A felolvasó 84% 431 csillagozás

Ez a könyv a holokauszt irodalmának a része, de másként: a feldolgozás bonyolult kérdésével foglalkozik. Hetven év távlatából és e könyvet olvasva úgy tűnik, egyelőre lehetetlen túltenni magunkat, túllépni azokon a szörnyű eseményeken. Úgy mondom, hogy magunkat, hiszen a nácik bűne az én bűnöm is. Ha Hitler Magyarországra, Franciaországba vagy Indiába született volna, valószínűleg ugyanúgy történt volna minden. Persze ezzel lehet vitatkozni.
Schlink felteszi nekünk (és saját magának) a kérdést: te mit tettél volna az auschwitzi felügyelőnő helyében? És ez csak az egyik a rengeteg zavarba ejtő, megválaszolhatatlan kérdés közül, amivel az olvasás közben találkozunk.
Megfertőzi-e a szépet, ha valami szörnyűbe torkollik?
Megteszel-e mindent, ha nem teszel semmit?
A jogrendszerben a szándék vagy annak hiánya súlyosbítja, illetve enyhíti a büntetést, de ez valóban változtat-e a bűnön?
Aki a következményeknek nincs teljes mértékben tudatában, csak részben bűnös?
A megbocsátás feloldozás?
A csupán szemlélők és a soron következő generációk mennyiben részesei a második világháború bűneinek?
„De lehet, hogy mégis felelősek vagyunk a szüleink iránti szeretetért. Annak idején irigyeltem a többi diákot, akik elhatárolódtak szüleiktől s ezáltal a tettesek, a szemtanúk és a szemet hunyók, az eltűrők, és elfogadók egész nemzedékétől, és ily módon, ha szégyenüket nem is, de a szégyen miatti fájdalmukat leküzdötték. De honnan az a fölényeskedő beképzeltség, amely oly gyakran tapasztalható volt köreikben? Hogyan érezheti magát valaki bűnösnek, és hogyan szégyenkezhet, ha egyszersmind beképzelt lehet, hogy csupán retorika, feltűnési vágy, hangoskodás volt ez az elhatárolódás a szülőktől, amelynek túl kellett harsognia, hogy a szülők iránti szeretet azt jelenti, visszavonhatatlanul belekeveredtek az ő bűneikbe.”

A könyv rövid és tárgyilagos. Nem szépít semmin. Az első részben kirajzolódó furcsa szerelmi történet nagyon okosan arra szolgál, hogy valamennyire megismerjük a később háborús bűnök miatt elítélt Hannát. Ám ha belegondolok, jószerével semmit sem tudtam meg róla. Nem tudom, honnan jött, vannak-e testvérei, volt-e már férjnél, mik a kedvenc ételei, semmit. Tudom ki ő és mégsem tudom. Így találom magam a tárgyaláson. Vajon könnyebb így ítélkeznem vagy nehezebb?
Sokszor újra fogom olvasni. Olyankor, amikor már biztonságban érezném magam.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint a Hullám című filmmel. Fontos téma, olvasmányos, letehetetlen, elgondolkoztat, mégis nagy-nagy hiányt hagy maga után. Ahogy a Hullám filmesztétikailag rosszul megcsinált film, ez a könyv is irodalomesztétikailag(micsoda egy hülye szó) rossz könyv.
Eleinte azt gondoltam,a Sorstalanság párja lesz. Ahogy ott az áldozat oldaláról mutatta be, h. ez az egész szörnyűség, hogyan válik TERMÉSZETESSÉ, azt gondoltam, most majd a másik oldalt fogom megismerni. De nem
Először is Hanna figurája számomra nem reális. Nagyszeben környékén szászok laktak, nem svábok, de mindegy. Gondolom azért került el onnan, mert a szülei nem esküdtek fel a román-kormányra. A svábok is, a szászok is a környező népekhez képest jó módban éltek. Hogyan lett Hanna analfabéta?
Elképzelhető, h. az SS-be bekerül valaki úgy, h. nem derül erre fény? Pont az SS-be?, ahol annyira lenyomoztak mindent?
Elképzelhető, h. 40 éves koráig nem tanul meg a börtönbeli módszerrel írni-olvasni? Közlekedett, élt a világban, elolvashatta a boltok nevét, stb, stb. Ha meg nem, akkor nem lehetett 40 éves kora után olyan „okos”, h. a könyvben leírt módszerrel megtanulhatott volna egyedül.
Nem tudom felmenteni, nem tud bennem részvétet kelteni. Egy iszonyatosan önző, csak magára gondoló nő. Ez kiderül abból, ahogy magáévá teszi a „Fiúcskát”, a lágerbeli viselkedése. Ez az analfabétizmus csak valamilyen írói fogás lehet, amivel próbálja menteni a menthetetlent, de nem hiteles.
Az egyetlen emberi ember: az írónő lánya.
A legutolsó fejezet magyarázat a mű megszületésére. Ezt el is fogadom, de a világsiker ellenére is azt hiszem, az író még mindig nem képes feldolgozni a történteket.
Számomra ez is Hanna bűnös voltát bizonyítja
Még sok minden kavarog bennem, de már így is túl hosszú vagyok..

