A pápának talán ilyen fohásszal kellene az Úrhoz fordulnia: Ráhagytad ősszüleinkre, Urunk, hogy sokasodjunk, és töltsük be a Földet, ezt a parancsodat beteljesítettük: már létfenntartó kapacitásukon túl is belaktuk a legforróbb sivatagokat és az északi jégmezőket, a ritka levegőjű hegyeket és a tenger szintje alatti, nagy veszélynek kitett földeket, nem is beszélve a hangyabolynál is zsúfoltabb városainkról. Adj új útmutatást, Urunk, hogy most mitévők legyünk, hogyan mentsük meg a Földet a túlnépesedés katasztrófájától?
Feltételezem, nem érkezik új, szóbeli útmutatás, hiszen a Teremtő az egyház tanítása szerint is nyugalomba vonult: „megszűnék a hetedik napon minden munkájától” (1Móz 2,2), miután ránk hagyta, hogy viseljük gondját alkotásának. Ha azonban figyelünk az általa alkotott természet szavára, mi mást hallhatunk a benne rejlő Teremtőtől, mint e szózatot: Minden élő teremtményeim közül egyedül titeket áldottalak meg a szeretkezés – a legbensőségesebb emberi érintkezés – felnőtt életetek minden napjára kiterjedő, az állatok párzási ösztönén és a fajotok fenntartásán messze túlmenő, kimeríthetetlen vágyával és gyönyörével, amit ti a „töltsétek be a Földet” parancsaként értelmeztek. De adtam nektek szabad akaratot és észt, amellyel, miután ezt megtettétek, elválaszthatjátok a nemiség gyönyörét a fajfenntartás szükségességétől, és kezetekbe adtam annak lehetőségét, hogy racionális és érzelmi lényetek együttesen hozhassa meg, amit életetek legmegfontoltabb döntésének kell tartanotok: a gyermekvállalás egyre nagyobb felelősséggel járó boldogságát. Ne hallgassatok azokra, akik az én nevemben megtagadják maguktól a nemiség gyönyörét és a családi élet boldogságát. Különösen ne hallgassatok azokra, akik megtagadják a természetes nemiséget, de magukra veszik, hogy megmondják nektek, ne vagy miként válasszátok el fajfenntartó funkcióját a kapcsolatfenntartó intim gyönyörétől!