A hetedik művészet 80% 20 csillagozás

A kötet két korábban megjelent tanulmány részben felfrissített újrakiadása. Az első, az 1964-ben kiadott A film formanyelve analitikus elemzése, az 1967-es A film drámaisága esszéisztikus megfogalmazása mind annak, amit a film műfajáról, szerepéről, eszközrendszeréről, hatásmechanizmusáról Bíró Yvette gondol.
A két tanulmány részben ugyan arról szól, ezért az olvasónak érdemes eldöntenie, melyiket kezdi olvasni. Szerintem egy laikus mozinézőnek elegendő a kettő közül egy is.
Hozzám az első tanulmány módszertani megközelítése áll közelebb, és azt gondolom, az tökéletesen megfelel annak a célnak, hogy olvasója a filmeket tudatosan, értő szemmel, a rendezői szándékokat átlátva nézhesse meg.
Hogy érzékeltessem, milyen hozzáértéssel és részletességgel tárgyalja a témáját a szerző, néhány mondattal felidézem, amit a montázsról ír.
A 27 oldalas fejezet Az építő szerkesztés – a montázs címet viseli, és egy rövid bevezetővel indul, amelyben meghatározza a szó jelentését, szerepét, beszél az elbeszélő, narratív montázsról és az expresszív montázsról, és megtudhatjuk azt is, hogy hány beállításból épül fel egy a mai átlagos mozifilm, és melyek az extrém példák. ( Egy lassú film pl. Visconti Megszállottsága 400 beállítás alatt marad, gondolom, Tarr Béla még kevesebbel dolgozik; míg Pudovkin: Szökevény című filmje 3000 beállítást használ.) Ez után ismerteteti a montázs kialakulásának vázlatos történetét, öt oldalon, sok filmes hivatkozással, majd a montázs pszichológiai alapjairól ír, azaz arról, hogyan érzékeli az ember a látványt, az életet, a történeteket, és mindez hogyan fordítható át a film nyelvére. A következő rész az építő szerkesztés szabályai címet viseli, és azt elemzi, milyen szempontokat kell a rendezőnek figyelembe vennie, hogy a néző a változó beállítások ellenére a folyamatosság élményéhez jusson. Ez után rengeteg példával illusztrálva beszél a montázs funkcióiról, a montázs fajtáiról, arról, hogy a montázs hogyan kapcsolódik a film egységes tér-idő szerkezetéhez, stb.
Nem folytatom – az eddigiekből is látszik, hogy nagyon alapos szakkönyvről van szó.
Érdekes volt ezt a könyvet Tarkovszkij: A megörökített idő című műve után olvasnom. Bíró Yvett összehasonlíthatatlanul nyitottabb, modernebb szellemben írt, és a módszertani kérdéseket is sokkal alaposabban tárgyalta – tehát az ő könyve mind a filmkészítők, mind a moziba járók szempontjából sokkal hasznosabb. Ugyanakkor Tarkovszkij könyvét a művei hitelesítik, és süt belőle a szerző szuggesztív egyénisége, és erkölcsi pátosza.
Tarkovszkij felfogása szerint a filmművészet a legmagasabb rendű igazságok megmutatásának eszköze, és ezért a kommersz filmek csak kártékonyak lehetnek. Bíró Yvett nem mond ilyen butaságokat, de egy ponton az ő állításával is vitatkoznék. Szerinte a film fejlődése során a némafilmtől a művészfilmeken keresztül eljutottunk a modern filmig, amely akkor jó, ha nem használ fel látványos, expresszív, művészieskedő eszközöket, és mintegy észrevétlenül vonja bele az embert a saját világába. Az a jó film, amely a filmkészítés valamennyi eszközét komplexen kezelve hozza létre a valósággal egyenértékű műalkotást. Ebből következik például, hogy (szerinte) ma már nincs létjogosultsága a némafilmnek. Nincs igaza. A művészetnek (a művésznek, rendezőnek) teljes szabadsága van, és a XXI. században is alkotható jó némafilm, jó fekete-fehér film, jó expresszionista vagy szimbolista művészfilm stb. A posztmodern kor talán legnagyobb vívmánya, hogy a különböző stílusok és műfajok szabadon élhetnek egymás mellett, vagy akár egymásba olvadva; és nincs egyetlen művészi trend és kánon, amely meghatározhatná: mi az értékes és mi az értéktelen. Tarr Béla lassú művészfilmjeinek épp úgy van létjogosultsága, mint a kommersz akciófilmnek, az érzelgős hollywoodi giccsnek, és az alternatív kísérleti filmeknek. A legújabb magyar filmcézár, Andy Vajna által propagált jól megírt forgatókönyv-központú filmek is lehetnek jók, de a rögtönzésre és amatőr szereplőkre építő fikciós-dokumentum filmek is.
A világ bonyolultságát mutatja, hogy Bíró Yvette jó kapcsolatban állt azzal a Bódy Gáborral, aki filmkészítési elveiben minden fölösleges szabályt és konvenciót felrúgott, olyanokat is, amelyeket itt, ebben a könyvben a szerző példaként idéz. Az igazi tehetség mindig átformálja a szabályokat. (Bódy egyébként besúgói jelentésekben számolt be arról, amikor a Nyugatra távozott Bíró Yvettet felkereste, és többek között filmelméleti kérdésekről beszélgettek.)
Összefoglalva, egy nagy tudású szerző alapos és jól megírt könyvét olvashattam a filmről, amelyet mindenkinek tudok ajánlani, akinek van igénye, hogy ne csupán egyszerű befogadóként, hanem tudatos megfigyelőként és elemzőként is közeledjen a hetedik művészethez.