Vágy 15 vélemény
Titokzatos könyvet tart kezében az olvasó. Nem csak azért, mert a könyv szerzője egészen mást kínál nekünk, mint amire számítottunk volna. Nem csak azért, mert a vágy örökké megfejthetetlen, mégis örökké újabb és újabb felfedezésekre sarkalló témája az életnek és az irodalomnak. Nem csak azért, mert ilyen kíméletlen, néha brutális őszinteséggel, közönségességgel, szókimondással, ugyanakkor iróniával és fájdalommal ritkán nyúlnak a testi vágy, az erotika témájához. Nem csak azért, mert az író különleges és többféle úton-módon sodorja a szerelmi szálakat, egészen addig, amíg azok végül (magyar és francia) térben és (15 évnyi) időben össze nem érnek. Nem csak azért, mert a feleségről, a szeretőről és a férfiról szóló külön történeteket egy negyedik vonulatban – egypercesekkel – kommentálja. Nem csak azért, mert a szerelmi három- négy- és sokszöget a rendszerváltás fogja keretbe. Nem csak azért, mert a különböző helyzetből és szemszögből írt történetek elütő stílusa azonnal érzékelteti az olvasóval a házasság és a szeretői viszony egymástól annyira különböző, mégis egyforma bugyrainak feneketlenségét. És nem is csak azért, mert bár a könyv szerkezete első látásra bonyolult, a szöveg – vágyat keltve és magát kelletve – olvastatja magát. A Vágy modern magyar regény arról, hogyan küszködik, birkózik, küzd egymással férfi és nő. Nem bírnak egymással. Sírni és nevetni való egyszerre; reménytelen. Kész regény.
| Kiadás | ISBN | Oldal | Fordította | Illusztrálta | |
|---|---|---|---|---|---|
| Ulpius-ház, 2003 | 963947553X | 396 | Ugrás |
Most olvassa
Most nem olvassa senki.
Várólistán 2
Kívánságlistán 2
Népszerű értékelések
Ez a könyv állandóan átvág!
Hol eszméletlenül odateszi a mondatot,ahova kell, hol meg silány 18-as karikás. És nem prüdériából mondom. Van különbség az olvasó feltüzelése és meghánytatása között!
Ez egy szutyok.
Ami jó benne, azt meggyőződésem, hogy más írta, vagy van B.Gy.-nek egy erősen női oldala, amit nem túl nagy erőfeszítéssel nyom el a „de f@sza gyerek vagyok,mert nekem ennyiszer megy egymásután és megvesznek értem a nők” nem túl hiteles ábrázolása.
Vagy írja meg úgy,hogy bele se akarjak gondolni, hogy igaz-e vagy sem (mert nem a férfierejének görcsös bizonygatása a lényeg), vagy sehogy!
Mint mondottam volt: ez egy szutyok!
Az szerintem mindent elárul, hogy kidobtam a szemétbe, szó szerint.
1 komment
erősen túlírt, de jó tőle még a néhány jó bekezdés is nagy dolog,
bővebben : murciblog link
Vulgáris, közönséges, nem tetszett. Egy jó indexes kritika jól megfogalmazza: „Az egész egy kicsit olyan, mintha egy középkorú, elég buta, a női magazinok és a pornófüzetek színvonalán fogalmazó rádiósnak amfetamint csempésztek volna a kávéjába adás előtt, ő pedig lelőhetetlenül csak beszélne és beszélne, míg valaki ki nem vonszolja a stúdióból, mondjuk annál a résznél, hogy "(…) a szó nem mindig száll el, néha kővé válik, vagy éppenséggel ott lebeg, netán vissza-visszajár és kísért”.
Egyik kedvencem. Bár lehet azért fogott meg annyira, mert még nem ismertem Kunderát. Minden esetre, nekem nagyon tetszett, mert érdekes, csak nem szabad leragadni a szexuálitás részénél. Legalábbis én nem tettem- azért értékes számomra, azt hiszem.
Népszerű idézetek
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt, szokták mondani és írni (én is valami ilyesmit sütöttem ki magunkról, bár a pillanat nem művelt semmit), de megismerni, az már sok-sok pillanat műve kell hogy legyen, ráadásul a mi esetünkben a meglátni-tól a megszeretni-ig is csak sokára jutottunk el, ehelyett a meglátni és megkívánni forgatókönyvet játszottuk el.
