Pokoli szimfóniák 93% 8 vélemény

A Pokoli Szimfóniák egyedülálló mű, azt tekintve, hogy talán néhány kevéssé ismert szerző szedi össze képzelete legjavát, hogy valami maradandót alkosson, és mégis olyan minőségben teszik ezt, amit még a „nagy” íróknál is ritkán láthatunk. Lenyűgözően sok munka lehetett mind a szerkesztésben, mind az írásban, nem is beszélve a helyből magával ragadó borítóról. A könyv tele van ötletekkel, amik feldobják a szokásos antológiák felsorolás-jellegét, kezdve a könyv „adatait” leíró filmszerű főcímmel, egészen az Angyal Sándor által megformált Ördög megfelelően kiválasztott idézetektől hemzsegő narrációjáig. Valójában az igazán nagyszerű az, hogy a sötét és baljóslatú téma ellenére egyik alkotó sem ment át „dárkosba”, mindenki olyan színvonalon alkot, ami megköveteli a szépirodalom jelzőt.

Sokat töprengtem, hogy értékelhetném a 4+1 szerző 4 kisregényét, aztán rájöttem, azért nem haladok, mert mindenképpen összefüggő narratívaként akarom látni ezt a könyvet, mikor nem is az.
Van nekünk tehát négy különálló kisregényünk négy szerzőtől, amelyek négy külön értékelést érdemelnének. Egyelőre azonban maradjunk abban, hogy melyik jobban, melyik kevésbé, de mindegyik történet érdekes volt. Leginkább Jonathan Cross ördög-ábrázolása tetszett, @Bíró_Szabolcs történetéről pedig egy az egyben el tudom képzelni, hogy megesett néhány szerzővel – legalábbis az első fele. ;-) Amit azonban gendertudatos olvasóként feltétlenül kritikával kell illessek, azok a nőalakok, uraim, amelyeken még van mit finomítani.

Ez a könyv számomra az idei év meglepetése lett! A teljes képet nézve azt kell mondanom, nem hiszem, hogy van még egy ilyen kötet a magyar könyvpiacon, ha pedig be kéne sorolnom műfajilag, nagyon nehéz dolgom lenne. Talán a mágikus realizmushoz áll legközelebb: van benne krimi, thriller, dráma és egy csomó sajátságos íz. Egyszerre homogén és heterogén olvasmány, és igazán színes, nem nagyon tudtam letenni. Sokan Nolik Antal történetét tartják a leggyengébbnek, szerintem azonban rettentő erős, és hangulatilag gyakran a skandináv krimiket juttatta eszembe. A fél csillag levonás egyedül azért jár, hogy ne bízza el magát egyik szerző sem! :P

A könyv felütése előtt nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, egy kicsit tartottam is tőle.
De már az első kisregény rögtön megfogott azzal, hogy az egyik kedvenc városomban, Prágában játszódik, és igazán átéreztem azt a rettegést, amit Gólem (már a neve is iszonytató) sejtelmes felbukkanása okoz.
A második történet tetszett a legjobban, annyira átjött az író Szabadka iránti szeretete, hogy élőben is kíváncsi lettem a városra, és itt izgultam leginkább a főszereplő sorsáért..
A Torinóban játszódó történet végét egy kicsit sablonosnak éreztem, de Nickolassen és Regina étteremben lejátszódó közjátéka talán az egyik legerőteljesebb jelenet a könyvben.
Az utolsó írásnál érdekes volt látni, ahogy a főszereplő élettörténete fokozatosan tárul elénk, újra és újra elgondolkodni az örök kérdésen: miért úgy történ, ahogy, és tényleg lehetett volna-e másképp is?
A történeteket remek hangvételű narrátor vezeti fel, megalapozva ezzel az egész könyv hangulatát.
Szóval summa summarum: kellemesen csalódtam az egész könyvben.:)

