A ​séta 79% 192 csillagozás

Valaki nagyokat csap és aprókat segít.
Ami nincs bennünk, azt nem tudjuk kitalálni – mondja Bartis egy interjúban. Emlékeztem erre a mondatára, és ahogy lapoztam, gyorsan futva a sorokon szemem, többször is eszembe jutott. De már nem csak őmiatta, hanem magam miatt is. Nem az volt bennem a kérdés, hogy miért olvasok én ennyi szenvedéssel, fájdalommal járó könyvet, hanem az, hogyan, mitől értem-érzem én ebben mégis a szépséget. Mert keresem, mert bízom az íróban, ismerve könyveit és gondolatait. Sőt, most azt is megtettem, hogy igyekeztem az első soroktól fekete-fehérben látni a történetet – mint egy kísérletként. Bartis fotográfus is, ezért hagytam, nyissa meg a séta ikonjait, színezze be ő, lépésről lépésre a vért, a mocskot, a háborút, a halált. Megtette. És nem csak ezt mutatta meg, hanem a felnőtté válás gyanakodással, kétségekkel, de mégis reménnyel és humorral teli éveit. Az élethosszig tartó istenrandevúkat, amik olykor egyoldalúnak tűnnek, és csak a végső, az élettől való megváltáskor derül ki, hogy egyáltalán voltak ilyenek. Ami őbenne volt, azt megtaláltam. És jól volt ez így.

„Olyan hét-nyolc éves lehettem, amikor megnéztem, hogyan esik talpra a macska.”

Árvakönyv, gyerek meséli a világot, amibe belecsöppent a háború végén. A kötet végére lesz nagykorú, rengeteg veszteség, sok halálélmény követi a felnőtté válás útján. Bartis nagyon tud hangulatot teremteni, ott vagyunk a kis főhőssel a nagyapa halálakor, az intézetben, az adománygyűjtő sétákon az árvaegyenruhában, majd életének későbbi helyszínein is.
„Mintha egy gyermekkorféleséget kaptam volna kölcsön, úgy fedeztem fel a házat szintről szintre.”
Kis hősünk kap egy újabb lehetőséget a túlélésre, a felnövekedésre Engelhard mellett, felfedezheti a fotózás csodáját, és egy könyvtár is rendelkezésére áll.
spoiler

Nem akarok zöldségeket beszélni, és azt mondani egy jó könyvre, hogy nem jó. ( off ) Ugyanakkor meg olyan ez a könyv, hogy a legadekvátabb értelmiségi reakció a Farkas Zsolté link. Először azt írtam, hogy ész-reakció – de nem, éppen nem: értelmiségi zsigeri reakció. Mert közelről, nagyon közelről, elemeiben minden bosszantóan rossznak tűnik benne. Túlzásnak, giccsnek, leegyszerűsítésnek, közhelynek, sémának, meggondolatlannak. Satöbbi. És ezért jönnek ezek a kiakadások, amiket Farkas ír. A szórendtől elkezdve a nagy narrációs dobás megalapozatlanságáig.
Csak az a bökkenő, hogy Bartis kivételes: valójában mindig megáll a túlzás, a giccs, a leegyszerűsítés, a közhely, a séma, a meggondolatlanság és a satöbbi bekövetkezte előtt. A lehető legközelebb hozzá. Mondanám, hogy az elviselhetőség határán, de akkor ezt úgy kell érteni, hogy az értelmiségi attitűd ott már körömvérzésig kaparta a falat.
A stadionrockot valamirevaló zenerajongó ismerve kerüli. Kedvtelve nem szereti. Mert hát a rockzenének mégis az lenne a lényege, hogy ne legyen popzene. A popularitásnak legyen egy alternatívája, ami persze mégiscsak egy másik popularitás. Bartis ez a stadionirodalom: azaz minden irányba éppen annyit nyújtózik, hogy mindenféle befogadási zónába belelógjon. Bartis egyedülálló, mert a magyar irodalomban mindenki úgy fogalmaz, ahogy azt Engelhard tenné.
Az most legyen az én bajom, hogy ennek a befogadásához, az érzékeny reagáláshoz nem találom magamban a süldőt ( off ), és csak csodálom, mert igenis csodálom azt az írót, aki egyszerre képes az esztéticizmus strébere és fenegyereke lenni. (Lásd: link)

A könyv, ami számomra is teljesen, tökéletesen érthetetlen módon maradt ki az olvasmányaim közül akkor, amikor amúgy dögivel olvastam magyar szakosként kortárs irodalmat. Vannak ilyenek. Biztos túl hosszú volt az ókor-középkor kötelezőolvasmány-lista, vagy nem tudom. Nem vagyok egy nagy ezotérikus, nem képzelem azt momentán, hogy ennek így kellett lennie sat. Jobb lett volna akkor lecsapni rá, de annyi minden volt akkor is, abban az évben, másra csaptam le. A lényeg, hogy most bepótoltam, és okozott élményt. Szerettem. Eléggé nagyon. A Kéklő párát is különben, az már nem maradt ki utána például, csak hogy mentsem magamat.

