Hol ​bujkálsz, Cinege? 93% 73 csillagozás

Ez a rövidke könyv igen nagyot üt tartalmát tekintve. A háborús történetek mindig tele vannak kegyetlenségekkel, fájdalmakkal és halállal.
Főhősünk Otti, Magyarországra kerül 1942-ben, hogy biztonságban átvészelje a háborút.
A kislány szemén keresztül látjuk ezt a kiszolgáltatott helyzetet, ahol nem mindenki jó és kedves.
A néhol könnyezős és néhol nevetős történet azért tele van reménnyel.
Megható történet. Nevelő célzattal minden fiatallal elolvastatnám.Bele kell égjen mindenkinek, főképp a jövő generációjának az elméjébe , hogy az emberek élete , biztonsága a legfontosabb; és legyen már alárendelve ennek a pénz és hatalom.

Ismét egy háborús könyv, melynek a gyerekek mentése áll a középpontjában. Ebben jelentős szerepe van a Gyermekvédő Ligának, és az egyházi kolostoroknak, apácáknak. Meglepett, hogy a „szentség” álarca mögött is akadnak kegyetlen lelkületű emberek a védtelen, kiszolgáltatott gyerekekkel szemben.
A sok szenvedés, a halál közelsége ellenére a kis Cinege meséjét átszövi a humor, a bizakodás. Talán ezért nem viselt meg engem sem lelkileg annyira, mint más, háborús témájú könyvek. Az írónő nagyon jól érzi, mennyit szabad a borzalmakból a gyerekek számára megmutatni. Fájdalmas érzés, hogy szülői védelem nélkül mennyire kiszolgáltatottá váltak ezek az apróságok, szétszóratva a világba.
Még ennél is szörnyűbb, hogy az ember, aki magát civilizáltnak, okosnak véli, soha, semmiből nem okul, és rendre új háborúkat robbant ki, mintha az öldöklésnek lennének győztesei. Még mindig nem képes felfogni, hogy csak veszteség van, szenvedés és halál.
Ezeket pedig sem pótolni, sem jóvá tenni nem lehet soha, bármennyi perrel igyekszünk is igazságot szolgáltatni utólag.

Szeretem az olyan (ifjúsági) könyveket, amik tanítanak is, főleg ha még hazai vonatkozásuk is van. Nem volt ez másképp ezzel a történettel sem, ugyanis a „kismagyarok” elnevezés nekem a mai napig nem mondott semmit, sőt, hallani sem hallottam róla. (Az ilyen dolgokról miért nem beszéltünk történelem órán?)

A háború és a viszontagságok ellenére nagyon szerethető könyv volt. Otti teljesen egyszerűen, az ő kis 12-15 éves gyerekhangján mesélte el a történéseket, amik között olvashattunk barátságról, honvágyról, az anyai szeretet hiányáról és az első szerelem megtapasztalásáról. Eleinte kicsit furák voltak ezek a rövid, tömör fejezetek, főleg mikor olyan mellékszereplőről olvastam, aki felkeltette az érdeklődésem, aztán a későbbiekben már kifejezetten megszerettem, és mint egy napló, úgy tekintettem a könyvre. Az egyedüli problémám csupán a sok elütésből és mondat végi írásjelhibából adódott – erre azért jobban is ügyelhetett volna a kiadó! (A 2004-es kiadást olvastam.)

Érdekes történet volt, a történelem egy kis szegletét ismerhettem meg általa. Kis magyarok kifejezést még nem hallottam. Nem semmi, hogy milyen „kalandokban” volt része Ottika és társai. Nem mindig voltak jó helyen. Érdekes emberekkel ismerkedhettünk meg, voltak kedvesek és gonoszak is köztük. Mekkora erő kellett ahhoz, hogy Ottikát a szülei elküldjék, úgy, hogy nem tudhatták, hogy mi lesz vele, velük. Érdekes volt látni az akkori világot.

