Az ötödik parancsolat – és egyéb történetek 82% 14 vélemény

a könyv valami gyönyörűség! már kézbe venni is jó…
a kisregény tetszett, csak rövid volt. olvastam volna még, szerintem lenne benne még száz oldal… néhány kifejezés nem tetszett, nem passzolt a hangulathoz, de ez nem olyan végzetes. külön öröm, hogy nem jöttem rá ki a gyilkos. meglepetés volt…
az egyéb történetek pedig zseniálisak! lesz még ebből újraolvasás :)

Bár a kor nem a kedvencem, a történet a második olvasáskor ugyanúgy lekötött, mint előszörre. Talán rossz időben jobban bele tudtam magam élni – most sehogy se tudtam elképzelni a havas tájat, nekem szinte az egész napfényben játszódott. És örömmel konstatáltam, hogy még mindig Fülöp barát a kedvencem. :D

Egy nagyszerű sztori, bár nem az én műfajom, és a Sub Rosa jobban tetszett, de ezt is csak ajánlani tudom. Nagyszerű kis könyv, nagyszerű a kiadás, és pláne az nagyszerű, hogy nem csak e-könyvben jött ki.

Először: a borító, ami lenyűgözött. Szeretem, hogy keménytáblás, de legfőképp a kép tetszik, amiből – még mielőtt neki kezdené olvasni az ember, vagy valami tartalmat elolvasott volna – érezheti, hogy ez valami baljóslatú, titokzatos, félelmetes, nem mindennapi történet lesz.
A középkor: az valami egészen magával ragadó. Ez a könyv is bizonyítja, hogy nemhiába illetik gyakran a „sötét” jelzővel (már a borító is ezt sugallja). Bevallom, nem olvastam még olyan könyvet, amely ilyen mértékben foglalkozott volna a középkorral, bár a téma nagyon érdekelt, és foglalkoztam is vele, de ilyen mélyen nem éltem még bele magam. Szeretem, hogy annyira titokzatos ez a kor, szeretem a szimbolizmust, a kódexeket, kolostorokat aztán a nyelvemlékeket…Szóval mindent, ami a középkorral kapcsolatos.
A történet, amely a címet viseli: az nagyon jó volt, csak azt sajnáltam, hogy olyan hamar fény derült a gyilkosra, és olyan hirtelen az egész.:( Amúgy nem gondoltam, hogy az lesz a gyilkos, aki volt és aztán, azt sem, hogy így bevallja, és nem inkább tagadja…
A jutalom: azon jót szórakoztam.:D Vicces volt.
A balsorsú isten: az olyan mitikus volt. Szeretem a mitológiát, úgyhogy ez is bejött.
Jaa, és majdnem elfelejtettem a legfontosabbat! Szeretem, hogy latin szavak, mondatok, idézetek vannak benne, mert ezek láttán azt érzem, hogy nem volt hiábavaló az az egy év, amelyben latint tanultam.:))Akkor nem szerettem, és azt gondoltam: „Miért kell én ezt tanuljam, mikor biztos, hogy soha nem fogom hasznát venni.” És tessék! Mégis. Rá kellett jönnöm, hogy igenis hasznos volt az az egy év, akármennyire is nehezemre esett igeragozásokat, meg hasonlókat tanulni…ja, meg egy csomó szöveget fordítani. Szóval köszönöm @Bíró_Szabolcs , hogy ráébresztettél erre!;)) Ezért ez 5 csillagot kap:)…Na jó, nem ezért:)…

Eddig ez a kedvenc könyvem a szerzőtől, még a Sub Rosánál is jobban tetszett. Az sem volt baj, hogy a történet rövid volt, az egyetlen negatívum, amit meg tudnék említeni, az volt, hogy túlságosan hasonlított A rózsa nevére. Hasonló karakterek, történetvezetés, helyszín, szóval olyan volt, mintha A rózsa neve rövidebb átirata lenne.
A novellák közül A jutalom vicces volt, A balsorsú isten inkább elgondolkodtató, összességében véve mindkettő nagyon tetszett, örülök, hogy bekerültek a kötetbe, és biztos, hogy még újra fogom olvasni őket.

