Nagypapa ​hűlt helye 94% 67 csillagozás

Eddig mintha nem tudtam volna, miért is jó Bächer Ivánt olvasni. Persze most sem tudom, csak érzek valamit… Merthogy nem is mindig jó, de mégis… Van az írásaiban valami, amitől szálka megy a körmöm alá és sokáig nem hagy nyugodni. Nem azért, mert még életében elkönyvelték balhés, nagyszájú, szókimondó balos zsidónak. Nem érdekel sem a származása, sem pedig a politikai elköteleződése, csupán a vallott értékrendje, meg ami ebből átjön az írásain keresztül.

Még csak nem is azért jó olvasni, mert annyira cizellált, vagy emelkedett irodalmi stílust képvisel(t). Nehéz is az amúgy a hagyományos publicisztika terén. Ott, ahol a téma folyton előugrik bármely kanálisból, ahol a mocskos politika, a hatalmi játszmák, az átláthatatlan érdekviszonyok, de még a lapzárta, meg a szerkesztői telefonok is beleugatnak mindenbe. Nehéz dolog ott irodalmat csinálni, ahol hírközölni, meg véleményt írni muszáj. Van úgy, hogy néha nem is érzem az írásait igazán szerkesztettnek, kerek egésznek, van, hogy csak úgy odakap valahova, épp csak ráfókuszál egy-egy részletre, és érezhető, hogy írta volna még, vagy folytatta volna…, csak hát az élet… Aztán meg a halál.

De akkor mit is szeretek ezekben az írásokban.
Leginkább az őszinte, szívből jövő, zsigeri dühöt, meg azt a szomorú, elegánsan fájdalmas árnyalatot, amely oly közel áll az arisztokratikus felülemelkedéshez, mégis inkább átcsúszik valami vaskos proli dacba. Tudom, hogy ez büdös nagy ellentmondás, de hát akkor is ez van.

Azt mondja, hogy ez egy zsidó könyv, aztán meg, rögtön a könyv első oldalán azt írja, hogy Én a zsidóság kérdését másképpen fogom fel. Számomra ez se nem vér, se nem hitvallás, de még csak nem is kultúra kérdése. Hanem sorsé. A zsidó sors az, ami valakit zsidóvá tesz. Egyszerűbben: zsidó az, akit mások lezsidóznak.

Persze, hogy az ember(én) ezek után hajlik a kiterjesztésre és „merészen” tovább lép egyet. Merthogy ugye manapság nemcsak lezsidózni szokás kampós orrú, kaftános, pájeszos (vagy leginkább annak képzelt) embertársainkat, hanem példának okáért lebuzizni is muszáj azt, aki nem átallja a természet törvényét áthágva azonos nemű párjával megosztani ágyát/asztalát. Meg még ezer más módon is szükségeltetik leszaggatni a másságot hirdető, leginkább persze a balliberális kultúrterror pufajkás csürhéje által megtámogatott, dicső turulos nemzetünk elemésztésére törő percemberkék egyre csak dagadó mellényét.
Mindezen csábításoknak végül is nem bírván ellenállni, magam is bedőltem ennek a böszme (érted, böszme – sic!) nagy népbutításnak, és „hátha mégis csak mond ez a Bächer valamit” alapon, gondoltam elhiszek neki néhány dolgot. Merthogy talán mégse csak egy kedélyes tábortűz volt az a bizonyos Auschwitz. Esetleg még az is igaz lehet, hogy aki meg túlélte a birkenaui napközit, talán bizony épp a Gulagon kötött ki.

Gondoltam, akkor tegyek egy próbát és (legalább teoretikusan!) folytassam a kiterjesztést. Egyszóval, úgy döntöttem, hogy akkor néhány perc, néhány gondolat, némi érzés erejéig hadd legyek én is egy picit más (érted, ugye? – más). Mondjuk miért ne?
Mondjuk miért ne lehetnék például: (Je suis) zsidó, vagy (je suis) meleg, esetleg (je suis) örmény hadnagy, talán (je suis) palesztin diák, de akár még (je suis) tibeti szerzetes is. Mindenesetre valaki/valami olyan, akit azért tapos meg az aktuálkurzus(ok) (nyilván a hatalmi szó szerint egészséges népharag) által tudományos alapossággal feltüzelt egyszerű ember(?!), mert valahová született, valahová tartozik, valakinek/valaminek vallja magát. Vagyis nem tesz mást – szimplán csak él.

