom: „Nincs kedve lefeküdni velem?” Vajon hányan válaszolnának ugyanilyen őszintén? Olyan egyszerű volna, ha azt mondanák: „De van” vagy „Nincs”, de ők kitérő választ adnak… mondanak valami butaságot… vagy játsszák a prűdet… vagy kinevetik az embert.
– Na és ha egy nő kérdi ugyanezt egy férfitól? – vitatkozott Aglaia. – Az talán őszintén válaszol?
– A férfi mindig elfogadja a felajánlkozást – mondta Wolf.
XXXI. fejezet
Hogy az illető egy kicsit őrült? Ez nézőpont kérdése. Mert miért lenne nagyobb őrültség tojássárgájával hajat mosni, majd fejünket rummal leöblíteni, mint lélekölő munkát végezve végigdolgozni az életünket? Üvegpoharakat vagy kagylóhéjakat elrágcsálni semmivel sem nagyobb bolondság, mint vigaszt remélni a vallástól. És mi van akkor, ha valaki kiveszi és lenyeli a saját üvegszemét? Ő, ez az ízig-vérig civil Őrnagy legalább szórakoztatja az embereket, s nem megöli őket, mint az igazi katonák.
Előszóféle
– Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni – mondta Wolf –; ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.
XXVI. fejezet
Hol vannak a tiszta emlékek? Majdnem mindegyikben összemosódnak a más-más időkből való élmények, egymásra rakódnak, elvesztik eredeti valóságukat. Nincsenek emlékek, ez egy másik személyiséggel újraélt élet, mely részben amaz emlékekből ered. Nem lehet megváltoztatni az idő irányát, hacsak nem csukott szemmel, süketen él az ember.
70
Hasonló könyvek címkék alapján
- Robert Merle: Mesterségem a halál 93% ·
Összehasonlítás - Szabó Magda: Disznótor 92% ·
Összehasonlítás - Émile Ajar: Előttem az élet 92% ·
Összehasonlítás - Romain Gary: A virradat ígérete 92% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Gyilkosvadászat 92% ·
Összehasonlítás - Alice Walker: Bíborszín 91% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: Az idegen 90% ·
Összehasonlítás - Marcel Proust: Swannék oldala 91% ·
Összehasonlítás - Milan Kundera: Halhatatlanság 89% ·
Összehasonlítás - Françoise Sagan: Kopogtat a bánat ·
Összehasonlítás