Ezt a kötetet kb. 12 évesen olvastam, amikor annyi idős voltam, mint a címszereplő Cinege-Ottilia. Szerencsére nekem 12 évesen nem kellett átélnem azt, amit neki: Hogy biztonságos helyen legyenek a gyerekek, akiknek magyar gyökereik vannak Magyarországra hozzák őket, hogy itt vészeljék át a háborút. Természetesen egészen más volt újraolvasni a könyvet, jó néhány mozzanatra emlékeztem, de jó volt nosztalgiázni kicsit. Mindenesetre egy nagyon jó korrajzot kapunk a háborús évekről egy gyerek szemszögén keresztül, de mellette tanít is. Milyen fontos a család, a barátság, összetartás. .. stb. Igazi pöttyös könyv! Ajánlom!

Először talán tizenegy éves koromban olvastam bele, de nem tudott lekötni, hiába az E/1 elbeszélő, hiába lány a főszereplő, hiába a tőmondatok. Valamikor később, 16-17 éves koromban olvastam el végig, de akkor is csak olyan mozzanatok ragadtak meg, mint Berta nővér igazságtalansága, az intézet szigora. Számomra a történelem tizenévesként nem volt valóságosabb, mint bármelyik fikció. Néha elővettem, újraolvastam, ha elkapott az érzés.
Most úgy éreztem, muszáj újra elolvasnom, pedig pár éve fogadalmat tettem, hogy nem fogok a II. világháborúval kapcsolatos könyveket olvasni, mert sokkal érzékenyebb vagyok, és sokkal jobban megérint, talán felnőttem hozzá. De muszáj volt, kellett elolvasnom, mert idevág. Túlságosan is. Nem igazán regény, önéletrajzi írás. Nem tudom, hogy ír a szerző más könyveiben, gyakorlatilag nem is tudok róla semmit, csak amennyit megírt ebben a könyvben. De ez eléggé ütős. Egy új kiadást igazán megérdemelne, egy olyat, ami nem azt sugallja, hogy könnyed regény kislányoknak.

Világháború, a hátország élete egy kislány szemével. Elválás a családtól, új hely, új barátságok, rengeteg tanulás. Honvágy. Aztán újra új hely, újabb barátok, elválás. Aztán tényleg jön a háború. Bombázás, sebesültek, menekülés. És végül a hazaérkezés. Kemény témák, gyerekeknek is érthetően.

Meglepett ez a könyv. Egyrészt mert nem olvastam anno, sőt még csak nem is hallottam róla, pedig nem sok olyan pöttyös, csíkos, Delfin könyv létezik, ami ne került volna legalább a kezembe a hetvenes-nyolcvanas években :)) Másrészt önéletrajzi ihletésű történetként egy olyan II. világháború alatti helyzetről szól, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam.
Ez az alaphelyzet a következő volt: 1942-ben járunk, amikor ugye a kontinentális Európa összes országa (Angliát kivéve) vagy megszállás alatt állt, vagy fasiszta szövetséges, vagy „semleges” volt. A magyar kormány kijárta a szövetséges németeknél, hogy hazahozhasson olyan magyar (persze keresztény) gyerekeket, akik valamely németek által megszállt országban rekedtek korábbi kivándorlás, vagy éppen Trianon miatt. Több száz olyan gyerekeket szállítottak Magyarországra egy Liga nevű szervezet közreműködésével pl. francia, belga, csehszlovák területekről, akiket a magyar származású szüleik elengedtek a biztonságosabb létezés reményében. Különböző kolostorokban, rekvirált kastélyokban helyezték el őket, mint egy táborozáson, a Liga nevelői vigyáztak rájuk és így élték túl a háborút. Persze nem mindenki, mert a ’44-es megszállást követő bombázások és a front Magyarországon való átvonulása ezeket a csoportokat is veszélyeztette, sokszor menekülniük kellett újabb és újabb befogadó helyre. Ennek a három évnek a történéseit meséli el gyerekszemmel a főszereplő Ottilia, aki Pozsony-ligetről érkezett, majd a háború végén kalandos körülmények között jutott haza.
Nagyon tetszett, különleges és érdekes megközelítésű írás!

