A ​Tűz Leányai 79% 45 csillagozás

Nekem ez tetszett. Érdekelt végig, főleg a múltbeli szál, a jelenkori annyira nem, és ott nem is igazán érdekelt a szereplők sorsa/vekengése

Tetszett. Meglepődtem. Az elején féltem, hogy majd úgy járok vele, mint a Stonehenge-dzsel, amit el lehetett olvasni, de nem volt izgalmas. Ez más volt. Izgalmas, cselekménydús. Olyan dolgok voltak benne, amire végképp nem számítottam. És egyre jobban utáltam azt a bizonyos Maevét.

Alapjában véve szerintem ez is jó könyv, de itt is ugyan az volt a bajom, mint A harcosok hercegnője-nél. Lassan indul be.. az eleje számomra elég híg. Aztán kialakul és megint csak letehetetlen, de ki kell várni.. :/

Ennek a könyvnek az eleje és a vége nagyon tetszett, de be kell vallanom őszintén, hogy 3 hónapomba telt elolvasni ezt a könyvet. A közepére kicsit belefáradtam az ide-oda ugrálásban az időben és valahogy az érdeklődésem is elvesztettem. De pár oldalanként lassan haladva végül csak túljutottam rajta és a végét ismét tudtam élvezni. Valahogy ezzel a könyvvel nem találtunk egymásra.

Bizonyos szempontból tipikus Erskine-regény: egy elég érdekes és izgalmas történet a múltból, ami majdnem tökéletes párhuzamot alkot a jelen eseményeivel. Egy kidolgozatlan szerelmi szál, ami a szokottnál itt talán egy kissé kevésbé elpazarolt lehetőség. Viszont néhányszor sikerült meglepnie is, kicsit nagyvonalúbban bánt a drámával a szokottnál.
A legnagyobb problémám a minden egyes karaktert átható teljes következetlenség. „Jajj, ez olyan olyan ijesztő, úgy félek, abba kéne hagyni, de hát végülis mi történhet és mindenképp tudnunk kell, hogy mi történik.”- mindez egy oldalon belül. A könyv során számtalanszor. Arról nem is beszélve, hogy miért ragaszkodnak a közös munkához és utazáshoz, ha nem kedvelik egymást és nem is bíznak egymásban?! És ugyanez megvan Cartimanduában is, a „nagy királynőben”, aki bölcs és druida, mégis oly könnyen és teljesen valószínűtlenül irányítják az érzelmeit bizonyos férfiak, és ezzel a cselekedeteit is. Szóval a „nagy uralkodónő a férfiak világában” kép nem igazán jött át. De ennek ellenére elég érdekes volt. Sokkal érdekesebb mint a határozatlan és következetlen „modern” női szereplők, akiktől a falat tudtam volna kaparni. Vagy Hugh, aki szintén nem a határozottság példaképe. Viszont Venutios, a karakteres, kegyetlen, tragikus hős kifejezetten érdekessé vált a végére, benne még let volna potenciál, hogy emelje a könyv színvonalát.