A borostyán hárfa (Dávid Veron 3.) 90% 35 csillagozás

Hát kérem, hogy ez a Dávid Veron, ez milyen egy komisz, milyen egy… olvasnivaló nőszemély!
Mikor mán aggasztóan kevés jószagú lap maradt csak a hátsó fedlapig, egyszerre az a szörnyű gyanúm támadt, hogy ebbe az őrült ittapirosholapirosba, ami kerekedett ott a végefelé, végérvényesen és kibogozhatatlanul belekeveredtem. És hogy bizonyára kriminálisan felszínes és szűklátókörű lehetek, mert énnekem ennek a nyomozati anyagnak a lezárásához még túl sok a tisztázatlan körülmény, az oktalan okozat. Aztán mikor mán véresre rágtam a szájam szélét, hogy eh, de hát nem lehet ilyen bután befejezni egy könyvet, Baráth Katalin egyszerre virtuóz módon, hanyag eleganciával terít egy pazar, dávidveronos royalflöst. Napuffneki.
Mentségemre szóljon, sajnos én nem vagyok egy fékevesztett fantáziájú zsurnálhölgy, vagy internacionál spionnő.
Száz szónak is egy a vége: favorit.

Jó régen tartogattam már csemegeként ezt a könyvet. Végre sorra kerítettem.
Nagyon tetszett a századforduló kisvárosi környezetének, az embereknek a megjelenítése, a történetszövés. A végén kezdtem egyre jobban belezavarodni az újabb és újabb és még újabb csűrcsavarokba. De aztán Dávid Veron kivágta magát…
Nagyon olvasmányos volt, és ha csak öt percem is volt, már kaptam fel a könyvet, hogy néhány lappal tovább haladhassak benne. Azt olvastam valahol, hogy készül már a negyedik kötet is! :)) Kíváncsi vagyok rá, többek között még arra is, vajon most milyen színű és milyen hangszer jelenik meg címadóul? Pl. A vörös hegedű brácsa?!

A legjobb Veron eddig! Óh, azok a cselszövevények, ah, azok a hangulatok! És a vége… Alig várom a negyedik részt! :-)

Az eddigi legjobb Dávid Veron könyv! Könnyed, elegáns, lehengerlő, magával ragadó! Lenyűgöző, hogy milyen választékos a szóhasználat, a történet nagyon jól van fölépítve, a vége pedig azt kiáltja, hogy kérem a folytatást!

Az eddigi legjobb Veron-regény. Kiforrott stílus, gördülékeny, helyzetkomikummal, iróniával gazdagon telehintett detektívsztori, ami tulajdonképpen megfejthetetlen. Az utolsó lapokon is még rengeteget kellett agyalnom, hogy összeálljon a kép.
Imádtam olvasni.

Bővebb áradozás még a blogban: http://pupillaolvas.freeblog.hu/archives/2012/07/24/A_borostyan_harfa/

Hogy én ezt mennyire szerettem olvasni! Az előző két rész is remek volt, de A borostyán hárfa fényében óhatatlanul felszínre kerülnek a hibáik, kis esetlenségeik, egyenetlen történetvezetésük. Ami persze akkor cseppet sem zavart, most viszont jólesik megállapítani, hogy Baráth Katalin ezzel a harmadik kötettel találta meg igazán a hangját, mostanra bontakozott ki teljes valójában ez a bűbájos, századelős hangulat, és tán mostanra érett be igazán Veron is. Aki bájos, szertelen, minden lében kanál vidéki lánykaként indult, hogy aztán rövid nagyvárosi közjáték után érett, önmagát és a korlátait is ismerő, határozott fiatal nőként térjen haza.
Az előző rész, A türkizkék hegedű kapcsán azt írtam, meglepett az irónia, amivel az írónő Veront kezelte – ezúttal pedig meglepett ez a kicsit érzelmesebb, mégis tudatosabb Veron. Aki elég világosan látja pesti életének buktatóit, saját lehetőségeit, helyén kezeli, amit elért, és világosan megfogalmazott célokkal tér vissza szülővárosába. Aggódni azért nem kell, noha érzelmesebb és „felnőttebb” lett, Veron még így is fényévnyi távolságra van attól, hogy igazán megkomolyodjék – továbbra is hajlamos lépten-nyomon kompromittáló helyzetbe hozni magát, és még a betöréstől sem riad vissza.
Ami egyáltalán nem változott, az a bájos ókanizsai miliő – noha épült egy új városháza, megnyílt az Apolló Fényszínház (bejárata fölött egy borostyán hárfával, mely hárfa többek szerint lant, esetleg egy kupac füstölni felakasztott kolbászrúd), s a várost ellepték a már említett idegenek, ami igazán lényeges, az változatlan. A város pletykaéhes hölgyei továbbra is a Nagyvendéglőben múlatják az időt, s tökélyre fejlesztett suttogással (melyet ugyan a terem másik végében is hallani, mégsem olvashatja senki fejükre a pletykálkodás vádját) osztják meg egymással friss információikat; az állomásfőnökné továbbra is számot tud adni az érkező és távozó vonatok minden utasáról; Dujmovics kapitány pedig továbbra is előszeretettel osztogat pofonokat mindenkinek, aki csak említeni meri szépséges feleségét.
Igazán profi, remekül megírt, szellemes, okos és nagyon kedves regény A borostyán hárfa – mindemellett fifikás krimi, melynek végső csattanóját ezúttal sem sikerült kitalálnom. Bár megjegyzem, nem is nagyon agyaltam rajta – hagytam, hogy Baráth Kata megvezessen, csukott szemmel követtem Veront mindenhova, ahova ment, vele együtt vontam le rossz következtetéseket, egész egyszerűen azért, mert lubickoltam a hangulat és a (sokadszor jegyzem meg, elképesztően természetesen használt) nyelvezet nyújtotta élményben.