Szerettem, bár nem annyira, mint a Sub Rosát. Talán a szerző legkomorabb könyve ez, a hangulata hátborzongató és nyomasztó, és ezt nagyon jól megalapozza a romokban heverő környezet és a téli táj, melynek hidege csontig hatol. Gyakran jutnak eszembe belőle képek, és nagyon várom már, hogy a szerző megírja a teljes trilógiát, mert itt most több minden is nyitva maradt. Nagyon érdekel, kicsoda valójában, honnan jött és miért akar meghalni a titokzatos Pál barát…

A kisregény – illetve szerintem inkább novella – letölthető a szerző oldaláról, úgyhogy gondoltam, belekóstolok egy újabb fiatal magyar szerző világába. Az alapötlet tetszett: Bíró Szabolcs azt képzelte el, hogyan ment tovább az élet Eco regényének, A rózsa nevének a helyszínét adó itáliai kolostorban a regényben leírt drámai események után. A megvalósítás számomra hagyott kívánnivalót maga után: engem nem igazán kapott el a középkorhangulat, és a szereplők jelleme se tudott kibontakozni, bár ez utóbbi a terjedelemnek is betudható, egyszerűen nem elég hosszú hozzá az írás. Úgy érzem, a stíluson is van még mit csiszolni, például az első néhány bekezdésben szinte fennkölt, kicsit régies a szöveg, aztán ez elmarad, és később itt-ott még pongyola is a megfogalmazás.
Összességében nem vette el a kedvem a szerző más műveitől, de nem is hozta meg kimondottan, úgyhogy ebből még bármi lehet.
Ja, és a dézsa (ami később hordóvá változik), és ami ott történt, azt nem is értem.

Kifejezetten élveztem a könyvecske olvasását, és egyedüli „probléma”, hogy túl rövid volt. Még nem volt alkalmam olvasni A rózsa nevét, de a könyv hatására mindenképpen pótolom a hiányosságot.
Az egyéb történetek is tetszettek, elgondolkodtattak.

Egy * azért, mert Bíró Szabolcs tényleg nagyon szereti A rózsa nevét (mint én), egy * azért, mert annyira szereti, hogy nem próbált meg folytatást írni hozzá, egy * a gyilkosért, egy * pedig a herceg történetéért (ami egy különálló novella, nagyon ötletes).

Véletlenül bukkantam rá az interneten erre a könyvre, és mivel mindig is érdeklődtem a fiatal magyar írók könyvei iránt gyorsan el is olvastam.
Érdekes ötlet volt egy kolostorba terelni ezeket az embereket, akik nem találják a helyüket, mindenkinek van valami titka, látszólag már semmi sem érdekli őket, de egymás titkaira azért még elég kíváncsiak.
"Csupa önmaga elől menekülő, fekete lélek járkál a falak közt, akik maguk is olyanok, mint ezek az üszkös romok, és épp ezért nem akarnak változtatni semmin. Amikor a folyosókon és a kolostorudvaron sétálok, úgy érzem, hogy nem is emberek, hanem szellemek járnak körülöttem. Hideg a leheletük, fagyos, élettelen.
Hirtelen rám szegezte halott tekintetét.
– Te is menekülsz! – lehelte felém. – Te is csak egy régi titkot cipelsz, amitől már képtelen lennél megszabadulni, bárhogy is szeretnéd."
A középkori hangulat hiányzott egy kicsit, a szerzetesek titkai nekem nagyon mainak tűntek.
Bár már eddig is várólistán volt Umberto Eco műve: A rózsa neve, most lehet, hogy előbbre kerül az elolvasandó könyveim listáján.