No hát, ezért érdemes Bächert olvasni. Nem azért, mert a világirodalom klasszikusává válik majd egykoron, nem is azért, mert határozott politikai állásfoglalása volt egy irányban. Kit érdekel…? Csupán azért, mert a maga tömör egyszerűségével, tiszta prózájával rámutatott a rámutatni valóra és megtiltotta a feledést. Meg azért, mert baromi egyszerűvé és magától értetődővé tette a beleérzést. Azt az érzést, aminek az ébredéséhez nem szükségeltetik plebejus hordószónoklat, furfangos metakommunikáció, csupán nyílt szív és befogadó lélek. Talán ezt hívják emberségnek, nem tudom…

Tárcákat írt helyzetekről, jelenségekről, portrékat írt elfeledett emberekről, helyekről, akikről/amikről azt se tudtuk talán, hogy eszik-e, vagy isszák… De a tudás nélkül kevesebbek lennénk. Mi, emberek. Azok, akik még élünk és nem csak az a dolgunk, hogy emlékezzünk, hanem az is, hogy tovább adjuk az emléket, a tudást.

Mai Manóról például azt írja: Szerencsés korban élt. Legszívesebben azt mondanám: a huszadik században. Az igazi huszadik században. Abban, amelyik Magyarországon tartott 1867-től, és bevégeztetett 1914-ben. Ami ezután következett, az valami félreértés volt. Hiba. A jóisten gonosz tréfája. Vagy büntetése. A rombolás és ölés kora.

Feuer Györgyre, a hazájában gyakorlatilag elfeledett tudósemberre emlékezve pedig így fogalmaz: A ráció magányos lovagjainak életéből próbálok valami kis erőt merni ebben az eszetlen és esztelen, butuló és butító világban, ahol az előkelő társaságokba tartozás előfeltétele lett az ostobaság, a babona, a bárgyúság és a bunkóság, ahol az emberek nem tanulnak meg, illetve elfelejtenek olvasni, s ahol a televíziók bűzös csatornái okádják a szellemi szennyet, a sarlatánságot, a barbárságot, az erőszakot s a kuruzslást, ahol szellemi középkor köszönt be újra.

Bächer Iván érdeme nem abban áll, hogy csalhatatlanul megmondja a tutit. Az az ő érdeme, hogy nem hagy (bele)nyugodni, emlékezésre, gondolkodásra, állásfoglalásra késztet. S el ne feledjem! Toleranciát kér. Nem is kér, inkább követel. Mert egy dolgot szabad csak parancsba adni. Az elfogadást, az emberséget, az együttérzést, a kegyelmet…
Ezért jó Bächert olvasni.

Még múlt héten fejeztem be ezt a könyvet, de akkor képtelen voltam értékelést írni róla. Heteken át olvasgattam ezt a kis kötetet, két-három történetnél naponta szinte sosem többet. Nem tudtam befogadni egyszerre ugyanis többet, annyira fájt. Szívbemarkoló, végtelenül szomorú sorsok ezek a világégésből, mélyen elgondolkoztató életutak, és Iván gyönyörűen ír. Még ilyen témáról is.

