Boris Vian az abszurd mestere. E regényének (talán főművének) címe is abszurd, hiszen nem Pekingben, s nem is ősszel játszódik. Egy biztos: játszódik, s a játékosság, képzeletgazdagság jellemzi leginkább Vian abszurd remeklését, a modern francia próza párját ritkító, elképesztő klasszikusát, mely egyszerre elgondolkoztató, mélyen emberi alkotás, pompás stílusbravúr és a modernkedés csúcsteljesítménye, blöffje és paródiája… épp csak nem szabad minden szavát komolyan venni.
Pekingi ősz 182 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1947
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Boris Vian Cartaphilus · Magvető Világkönyvtár Magvető
Enciklopédia 2
Kedvencelte 33
Most olvassa 18
Várólistára tette 112
Kívánságlistára tette 89
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Magam sem számítottam rá, hogy ez lesz a következő olvasmányom, de @Zero legutóbbi Merítés rovatát spoiler olvasva gusztusom támadt újra olvasni Vian regényét. A messzi ködből csupán valami sivatag rémlett, meg hogy nem sok értelme volt az egésznek. Pedig nem is akkora hülyeség ez, még majdnem története is van a regénynek.
De előbb elemezzük egy kicsit a címet, Pekingi ősz. Mi ennek az értelme azon kívül, hogy felbosszantson néhány, magát becsapva érző orientológust? Semmi. Ezzel elemzésem végére értem.
Lehet, hogy csak a sivatagi helyszín teszi, de néha rejtői hangulatba kerültem olvasás közben. Persze lényeges különbség, hogy Rejtő regényeit a cselekmény viszi előre, Viannál viszont, annak ellenére, hogy az elején megismert szereplőket elküldi az exopotámiai sivatagba, majd ott vasútépítésbe fog velük, nem lényeges a cselekmény, a szöveg a szereplők jellemére épül. Minden egyes szereplő megtestesít egy típust, akin aztán Vian köszörülheti a nyelvét. Rochelle, a szépséges nő, aki csak a szépségének él, játszik a férfiakkal, ezt tekinti hivatásának, Anna, az ellenpólus (ő ugye férfi), akit csak a nők hajkurászása érdekel, Dudu, a bürokrata, akinek fontosabb a papír, mint az ember, Petitjean tiszteletes, aki alkalmat ad Viannak, hogy a katolikus egyházon álljon verbális bosszút, no és Angel, a teszetosza, aki mindig csak sodródik az eseményekkel, hogy aztán néha másokat is elsodorjon. Nem soroltam fel minden szereplőt, vannak még páran. Vian mindegyikükből gúnyt űz páratlan nyelvi leleménnyel, groteszk humorral mutat rá az emberi gyarlóságokra. Ráadásul úgy sikerül ez neki mintegy 350 oldalon keresztül, hogy nem válik unalmassá, önismétlővé, ami pedig a hasonló művek fő buktatója szokott lenni.
Meg kell említsem, hogy ez a regény mai szemmel politikailag nagyon nem korrekt (amit kimondottan élveztem), csúnya dolgokat mondanak a nőkről, a homoszexuálisokról, szinte elfogadóan ábrázoltatik a pedofília, szóval a felkészületlen mai olvasót mindez arculcsapásként érheti, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy a regény egy olyan korban született, amikor ezekre a dolgokra még másként tekintettek, és humor tárgyát képezhették fővesztés terhe nélkül. És, habár nem mindig úgy tűnik, de ez az elsőtől az utolsó mondatig szatíra, habár ez azt is jelenti, hogy a fene se tudja, mit gondolt valójában Vian.
Oly szürreális és agyament írás, hogy az ember szinte azonnal elkezdi behelyettesíteni a szereplőket és történéseket napjaink világába. Majdnem sikerült. De bármily zseni is volt Boris Vian, nem konkurálhat a 21, század szürke valóságával. Bármily értelmetlen is az exopotámiai vasút építése, semmiképpen sem überelheti néhány magyar létesítmény megalkotását. A magyar jelzőt pusztán az anyatejjel magamba szívott nemzeti büszkeség miatt teszem hozzá, mert magunk közt elsuttoghatom, hogy azok a hazai produkciók, amikről mi azt hisszük, hogy verhetetlenek, a nemzetközi mezőnyben többnyire beleszürkülnek a középmezőnybe. Vigasztaljon minket a tudat, hogy a valósággal szemben Boris Vian is vesztésre áll. Nála legalább a jellemtelenség fantasztikusan jól megrajzolt, karikirozott karakterekben mutatkozott meg. Nem is értem, hogy egy ekkora zseni nem látta előre napjaink világát, ahol szinte kizárólag statiszták alakítják a karaktereket.