25. oldal
Két ember egyszer csak mindenféle jelzés vagy előjel nélkül fölismeri, hogy íme, ez az a másik, akit eddig keresett, bár mindjárt hozzáteszem, hogy ebben a baromságban már a kiindulópont sem biztos, hiszen miért gondoljuk, hogy az ember egy másikat keres, elvégre addig még rendben volna, hogy keres, persze, de nem egyet, nem kettőt, hanem egész életében keresgél, legföljebb a lustábbak már az elsőnél lecövekelnek, és nem embert keresnek a továbbiakban, hanem istent vagy saját magukat, esetleg semmit, mert tökéletesen megvannak azzal a semmivel is, ami nekik megadatott, míg az egyéb esetekben, amikor az ember valóban keres valakit, sokkal inkább azon az alapon teszi, hogy ki tetszik neki, milyen típusú nő vagy férfi, külsőleg és belsőleg is természetesen, de még ilyenkor sem szokott azonnal belé hasítani az emberbe a felismerés, hogy itt egy szempár, ez az, hanem itt egy nő, ilyen a hangja, ilyen a beszéde, ilyen az arca, ilyen a pillantása, ilyen a mosolya, ilyen a járása, ilyen az alakja, ilyen a gondolkodása.
22-23. oldal
Klára megfogta Andrét, és elcipelte a minisztérium épülete felé. Ide figyelj, te barom, mondta neki lágyan és szenvedéllyel, mert Klára akkor is puha tudott maradni, ha szavai keményen csattantak. Abban a pillanatban, amikor te belépsz oda, látszólag elindulsz a karrier útján, holott véged van. Nincs visszaút. Itt az utcán járnak a normális emberek, a normális buszok, a normális autók, te már csak hivatalos látogatást fogsz tenni a mi utcáinkon. Ez egy másik pálya, egy másik világ. Nem azért, mert létezik az „ők és mi”, hanem azért, mert oda csak úgy lehet bejutni, ha beemelik az embert. Ne áltasd magad azzal, hogy te jót akarsz, sőt, hogy jó irányba fogod terelni a dolgokat. Nincs jó irány. Az egész irány, úgy, ahogy van, rossz. Akármerre próbálod terelni a terelhetőket, semmi nem fog változni. Csak a mi viszonyunk. Annak vége lesz, még ha nem akarjuk, akkor is, sóhajtott Klára, és André hitt is neki, meg nem is.
35. oldal
Mit kell kimondani? Hogyan, mikor és kinek? Ki kell-e mindig mondani az igazságot, vagy hagyni kell, hogy a körülmények mondják ki helyettünk? Esetleg sosem kell kimondani, mert az igazság kimondatlanul is igazság marad? Két ember szerelmi kapcsolatának is talán ez a legnagyobb kérdése, de persze általánosságban is az döntő az emberi kommunikációban, hogy mit kell vagy nem kell kimondani, kinek, hogyan, és mikor. Többek között ezen múlik a társadalom nyugodt működése. Többek között ezen múlik két ember viszonya. Többek között ezen múlik minden. Jó pillanatban a lényeget, az igazságot kimondani, rossz pillanatban meg sem szólalni. Vagy éppen ellenkezőleg: jó pillanatban nem kimondani, rossz pillanatban meg kibökni.
40. oldal
A gyűrűmmel mindig hadilábon álltam (ha nem hadikézen), és bár a házassághoz állítólag szükség volt rá (legalábbis a feleségem szerint), majdnem sikerül megakadályoznom, hogy vegyünk magunknak, mert egyik rondább volt, mint a másik, és nemcsak én tartottam magamtól és tőle is idegennek az arany kissé édeskés csillogását, hanem ő maga is kifejezetten utálkozott a gyűrűpróbák közben, ám amikor már majdnem föllélegeztem, hogy na ugye, akkor minek vegyünk ilyen szörnyűséget az ujjunkra, egyszer csak felcsattant, mondván, a farkadra bezzeg illik az a ronda, lucskos gyűrűm, mocskos élvezettel hangsúlyozva a lucskost, és így pontot téve a vita végére ki is választottuk, azaz ő választotta a legkevésbé édeskéset, engem pedig nem nagyon érdekelt, legyen meg az ő akarata, ámen, de már az első pillanattól kezdve zavart, hogy a gyűrűsujjam mintha meg volna bilincselve, ezért aztán forgattam balra, forgattam jobbra, húzkodtam le, húzkodtam vissza, nem hagyott nyugodni, még akkor sem, amikor levettem, és letettem valahová, előfordult, hogy napokig nem volt rajtam, de a hüvelykujjammal állandóan piszkáltam a gyűrűsujjam tövét, mintha csak ott lenne a gyűrű, kínzott a léte, kínzott a hiánya, ha rajtam volt, le akartam venni, ha nem volt rajtam, őrülten csavargattam az ujjamon a helyét, ott éreztem, mint állítólag az amputáltak a lábukat, a házasság szimbólumát, na persze, amely még szép, hogy kínoz.
58. oldal