Anyukám nagy kedvence volt az író, minden cikkét és minden könyvét olvasta. Nem sokat törtük fejünket, mit is adhatunk ajándékba ünnepekkor, ami a könyvet illeti, mikor éppen egy új kötet jelent meg Bächertől. Ez a családi hagyomány öröklődött, magam is lelkes olvasója voltam és vagyok a szerzőnek. Ez az összeállítás azonban pár éve várt már polcomon, míg most végre most sor került rá is.
A kötetben összesen 66, hosszabb-rövidebb írását gyűjtötték egy csokorba. Emlékeket, érzéseket idéztek fel bennem, mikor nagyszüleimmel, szüleimmel régi, megsárgult, cakkos szélű, kopott fényképeket vettünk elő a dobozból és meséltek nekem a fotókon szereplőkről, megismerve így személyüket, életüket, sorsukat.
Bächer is ezt teszi itt, megindítóan, szívszorítóan, de sosem túláradóan, vádlóan és ítélkezve. Ugyanakkor véleményét abszolút nem rejti véka alá. Néhol fanyar humorral és a tőle megszokott, rá jellemző iróniával spékelve írta le gondolatait. Mindegyik történet tanulságos, érdekes, informatív, híres dinasztiák rokoni összefüggései rajzolódnak ki, valamint sok, még ma is álló régi épület egykori lakói életébe kapunk bepillantást. Engem leginkább Halász Gáborról, Szerb Antalról, Radnóti Miklósról, Révész Béláról, Fényes Adolfról, Thomas Mannról, Ignotus Pálról írtak érintettek meg, könnyekig meghatódtam Brumi bácsi szomorú sorsán, akárcsak a Sólet , vagy a Vadas című tárcákat olvasva. És nagyon szépen összeköti a múltat a jelennel, mikor felidéz egy focimeccsen gyűjtött elkeserítő jelenséget, tapasztalatot, végül meg egy temetőben tett látogatással zárva a sort.
Remek összeállítás!

Úgy érzem, és ez egy nagyon érdekes érzés, hogy zsidó vagyok. Na most ezt nem úgy kell érteni, hogy anyám zsidó volt (sváb-magyar vegyesházasság adta anyámat ennek a világnak, és se kedve, se lehetősége nem volt, hogy zsidóvá legyen, bár egyszer egy gyermektelen zsidó házaspár meg akarta venni anyámat nagyanyámtól, de nagyanyámban munkált a sváb büszkeség, nem adta a gyereket, inkább valami rokonhoz küldték cselédnek Kisdorogra, hja, a rokon az más), sőt apám se, nem mintha ez számítana, hanem mondjuk, ha Bächer distinkcióját vesszük alapul, 'zsidó, akit lezsidóznak', hát akkor mégiscsak lehetek én zsidó.
Igaz, a vallás maga érdekelt, még héberül is tanultam lelkesen (mára a betűket is alig ismerem meg), lezsidózni már azután zsidóztak le, hogy felnőtt fejjel, saját akaratomból megkeresztelt a somogysámsoni plébános. Persze én a keresztelkedésem alkalmából nem gondoltam hirtelen, hogy a zsidókkal kellene kezdeni valamit, sőt, komolyan úgy gondoltam, testvéreim nekem ők is. Már csak ilyen romantikus lány voltam.
Nem is volt semmi baj, tényleg semmi, míg egy kávézás alkalmával egyik kollégám fel nem figyelt a gyönyörű bögrére, amit Krakkóból hoztunk egyik évben, és meg nem kérdezte, miért iszom én ebből, tán zsidó vagyok? A kérdő szórend ellenére ezt én persze zsidózásnak értelmeztem, nem a szó szoros értelmében, ugyanis a gyerekeink együtt járnak a katolikus kisiskolába, hanem úgy átvitt értelemben, úgy ahogy az ember katolikusként akkor is lehet zsidó, ha a történelem azt akarja.
Egy kicsit elkanyarodtam. Igazából Bächer Iván könyvét akartam ajánlani.
Szép könyv, azért ajánlom, úgy szép, hogy szépen vannak benne az emlékek egymás után sorolva. Méghozzá úgy, hogy sajátja lehet az emlék már az olvasás által, ha zsidó az ember, ha nem. Ha úgy zsidó az ember, ahogy én, ha másképp, ha sehogy sem.
Benne van a huszadik század egész őrülete, és mellé az otthon biztonságos, flódni illatú konyhája. Van benne sok értelmes élet, és még több értelmetlen halál. Van benne kutya is.
Tessék szépen elolvasni, amikor a decemberi hideg és hosszú estéken a kályha mellé szorul a család. Hangosan is lehet, mert okulhat belőle gyerek is. Jó az is, ha van ott valaki, aki megsimogatja az embert időről-időre, különben olvasás után kénytelen alaposan berúgni.
(Egy apró kifogásom volt csak, de azt a szerkesztőnek kellene megírni. )

Lezsidózottak élete és természetes halála. Ezek nem is tárcák, hanem maradandó kavicsok.