A Pekingi őszben szinte alig akad statiszta.
Agyament humor annál bővebben. Nagyon agyament.
Annyira agyament, hogy az már sokaknak nem is tetszhet. Őket még meg tudom érteni, hiszen mindenkinél más-más szinten következik be a túladagolás. A főszerepre törő statisztákat sem kárhoztatom, mert roppant színtelen lenne ez a világ hiúság nélkül, amit izgalmasan fűszerez az önismeret teljes hiánya.
De ki érti a senkit, és semmit lelkesen ünneplő tömeget?
Szerencsés pasi vagyok, mostanában egy rakás nagyon jó könyvet olvastam. Ez is köztük van.
Boris Vian chef d'ouvre-ja, azt mondják. Szeretem, amikor egy író játszik, ahelyett, hogy megjátszaná magát. Aki magát adja, annak megadom magam. Huncut francia könyv. Vian a Pekingi őszbe több ötletet sűrít, anélkül, hogy fárasztó vagy öncélú lenne, mint amennyit Örkény az egész életművében használt föl, pedig Örkény még mindig a legötletesebb írók közé tartozik.
Szürreális, oldalanként egy poén, és mégis olyan, mint egy „rendes” regény: a szereplők élnek (ez szerintem nem alapelvárás), furák, de élnek: Petitjean tisztelendő paródiája a katolikus egyháznak, őszintén képmutató, mégis a legszimpatikusabb szereplő. Van hivatal, ami mindig van Viannál, sokáig dolgozott sóhivatalokban. Van szomorú szerelem is, izgalmas nők, fura helyek, érzésekkel rendelkező tárgyak (pl. ha késésben vagy, ráijesztesz az óramutatóra), néhol kafkaian nevetségesen-félelmetes (nekem ilyen volt rögtön az első fejezet, a buszokkal), és a végén egy patetikus-humoros tömeghalál. De a regény nem ér véget. És visszatér a kezdethez. És így tovább. Annyi zseniális ötlet van benne, hogy föl se lehet sorolni mindent. Ezt sokszor újra fogom olvasni.
„Mindjárt odamegyek, és lekenek nekik egy alaposat, elküldöm őket pekingába!”
Ez az egyetlen sor, ami némileg utal a regény címében szereplő városra, de amúgy semmi köze hozzá, és az őszhöz sem. De ezen nem is lepődünk meg, ha egy Vian-regényről van szó.
20 évesen olvastam pár kötetét, nem ismeretlen számomra a világa, szétröhögtük magunkat mondatain, aztán meg elmentünk bulizni.
Ebben a könyvében is tömény adagolásban kapjuk az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteket, viselkedésformákat, célokat, megoldásokat. A könyv első fejezeteiben megismerjük a szereplőket, akik a későbbiekben elutaznak a történet helyszínére, Exopotámiába és részt vesznek az évszázad befektetésében: vasutat építenek a sivatag homokjában. A szereplőgárda is igen illusztris: a terv kiagyalója, aki véletlenül kerül a sivatagba az elátkozott 975-ös buszon; egy végtelenül lojális alkalmazott, aki gyilkossá válik, és végül sivatagi meditációval és egy néger nővel vezekel; az orvos, aki igyekszik egálban tartani az elhalálozott és megmentett betegek arányát, spoiler; a pap, aki maga is megér egy misét; a régészprofesszor, aki olykor-olykor múmiahúst ebédel; vagy a történet legpozitívabb szereplője spoiler Angel, aki reménytelenül szerelmes legjobb barátja szépséges, dundi barátnőjébe, Rochelle-be. És ez csak egy kis ízelítő a karakterekből.
Azonkívül sok egyéb hasznos információt is megtudunk, pl. mi az az indián faramuci, vagy hogyan készítsünk múmiakonzervet és hogyan találjuk meg az oroszlánt a sivatagban.