Húúh…most fejeztem be, és úgy döntöttem most írom meg az értékelést, míg teljesen a hatása alatt vagyok. Még mindig bennem van az utolsó bekezdés…annyira találó: „Itt van a Te legnagyobb ajándékod, mely nyomorba dönti legszentebb teremtésedet, a Földet. A legnagyobb adomány, amit egy felsőbb hatalom valaha is ajándékozhatott, a szabad akarat.”
Fantasztikus az egész könyv. Mind a négy történet lenyűgöző, de nekem valahogy az első kettő tetszett a legjobban. Olyan jó lett volna, ha azok hosszabbak, s esetleg egy-egy külön regényben íródnak.;))
Imádtam ezeket a hátborzongató történeteket, azt, hogy a Ördög szólalt meg, és az ő szemszögéből ismerhettük meg az eseményeket…nem hiszem, hogy olvastam már valaha olyan művet, amelyben az Ördög mesél (kivéve esetleg Az ember tragédiáját). Szerettem, amikor több szálon futott a cselekmény, amikor az író párhuzamosan mesélt két történetet (ez az első és harmadik kisregényben figyelhető meg). Szerettem, hogy ugyanaz az ördögi zsenialitás tükröződött vissza minden kisregény végén, és hogy olyan mély értelme volt minden egyes mondatnak, szónak.
Tetszett az írásmód, a mondatalkotás, a szavak használata. Olyan gyönyörűen voltak megfogalmazva egyes részek, hogy csak úgy ámultam és bámultam, hogy ennél szebben még az évszázad költője sem fogalmazhatta volna meg…egy-egy találó hasonlat, egy-egy gyönyörű metafora, vagy csak egy egyszerű gondolat… Nekem ezekből csak az művészi tökéletesség rajzolódott ki, és hogy ezek az emberek tudnak valamit.:) Pár gondolatot elolvastam többször, hogy jól az eszembe véssem, és esetleg én is használni tudjam a közéletben, valamikor.;))
Már a cím is nagyon megnyerő, beindítja az ember fantáziáját, az igényes borítóról meg nem is beszélve!
Hiába húzom, ragozom tovább, csak ugyanoda lyukadhatok ki: csodálatos volt a könyv, és rengeteg kellemes percet, órát szerzett, úgyhogy köszönöm az íróknak, hogy ilyen jó élményt szereztek nekem:)…és persze könyvet!

Kicsit késve, de azért pótolom az adósságomat kedves Szabi!
Kezdem először a borítóval: Rég láttam ennyire tetszetős borított. Igaz, hogy nem a külső alapján választom a könyvet – amikor utoljára ezt tettem nagyon befürödtem a regénnyel. Itt viszont ha nem ismertem volna a szerzőket, akkor is leemelem a polcról. Egyszerű, de nagyszerű. Tökéletesen passzol a belsőhöz.
Ami leginkább megfogott a kisregényekben az a hangulat volt. Magával ragadott a könyv az első sortól és nem engedett az utolsó pontig.
Szabolcs regénye borzongatóan életszagú, mind, ami a családon belüli erőszakot, mind a kiégett regényírót illeti. Hab a tortán az Ördög kísértése. Szívesen olvastam volna részletesen a detektív és az író találkozásáról. De ezen kívül kiváló.
Nolik Antal írásával bajban voltam. Volt olyan, amikor faltam az oldalakat, de akadt párszor olyan is, amikor azt néztem mikor lesz már vége. Ilyenkor leginkább a stílussal volt gondom. Pl. „beindult bankhivatalnok”, „nem építész szaki”. Ha egy szereplő szájába adja az ilyen mondatokat azzal nincs semmi bajom, de így, hogy ez a stílus végigkísérte az egész kisregényt nem volt túl szépirodalmi.
Michael Mansfield írása volt a legmisztikusabb. Mindkét idősík szereplői felett ott magasodott valami nagyobb hatalom. Valami erősebb. Tisztában voltak azzal, hogy egy olyan harcba csöppentek, amelyben halandóságukból fakadóan ők csak bábuk.
Jonathan Cross kisregénye egy igaz felemelkedés és bukás történet. Amolyan Carlito – útja misztikus változatban. Az ő helyszínei tetszettek a legjobban. Velence szinte megelevenedett. A kocsmák, a börtön, a kórház, mintha ott lettem volna.
Angyal Sándor Ördöge sziporkázó. Humoros. Közben pedig elgondolkodtató. Bár szerintem, aki mélyen vallásos nagyon megbotránkozik majd az olvasás közben. Pimaszul odamondogat az egyháznak és neki is.
Összegzésül csak annyi várom a következőt!!!