Nagyon tetszett, de nagyon nehéz, tartalmas könyv: elgondolkodtat, elszomorít, (és számomra nagyon sok ismeretbeli hiányosságomra is felhívta a figyelmet).
Bacher Ivánt egy kollégám ajánlotta olvasásra évekkel ezelőtt, de könyveiből beszerezni csak a halála után kezdtem el, és az olvasásukkal sajnálatosan több éves lemaradásban vagyok.
Ezt most nagyon nem bántam meg, bár teljesen más stílusú, mint volt a Rötúr vagy a Ruccanások. Ez a könyv egy kicsit Nyári Krisztián könyveire hasonlít (évekkel megelőzve őt). Híres és kevésbé híres emberek, zsidók élettörténetei vannak a kötetben szép számban. Sorsok, amelyeket a történelem nem tett könnyűvé. Nincs happy end a történetekben, fájnak…és a gondolatok egy része ma is fájón aktuális….
Úgy gondolom, elő fogom még venni ezt a könyvet, és egy-egy történetnek mélyebben is utána fogok olvasni.

Mintegy két tucat portré, ennyi az egész. Arcok a múlt század legsötétebb éveiből – élénk színnel, egy könnyű kezű íróember tollából.
Van itt mindenféle alak: erdélyi szász, cigány, Ady, Bródy, magyarországi író, nemmagyar-de-szegedi, nagymagyar, magyarmagyar. Mindannyian zsidók, a bächeri értelemben.*, és mindannyian viselik a sorsot, ami adatott, de mégis, a szöveg (és ez hatalmas eredmény itt, kérem) csak ritkán szomorú, és sosem komor. Van benne valami enyhe emelkedettség, talán élni akarás, mégismorál, örömmel beoltott nyomor. Valahogy a Bächer a sárban is kiszúrja az aranyrögöt. Ezt kéne eltanulni tőle, ha lehet.
Amúgy nem hosszúak: 4-5oldal nagyjából mindegyik történet. De mégis, mit mondhat ennyi szóban egy ember életéről? Nos, meglepően sokat. Bár kell ehhez az a bizonyos könnyű kéz, az újságíró tapasztalata, meg érzék a megfelelő részletek kiemeléséhez. Az irodalom végeredményben szelekció – és ebben Bächer nagyon jó.

Bírom a Bächert. Nem imádom, nem rajongok. Tisztelem, és gunyorosan kacsintok közben. Bírom tehát.

*Vö. Kertész: http://moly.hu/idezetek/332807

Amikor olvasni kezdtem, nem akartam letenni. Mert annyira az életről szól, annyira kis- és nagyemberekről és annyira úgy, hogy nem akartam letenni. De súlyos, és le kellett tenni minduntalan. Megálljt parancsolt a szöveg és megálljt a történetek. Tudniillik – akár a nehéz ételeket – ezt is emészteni kell(ett). Nagypapa hűlt helye, de megkockáztatom, a világ, amiről szó esik, annak is az. Miértek és hogyanok.
Az én nagypapámnak is hűlt helye, méginkább nagymamámé, akik sorsa, világa ugyanúgy helyet kaphatna az írások között (ahogy még sokunk felmenői története is, gondolom). Hallani vélem mama hangját, miközben mesél. Élet-halál kérdésről, túlélésről…
A könyv zsidó, elűzött szász, vagonra rakott sváb, erdélyi arisztokrata…anyák, férfiak, gyerekek, nagymamák, nagypapák emlékére készült. Én meg az ő emlékükre olvastam. És már nem is annyira hűlt az a hely így…

Fájt.

Elsősorban a múltat, békebeli időket megidéző írásai tetszettek. Az jutott eszembe, hogy akinek Nyáry Krisztián stílusa nem jön be, talán próbálkozhat Bacherrel. Kevésbé (illetve nem is) szenzációhajhász stílus, érdekes történetek, jó hangulatteremtés. De persze a témából adódik, hogy az igaz történetek vége többnyire rossz. Erre fel kell készülni. Jelen és múlt sok írásban összefügg, még ezeket is szerettem, és legkevésbé azokat, amik aktuális jelenségekről szólnak. Noha persze igaza van. Talán épp ezért nem olvastam ezeket szívesen.