A kötet egy, a feje tetejére állt valóság visszásságaival túl sokat kezdeni nem tudó, rendkívül érzékeny ember megnyilvánulása. A sok blőd szituáció mögött ott lapul a szerző szomorkás, a szépség és a szerelem után áhítozó világa, ami különlegessé és nagyon szerethetővé teszi ezt a könyvet spoiler.
Eszméletlenül abszurd (vagy szürreális?) regény. Zsibbasztja az ember agyát rendesen. Olvasás közben Örkény egypercesei jártak az eszemben, de nálam Örkény győzött.
A kietlen helyszínen folytatott céltalan, de kemény munkavégzés megviseli a szereplőket. A tábor orvosa sem áll a helyzet magaslatán, „munkájával” erőteljesen elősegíti a dolgozók létszámcsökkenését. Emberi kapcsolatok alakulnak és mennek tönkre, sokféle emberi jellemhiba megjelenik ironikusan felnagyítva.
Kell néha olvasni egy-egy ilyen könyvet is, amelyben kíméletlenül a képünkbe nyomják a nyers és véres valóságot. De azért óvatosan adagoljuk, nehogy megcsömörödjünk tőle.
Eleinte Vian hozta a már jól megszokott, elmebeteg, szürreális formáját: egészen a címtől kezdve, aztán az első rész szituációival – ahogy szeretjük. Viszont ahogy haladt előre a történet, kezdett egészen más lenni. Persze megmaradt a szürrealitás, de a csiliszták megléte vagy a sötét sáv borzongató képe szinte elhalványult. Angel belopta magát a szívembe, bármilyen teszetosza, undorító, naiv, komoly, beteg (és itt egyéb jelzők, természetesen mindegyik egyszerre jelentkezik, csak hogy ne legyen túl egyszerű), a végére teljesen mást kaptam, mint amit az elejétől vártam volna…
Le a kalappal.
(Bár azért a Tajtékos napokat nálam nem múlta felül.)
Népszerű idézetek
Olivia folyton megbotlott, mert a szeme másra gondolt.
Második tétel, XII. (278. o.) (Magvető, 1971)
[…] (a többletet mértékrendszerben nem tudjuk kifejezni, mivel a sátor Amerikából származott, s az angolszászok hüvelykben és lábban fejezik ki azt, amit mi méterben; ezért is szokta volt mondani Athanagorász: ezekben az országokban, ahol a láb az úr, ideje lenne már, hogy a méter végre megvesse a lábát) […]
89. oldal (Magvető, 1971)
…, de lányokhoz szomorúság is kell. Nem mintha ők maguk kedvelnék a szomorúságot – legalábbis ezt állítják –, hanem mer a sarkukba szegődik. A csinosaknak. A csúnyák esetében nem beszélhetünk ilyesmiről: az is elég szomorú, hogy ilyenek is vannak. Különben, minden lány szép.
Átmenet (86. o.) (Magvető, 1971)
– Egy szó nem sok, annyit sem értek belőle – mondta Nyeletnyeli.
– Ez olyan, mint a dzsessz-zenében a transz – magyarázta Angel.
– Kezdem kapiskálni – válaszolta Nyeletnyeli. – Azt akarja mondani: ugyanúgy, ahogy egyesek képesek megérezni annak a lényegét, mások meg nem.
– Igen – helyeselt Angel. – Rendkívül érdekes dolog, mikor az ember transzban van, azt látni, hogy mások képesek tovább beszélni és a formáikkal bíbelődni. Úgy értem: mikor az ember érzi a gondolatot. Azt a bizonyos anyagi valamit.
Második tétel - VII
Bocsásson meg, de mikor nőt mondok, szép nőt értek rajta. A többi számomra teljesen idegen világ.
268. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami 96% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: Másodvirágzás 93% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Mesterségem a halál 93% ·
Összehasonlítás - Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja 94% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Az esemény 93% ·
Összehasonlítás - Valérie Perrin: A vasárnap koldusai 93% ·
Összehasonlítás - David Foenkinos: Charlotte 93% ·
Összehasonlítás - Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3. 91% ·
Összehasonlítás - Émile Ajar: Előttem az élet 92% ·
Összehasonlítás - Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai 92% ·
Összehasonlítás