Többen is ajánlották nekem ezt a könyvet a molyon a Wildról írt igencsak negatív értékelésem kapcsán, mondván, hogy ez sokkal jobb, mint a Wild (ami szar), és most elolvastam, és tényleg sokkal jobb.
Amúgy is érdekelnek a gyaloglós-könyvek, mert a kedvenc hobbim a gyaloglás. Szeretek hegyeken meg dombokon is gyalogolni, de a hegyek lehetőleg legyenek max. 1500 méter magasak (egyszer voltam a Magas-Tátrában – az már sok volt. 2000 méter körüli hegyeken már folyton úgy éreztem: a francba, itt bármikor meghalhatok, és emlékszem, volt olyan is azon az úton, hogy én valahol lejjebb maradtam, míg az útitársam még ment valahova magasabbra; én nem akartam menni, és nem lustaságból).
De mindegy, hogy hegy vagy völgy vagy város, én úgy szeretek gyalogolni, hogy estére hazaérjek, vagy oda, ahol épp megszálltam; szeretek lezuhanyozni és ágyban aludni, meg ilyenek.
Szóval nekem az efféle, ezermillió kilométeres túrák rém egzotikusak, és Bill Bryson előadásában is kellemesen egzotikus volt ez az útleírás arról, hogy milyen volt, amikor ő meg egy haverja nekiálltak végigjárni az Appalache-ösvényt, és nagyjából egy egész nyári szezont töltöttek azzal, hogy az ösvény különböző részein gyalogoltak, hol többnapos vagy -hetes, hol pedig egynapos túrák során. Ja, és persze nem járták végig, de teljesen egyetértek a szerzővel meg a haverjával: kb. 1300 km-t megtenni a 3400-ból is elég jó teljesítmény.
Főleg Amerikában, ami valószínűleg a világ leginkább gyalogosellenes országa, ahol az emberek 100 méter kedvéért is kocsiba ülnek; ahol kirándulni is úgy mennek, hogy elautóznak az akármilyen hegy vagy nemzeti park infoközpontjáig, vesznek pár hűtőmágnest, sétálnak 200 métert a környéken, aztán leülnek piknikezni; és ahol amúgy is gyanús mindenki, aki gyalog van.
De közben meg valószínűleg sehol máshol nincsenek a világon 3400 kilométeres túraösvények – nem sok ország van, ahova ennyi kilométer belefér.
Nagyon tetszik, ahogy Bryson érzékelteti ezt Amerikáról – hogy mennyire kocsifüggő minden, de hogy közben mennyire nagyon is megvalósítható, hogy az ember akár hetekre eltűnjön a vadonban. Ami félelmetes és változékony, és én se igen szeretnék eltűnni benne.
Amúgy meg mit lehet írni egy gyaloglásról, lett légyen az bármilyen hosszú? Nem sokat. Az idő legnagyobb része azzal telik, hogy mész előre, és őszintén – a legtöbb fa ugyanolyan, a legtöbb kaptató fárasztó, és sokszor még kilátás sincs a végén, és tényleg az a nap fénypontja, amikor valami forráshoz vagy pihenőhelyhez érsz. Emlékszem, ezt kritizáltam régen a Wild kapcsán, hogy Cheryl Strayed mennyire nem tud a vadonról/gyaloglásról írni, de az azóta eltelt négy év alatt gyalogoltam már újabb kb. 14 000 kilométert, és hát na, annak nagy része nem volt olyan, hogy mesélnék róla az unokáknak, de mégis jó volt, mert csak – mert még a legegyhangúbb vagy legfárasztóbb gyalogos kilométer is jobb annál, mint amikor csak a seggemen ülök. Szóval megértem, hogy Bryson könyve főleg nem az ösvényról szól, hanem a minden-másról: az ösvény történetéről; egy adott szakasz vagy konkrét hegy különös vagy félelmetes időjárásáról vagy izgi földrajzáról; a kellemesen vagy kellemetlenül fura fazonokról, akikkel az ösvényen találkozni lehet; meg hasonlókról, és igen érdekes és sokszor szórakoztató volt minderről olvasni.