Verhovina madarai 91% 58 csillagozás ↑ 6%

Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem.
Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul.
Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek?
Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat.
Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele, de itt nem jönnek a magyarok, csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki. És amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál. De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó.
De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

A hely, ahová csak befelé vezet út. A hely, ami a világvége után van egy lépéssel. A hely, ahol senki sem tudja miért, mire, hol, mikor, de nem is érdekli. A hely, ahol a kérdést fölöslegessé teszi a válasz érdektelensége. A hely, ahol nem üres frázis az, hogy ahol a madár sem jár. A hely, ahová ha tudná hol van, senki nem vágyna, de ha már ott van, nem akar elmenni. A hely, ahol semmi sem múlik, sem az idő, sem az időtlenség. A hely , amiben a lét egy kerítés nélküli zárka, ahol a rácsokat nem kívülről zárják, hanem belülről nőnek rá lakatok. A hely, ahol minden fölösleges, ami túlmutat a vegetáláson. A hely, ahol fölösleges még a magánhangzó is. A hely, ahonnan a kilépő a halál.
A hely, ahol ez mind magától értetődő.

Lassú-lassú, gyors-gyors-lassú… Nekiiramodó, áradó, zúgó, majd újra apadó, alig-alig csorduló volt nekem, mint (a túlságosan emberi) Anatol Korkodus vízügyi brigadéros jablonska poljanai vizei. Egyszerű, kegyetlen, szép és rettenetes. Sírva vigadó, varázslatos és szomorú, régóta haldokló madártalan vidék átok sújtotta embereinek végtelenül kilátástalan történetei. Ahogy azt az alcím is elárulja: Változatok végnapokra
Ne olvasd, ha szomorú, csalódott vagy, vagy csak egyszerűen fáj a gyomrod.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Bodor Ádám műve „elbeszélés -mozaikokból panorámaszerűen felépülő regény.” Történetei szomorúak, mindig olyan lehangoló környezetben játszódnak, de mégis szeretem olvasni, mert remek figurákat teremt és nagyon szép mondatokat ír: „Roswitha, a kis dédelgetett ékszer, élő csecsebecse,….” A szép jelzős szerkezetek azonban kiábrándító valóságba torkollanak:
„Homlokán, mint a havasi rózsa bimbói, pattanások virítottak” -írja egy másik szereplőről.
Jelképes a vizek és a könnyek szerepei is, itt még a jósnő is vizekből jósol, általában nem vidám dolgokat. A könnyeivel képes feltámasztani a halottakat is a „cinege démon.” Jelentős szerepe van a könyveknek, különösen egy szakácskönyvnek és a magyar nyelvűeknek.
A madártalan vidék nagyon jó jelkép, nehéz ott élni, ahol nincsenek madarak. Érdekes módon mégsem az elvágyódásról szólnak a beszélgetések és a hírek, akit el akarnak küldeni az is maradni szeretne. Ez a kötet azonban a kilátástalanság ellenére, amely a történetben végig benne van a végén mégis felvillant egy reménysugarat. Ebben az elátkozott tájban megjelennek a rozsdafarkúak.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Vehovinán a madár se jár. Kies tájaival, elszigeteltségével, embertelenségével épp olyan vérfagyasztó hely, mint a Sinistra körzet, ahol azért időről időre felüti fejét egy-egy fancsali, morbid csodatétel.
Annyi a különbség, hogy itt az emberek földjük vizéből, a hőforrásaikból élnek. Fürdenek, termált árulnak „a lajtosoknak” és egymást teszik el láb alól. Ugyanis Verhovinán az emberélet piaci árfolyama, hogy úgy mondjam, erősen a nulla felé konvergál. Itt egy teherré váló személy eltüntetésére bárkit megkérhetsz; itt a gátőr felesége nem vágja le férjét a kötélről, mondván: „nem értem fel”; itt a villámcsapástól elhunyt gyermekek feltámadnak az ápolónő könnyeitől, de a hét holttestből csak kettőre jut könny…
Kegyetlen is csodás hely Verhovina, melyet a lazán összefűzött, (részben az elbeszélő szavahihetetlensége, részben a mikrourbán legendák idővel való torzulása miatt) nem mindig egymásba illő puzzle-darabkákból álló, novellaszerű fejezetekből fokról fokra ismerhetünk meg.
És hát jól eső érzés bebarangolni ezt a lelketlenül mesés tájat, megismerni ezeket a mogorva hegyi népeket, az elsőre kényelmetlen amoralitásuk dacára is, de egynél több ilyen könyv évente, az azért lehet, hogy megártana belőle.

(SPOILER: csak kiderül a végén, hogy az a regény elején megvásárolt láncfűrész a jég- és favágáson túl az emberhúst is csodásan viszi^^)

szerk.alatt
Annak is megvan az előnye, ha elűzettetnek az összes madarak: az egész vidéken nyugodtan ki lehet tenni a káposztás lángost az ablakpárkányra, senki meg nem csipegeti. Kelet-Európa zombiföldjén, épp mint a jég, zajlik az élet, kietlen és kongó, mint eddigi könyveiben.