Ritkán fog meg annyira könyv, hogy azt 2 este alatt „felfaljam”. Gyorsan megnéztem a filmet is és most a 2 mű hatásai egyszerre kavarognak bennem…

Jómagam inkább „A halogató” címet adtam volna neki☺
Hogyan halogassunk aprónak látszó dolgokat egy egész áleten át, miközben ezzel tönkretesszük a környezetünket és azt akit szeretünk és végül magunkat is.

Az egészről eszembe jut Gandhi egyik idézete: “Sosem tudhatod, milyen eredményei lesznek a cselekedeteidnek, de ha nem cselekszel, eredményük sem lesz.” És rögtön meg is cáfolnám kedvenc idézetem: ha nem cselekszünk annak is meg vannak a maga súlyos eredményei…

Ja és tudatlanság tényleg öl…

És még sok gondolkodni való van benne, szóval ezt sem érdemes kihagyni☺

Nehéz volt megszólalni Schlink műve elolvasása után. Sokáig bennem volt a könyv, sokáig nem engedett szabadulni. Igaz, nem is akartam szabadulni. Nagyon elgondolkodtató a mű, s messze túlmutat a történeten. Értelmezhető-e egyéni döntés, egyéni döntési helyzet, egyéni felelősség utasítást végrehajtók szintjén akkor, ha a cselekedet az emberiség elleni bűncselekmény kategóriájába tartozik?
Méltán elismert mű. Nem csodálkoznék, ha bekerülne a kötelező olvasmányok sorába is.

Bővebben és szubjektívebben itt: http://byblos.freeblog.hu/archives/2010/08/14/Zen_holokauszt/

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy rendkívül érdekes helyzetet vázol fel ez a regény.
Az író az alaptörténettel nem elégszik meg, hanem vállalja, hogy olyan kényes témát nyíltan boncolgasson, miként kezelik a mai Németországban a második világháború során történteket (én személy szerint ismertem olyat aki átélte, és kínosan hallgatott róla, és egy generációval fiatalabb németet is, mint az író maga is, akik próbálják „helyre tenni” a helyre tehetetlen). Hogy van-e kollektív bűnösség, és az kihat-e a későbbi generációkra, kell-e vezekelni a szülők és nagyszülők bűneiért, és a történelmen tudunk-e „segíteni”, illetve az akkor elkövetett bűnök csak és kizárólag a németek terhére róhatók fel (?), és mivel lehet magyarázatot találni a haláltáborokban „szolgáló személyzet” cselekedeteire – mindenki máshogy látja, és máshogy értelmezi, és keresi a valós magyarázatot, ami nincs.
És tényleg nincs gyökere, nincs erkölcsi példaképe az író korosztályának? a szülők aktív vagy passzív elkövetőként teljesen hiteltelenek és erkölcsileg lenullázódottak-e?

Ezek nagyon komoly kérdések, és bennem is előhoztak Auswitz-i és Birkenau-i emlékeket. És abban teljesen egyet tudok B. Schlinkkel érteni, hogy szánalmas klisévé degradálódott mára az egész haláltábor, ahogyan turisták ezrei kattingatják a fényképezőgépeiket, és sajnos nincs meg az az érzés, az az intimitás, amiben képessé válhat az ember arra, hogy kicsit is át tudja magát adni az ott történt borzalmaknak … Birkenau más. Ha valaki még nem volt, hát oda menjen. Ott nincsen semmi, csak a borzasztó valóság, ott még megérintheti az embert, mintha az örökké fújó szél a vörös porral az emberre rakná a múltat is…