Igazából egy könnyed, szinte naplószerű könyvecske egy határon túli magyar (úgy-ahogy magyar, tegyük hozzá) kislány háború alatti kimenekítéséről Magyarországra, ahol hol bentlakásos iskolákban, hol apácazárdákban kell megküzdeni a szeretetért, az elfogadásért, a barátságért, s elviselni a magányt, a családtól való távolságot. A háború igazából nem sokban érinti ezeket a gyerekeket, hiszen míg ők biztonságban vannak, fedél a fejük felett és étel kerül az asztalukra (és tanulhatnak is), addig más gyerekek abban az években nemhogy éheztek, de esetleg éppen a gázkamra ajtaján léptek be (így egy kicsit visszás is volt, mikor a kevés és nem igazán jó táplálék miatt „nyafogtak”, de persze ők azt élték meg úgy, hogy nem jó és persze csak gyerekek voltak). A vége felé vált Otti is olyan nagylánnyá, hogy kezdett felnyílni a szeme, a lengyel menekült, az osztályból elment kislány és a hazaút során már érezhető, hogy kezd kinyílni a szeme, hogy mi is történt-történik a világban. A kötetben nem történik sok minden, inkább csak a lányok-fiúk mindennapjai, amelyek Berta nővérnek köszönhetően sokszor sírósra, de más apácáknak hála sokszor vidámra és szeretettel teljesre sikeredett. Nagyon szerettem, hogy néhány barátjánál, apácánál, vagy akár a tiszteletesnél jövőbeni utalást is kaptunk, hogy mi lett az illetővel. A legszebb jelenet egyébként az volt, amikor a végén a pályaudvaron az ismeretlen férfitól elbúcsúzik…

Könyv arról, hogy egy gyerek hogyan élte meg a háborús eseményeket, a bombázást, az örökös menekülést és nélkülözést, társai elvesztését.
Kedvenc szereplő: Trgo Otti, Emmike néni, Ferkó – és több érdekes és szerethető karakter is volt még benne, akik sajnos elég kevés szerephez jutottak a történet során, pedig szívesen olvastam volna róluk többet is: mint pl. a francia származású „bolond” Prokop Kati és a testvére Jancsi vagy a zárda kertésze, egy lengyel menekült, akinek már senkije se maradt, az apácák viszont menedéket nyújtottak neki.
Akit nem kedveltem: egyértelműen Berta nővér… Apáca létére nem is tudom, hogy hogyan viselkedhet valaki így, pláne gyerekekkel…
Legemlékezetesebb rész: – mikor teherautókon szállították el a zsidókat, és Otti értetlenül nézett az autó után. Nem is sejtette, hogy ezeket az embereket a halálba viszik. Aztán Gyuri bácsi felteszi a legfőbb kérdést:"Hát mi a fenét csinált a pék meg a fűszeres, hogy el kellett vinni?"
– a bombázások (mikor ilyenekről olvasok, legbelül hálát adok érte, hogy nekem nem így kellett felnőnöm, nem kellett ilyen borzalmakat átélnem, és nagyon remélem, nem is kell ezentúl sem – bár ez még közel se biztos, tekintve, hogy mi folyik a világban…)
– mikor a zárda gyerekei lemondanak az ebédjükről, hogy a sérült és éhező magyar katonák ehessenek
– az utolsó kb. fél oldal
Ami nem tetszett: a regény egyedüli hibája a szaggatottság, és hogy sokszor érdektelenebb részek is vegyülnek a lényegbe. Nehezen is indult be a cselekmény, és szerintem több oldalt érdemelt volna ez a történet, elvégre mégiscsak 4 év eseményeit foglalja össze, ezt nem lehet 180 oldalba összesűríteni, főleg, ha ilyen komoly dolgokról van szó. Számomra ez a könyv most nem volt annyira gördülékeny, mint a pöttyös/csíkos könyvek úgy általában.
Egyszerolvasós, de arra nagyon is érdemes.