"(…) bár a megidézett helyszínek kétségtelenül valahol a Kárpátok keleti karéjára emlékeztetnek, személyes Erdélyélményem mélyén kereshetők, amiről írok, az azért nem szigorú értelemben vett erdélyi táj. Ihletője talán az, ám az elvonatkoztatás művészi lehetőségeitől terhesen, a megrajzolt tájban kétségtelenül borús árnyalatok szabják meg a történet hangulatát. Remélem, hogy az olvasó megelégszik tágabb értelmezéssel: Kelet-Európa, vagy inkább Közép-Európa keleti peremének kissé deviáns látványával, és nem fogja érvényes Erdély-képként tekinteni." (nol.hu interjú)*

De hol is található, mi is ez a Verhovina ? Ír ilyen címmel már verseskötetet felvidéki magyar író (Sáfáry László)**, született róla magyar regény is (Török Péter: Délibáb a Verhovinán) de egy szovjet kismotor neve is ez… (Mészáros Ferenc: Segédmotoros kerékpárok : Riga, Komár, Verhovina, Babetta, Jawa Mustang Bp., Műszaki Kvk., 1982) **

"A magyar közigazgatás idején Ung, Bereg és Máramaros vármegyék rutének lakta hegyes vidékét nevezték Verhovinának."***

Szerepel Mikszáthnál (Farkas a Verhovinán), de írt róla ifjúsági regényt a derék orosz szovjet Agata Turcsinszka is (Csillagok a Verhovina felett****) valamint Matvej Grigorevics Tyeveljov (Szemünk fénye, Verhovina), mégis, sokkal közelebb áll Bodor könyvéhez egy 1942-es népegészségügyi füzet, Simor-Schweighoffer János tollából: "Tetvesség elleni küzdelem egy jó segédeszköze a kárpátaljai Verhovinán" címmel.

* http://www.nol.hu/archivum/20111110-_ugy_latszik__elvezem_
** http://csicsada.freeblog.hu/archives/2011/01/11/Jakab_Antal_Safary_Laszlo_Verhovina_Versek_Munkacs_1935
és http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC13280/13286.htm
*** http://www.ohegy.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=56%3Averhovina-utca&catid=29%3Autcaink-nevei&Itemid=55
**** http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=csillagok-a-verhovina-felett&ID=62474

Erre most nem tudok semmi értelmeset mondani. (Pedig szeretnék.)
Úgyhogy most csak annyi, hogy remek. (Később hátha tudok még mást is mondani.)

(szerkesztés alatt)
Hihetetlenül és nagyon-nagyon tetszett. A borító megalapozta tartózkodó és minden vesszőre figyelő olvasásom, de ez egyáltalán nem vált káromra. A töredezett linearitás, a fárasztóan nehéz kénes levegő, a szereplők toprongyossága, a relatív értékvilág és törvények, a furcsaságok természetessége … elég is ennyi, hogy ne tudja az ember, az-e a „normális” világ, ami a telepen élőket veszi körül, s minden, ami azon kívül van a szokatlan, az idegen. S vajon ennyire elzártan létezik-e Verhovina, ha ott nincsenek is madarak, s az utolsó mondatban rozsdafarkúak fészekrakásáról értesülünk?
Kék kristályok rakodjanak erre a könyvre, s csillogjon a kettes számú, de tulajdonképpen hármas forrásból most és mindörökre…

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Hol is van az a Verhovina? Nem jöttem rá, csak azt tudom, hogy valahol egy határon, ahonnan az ember Transilvániába is eljuthat, s Beszterce is aránylag megközelíthető lehet, ha már Klara Burszen egész életében onnan várja a magyar katonatisztet, aki majd feleségül veszi egyszer a jóslat szerint. Milyen emberek lakják? Igazából ezt sem tudom. Csak olvastam, és olvastam, és mégsem tudtam meg annál többet a szereplőkről, minthogy mi a neve és esetleg holmi részleteket arról, hogy mit csinál. Múltja, Jövője- már ha itt olyan létezik, többnyire ismeretlen. A jelene van, és az én sejtéseim arról, hogy kicsoda is lehet. A váltakozó idősíkoktól is csak a bizonytalanság nőtt bennem percről percre, megfogalmazva azt a kérdést, hogy egyáltalán ebben a világban van-e biztos pont a mindenkit utolérő halálon kívül? Minden más bizonytalannak tűnt, legyen az munka, státus, kapcsolat, még az élet is. Madám Karabiberi rendésznőnek már a neve is valamiért Sobibort juttatta eszembe, nem beszélve a karanténról, aztán meg az sem volt kevésbé groteszk élmény, amikor a Danczura éppen megszülető kislánya a halál nevét kapja, és így lesz Nikita, hogy aztán az erdőbe vigyék elpusztulni. A vonat nem jár, azaz inkább alig, innen kiút nincs, csak úgy, hogy ha elviszik az embert és holtan küldik vissza. Az volt az érzésem, hogy ez a telep amolyan végállomás, még a halál előtt, valami senki földje féle terület, ahol már csak békésen, vagy lázadva, de várakozni kell és lehet a végnapokra, tárnicsgyökérpálinka és kökény- vagy egresbor mellett, határhelyzetek közepette, elmaradó megváltással, vagy elmaradó apokalipszissel, hiszen a kis csodagyerek pusztulásra ítéltetett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiket is hozhatta volna el a lány, de talán nem is ez a lényeg, hiszen ugyanaz az egyhangúság maradt meg, ugyanaz a sivársága a hétköznapoknak. A legvégén az is megfordult a fejemben, hogy ha Jablonka Poljana város lenne, talán Jajdon lenne… ugyanaz a pusztulásra ítélt poros sarka a világnak, ahol a temető a város fölé magaslik, és a csecsemőt a halál nevével illetik.

Egyetlen szippantással belélegeztem.