A történet sem mindennapi, amelybe az előbbi gondolatokat, egy egész társadalmat (talán a világot) érintő kérdéseket és problémákat belehelyezi. Egy furcsa szerelmi történet, melyben mindkét fél talán csak életük vége felé, de rádöbben, hogy szerelmes( volt) , tartoztak és számítottak egymáshoz, életre szóló kapocs volt közöttük, de nemcsak a korkülönbség, a szellemi különbségek, de még a bűn és szégyen billogja is megakadályozta a beteljesülését. A történet szól az egyéni vezeklésről, és bűnbánatról, a jobbra törekvésről, a megbocsátás reméléséről, és a megbocsátásról, és igazán tiszta érzésekről…

És talán ez lehet a megoldás (ami Hanna szájából hangzik el), csak a halottak tudnak egymással számot vetni és ítélkezni (talán valóban csak nekik van erre joguk). Mi élők nem ítélkezhetünk, ezt majd megteszik helyettünk Odaát. Mi, akik nem voltunk akkor jelen, mi nem tudhatjuk miképpen cselekedtünk volna akkor.

Mi emlékezzünk.

A könyv nagyon megható, kicsit talán jobban is mint a film. Nem szoktam sírni, pasi olyat nem csinál, maximum nagyon ritkán, de a vége felé nagyon nagy volt a kísértés. Az író tényleg nagyszerű, és bár én a magyar fordítással enm vagyok teljesen megelégedve, ez sem ment igazán a könyv kárára. Nagyon tetszett, most teljes mértékben egyet értek a könyv hátuljával, ahol az írót méltatják. Nem lehet benne hibát találni, szép elgondolás, szép történet, nagyon jól megalkotott szereplők (akiket egyébként három nagyon tehetséges színész alakított a filmben), és gyönyörűen szomorú végkifejlet.

Teljes mértékben letaglózott a könyv.Megnéztem a belőle készült filmet ,s erről is csak ezt mondhatom.Generációs konfliktusok elevenednek meg , amikor az új generációnak szembe kellett néznie az előző bűneivel, tetteivel, itt kissé bizarr módon. Jelentős vonalat képvisel a történetben a tudatlan emberek kihasználhatósága, befolyásolhatósága . Erre épült részben a fasiszta propaganda. A könyvben lineáris az elbeszélés mód, szépen sorjában olvashatjuk a történetet,a filmben keverednek az idősíkok.A felolvasás, olvasás, mint visszatérő, fontos motívum a regényben. Igazán jónak tartom, olyannak, ami nagyon sok gondolkodni valót ad. Csak azt tudom mondani: olvassátok!

Szeretem az elgodolkodtató olvasmányokat, és szerintem ez is ilyen. Eleve nem könnyű a téma sem. Engem sokszor elborzasztott, nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, de ez most nem is volt baj. Inkább arra késztetett, hogy ebben a témában kutakodjak, olvasgassak még egy kicsit, más szemszögből megközelítve.

Ahhoz képest, hogy nem olyan könyv, amire régen várok, megfogott. Az utolsó húsz oldal kivételével egyhuzamban olvastam. A vége felé le kellett lassítanom, mert „emésztgetnivalóim” akadtak. Egyet aludtam rá és reggel folytattam. A mondanivaló tulajdonképpen a végén van. Én nem tudom elítélni Hannát, de felmenteni sem. És nem csak a régi, háborús bűneiről beszélek. Volt joga ennyire rátelepedni egy gyerekre? Bűnös ebben? Mindenesetre teljesen meghatározta egy ember későbbi életét. S a végén mégcsak fel sem vállalta őt. Mégsem ítélem el emiatt.

„Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven. Értem én ezt, mégis, néha nagyon nehezen viselem el.”
Én is értem, mégis nehezen viselem el.

Sokáig megvolt a film a gépemen, kerülgettem, megnézzem, ne nézzem? Sokszor néztem bele a filmismertetőbe, de mindig csak az első sorig jutottam, fiatal fiú, nő, szerelmi történet. Aztán egyszer csak letöröltem a filmet. Aztán egyszer csak kölcsön kaptam vettem a könyvet, és. És nem tudtam, mire számítsak. Fogalmam sem volt, mi történhet ezután. Főleg a szerelmes rész után. És nem azért mert untam volna vagy nem történt volna semmi. Tetszett. Határozottan.
Egy-egy helyen olyan érzésem volt, hogy az egyik mondat teljesen ellentmond az azután következőnek. De különösebben ez sem volt zavaró.