Bővebben:
http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2012/07/barath-katalin-borostyan-harfa.html

Eddig ez a legjobb Veron-történet az egész sorozatban! Bajban vagyok, mert rögtön olvasnám is a következő részt, pedig tudhattam volna, hogy be kellene osztanom, csak szép lassan, apránként kiélvezve minden sort, ameddig általa Ókanizsa utcáin ténfereghetek. Ehelyett két nap alatt elolvastam és Veron egyre közelebb kerül a szívemhez. Imádom ezt a minden lében kanál, kotnyeles kisasszonyt, aki ha kell, akkor férfinadrágban átmászik a kerítésen (az egyik legjobb jelenet). Ókanizsát is a szívembe zártam minden lakójával együtt, mindegyik egy igazi karakter, a pletykára éhes nőcsoporttól kezdve, Vékony doktor és Dujmovics Lázó kapitány kettőséig. Remete Pistáról nem is szólva! Szóval egyik szemem nevet, hogy az idei év első kedvencét avathatom fel most, a másik viszont sír, hogy várni kell a folytatásra.

Kevésbé sodróak voltak most az események, az előzőekkel gyorsabban haladtam, több volt a csel, a csavar azokban, kicsit leült a hangulat. Persze egy sorozat összes része nem sikerülhet ugyanolyan színvonalúra. Azért nem volt rossz, csak ne ezzel kezdjétek az olvasást, mert az valószínűleg nem lesz meggyőző.
Ami még mindig erőssége Katalinnak, hogy páratlanul jól fest kort és ábrázol karaktereket és a humora is sajátos, üde. Várom már, hogy Veron elepedjen a szerelemtől, talán egyszer az is bekövetkezik.

Végre szabadon engedte Baráth Katalin azt a humort, amit eddig Dávid Veron történeteiben hiányoltam. Csavaros sztori, izgalmas a végkifejletig. Már csak az a kérdés: barátok maradnak-e? Hogy kik? Tessék elolvasni!

E kötettel kezdtem az ismerkedést Baráth Katalin írásaival, sajnos beleestem abba a hibába, hogy túl sokat vártam az értékelések okán. Dávid Veron nyomozása nem villanyozott fel annyira, mint vártam, talán mer túl sok skandináv krimit olvastam mostanában, vagy mert a nyomozás szálait kissé kidolgozatlannak találtam, nem tudom …azt nem mondom, hogy unatkoztam, de azt igen, hogy gyakran kellett újraolvasnom oldalakat, mert hagyott a történet elkalandozni.

Volt azonban sok pozitív gondolatom is a könyvről, például nagyon tetszett az oly sokat emlegetett békebeli hangulat, a városka bája, ahol az emberek, sőt még a nők is Matics kocsmájában iszogatnak, közben súgnak-búgnak a városi eseményekről. Nagyon jó ötletnek, érdekesnek tartottam a korai moziról alkotott képet, a történetben való szerepeltetését. Ami egyértelműen BK mellett szól az az alaposan kidolgozott történelmi háttér, a jól felépített, hitelese szereplők sora. Attól, hogy várakozásaim nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket még nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fogom figyelemmel kísérni Veron kisasszony munkásságát, mert az azért igen érdekel, hogy Ő és Remete Pista lesznek-e egy pár valaha is.