Az első 1,5 oldal után úgy éreztem, hogy ez nem igazán fog nekem tetszeni. Korábban olvastam a szerző Nyugalom című könyvét. Azt nagyon szerettem. Aztán elolvastam a fülszöveget ami felkeltette az érdeklődésem. Majd az olvasás folytatása mellett döntöttem. Nem bántam meg. Az utolsó oldalakat nem számítva végig lekötött a könyv. A végén egy kicsit megzavarodtam.
Háborút, halált, sok fájdalmat olvastam. Emberi történeteket, melyek megrázóak, felkavaróak.
Rövid könyv, de sokat adó.

Míves mondatok, megállapítások, szép istentelenség. Szép embertelenség, mondanám, pedig ez csak József Attilánál hangzik jól. Holott valóban szép. Embertelenül az.
Felnőttkor utáni gyerekkor. Felnőttkori gyerekkor, de nem infantilizmus. Nincsenek szavak. Keserű mosoly.
Séta. A semmiből a nihilbe. Esetleg fordítva.
Az, hogy olyan sokáig íródott, érződik. A vége más, szervesen más, mint a többi. Mintha három részletben született volna meg, úgy, hogy az első kettő közel volt egymáshoz, a harmadik időben és lelkiekben is távolabb. Nem tudom.

Letaglózott. Meggyötört. Megint.
Lenyűgözött. Megint.
A séta első lépéseinél, míg nem szoktam hozzá Bartis tempójához, nagyon kellett figyelnem, hogy a belső szűkölésem hangja, miszerint nem akarom, hogy ilyen borzalmak megtörténjenek, közben tudom, hogy megtörténnek, ne nyomja el az író hangját. Mert nincs kegyelem, ő csak mesél, és mesél. Nem hatja meg a kezem, amit a szemem elé tartok, vagy amivel befogom a fülem, hogy ne halljam magamban a hangját. Mert ő tántoríthatatlanul mondja tovább.
Talán még nem értem meg annyi fájdalmat, hogy a könyv minden mondatát értsem, Bartis amúgy is mestere a ki nem mondott szavaknak, és a kimondott félszavaknak. De összességében mégis érthető az egész, összeáll.
A főhős gyermek még a történet elején, a könyv végére is épp csak nagykorú lesz. Ezek alatt az évek alatt a halál, a szeretet, és a halál kíséri. Közben gyermek teste hozzánő korán felnőtté vált lelkéhez, s ebben a folyamatban sikerül néha gyermekké lennie rövid időre. Természetesen ebben a könyvben is szóba kerül a fotózás, maga a könyv is olyan felépítésű, hogy egy-egy fejezet betűkké alakított fotográfia.
Nem szeretnék senkit megbántani vele, lehet, hogy nincs is igazam, de Bartis Attilának ez a könyve méltatlanul alacsony százalékon van, ami ebben az esetben sokkal inkább szól az olvasókról, mint a könyvről. Nem azt gondolom, félre ne értsetek, hogy én egy intellektuel vagyok, sőt! Írtam is, hogy időnként nem értettem. De még azoknak a részeknek a mélységében is olyan mély mondanivalók sejthetőek, amiktől az én szememben Bartis egy zseni. Egyébként többször olvasós; biztos vagyok benne, hogy minden olvasásnál a mélyebb rétegek is fokozatosan megvilágosodást nyernek.

Ez a könyv is hozta azt az érzést, amit csak Bartis tud, legfőképpen a „Miezaszar, édesfiam?” érzést. A cím és fülszöveg alapján én teljesen mást vártam és a százalék miatt kicsit gyengébbet. Igaz az első három oldalon háromszor néztem meg, hogy biztos Bartis írta-e a könyvet és a végén is el kellett gondolkodnom, hogy ki is volt a főszereplő, de a többi az tetszett, meg nekem amúgy is mindegy mit ír Bartis, csak írjon még sokáig.

Első Bartis regényem volt, de nem az utolsó, nagyon nem. Trükkös és megrázó könyv, s ez a kettő gyakran erősít rá egymásra. Nekem különös öröm volt a könyv szerkezete, mely már kezdettől fogva a késleltetésre épült, beetetett, előrevett infókat, és utólag magyarázta meg önmagát, így erősítve rá a sztoriszerű narratívára. Mintha valaki egy haverjának mondaná el az életét egy korsó sör mellett. Embertelen viszonyok közt embernek maradni próbáló lények nyugodnak bele életük menetébe. Minden nagyobb, mint a tengődő hősök akarata, ereje. Bartis könyve azért remek, mert van benne egy szépség, egy gyermeki ártatlanság, ami kiviláglik a keménység, a karcos történések mögül, ami miatt sem a főhős, sem a befogadó nem keseredik meg teljesen.

Engem meggyőzött: előrendeltem A végét.

Őszinte és letisztult, tömör és néhol nyers, pont annyira, hogy megtartson magának, és amennyire meg is követeli a történet. Engem szilárdan fogott, zsigerig lenyúlt, napok múlva is fel tudom idézni a belőlem kiváltott érzéseket és ingereket.
Sokszor a rövid mondataival többet ért el, mintha túlbeszélt volna bármit is. Mélyre ható élmény, amikor a kevesebb több, amikor valaki tökéletesen forgatja a szavakat, és maníroktól mentes.
Még több Bartis Attilát szeretnék olvasni…