Intőkönyv 77% 49 csillagozás

Bächer Ivánnal jó nosztalgiázni, mert annyi mindent újra lehet élni, érezni.
Még azt is, amit már a felejtős polcra rakunk.
A 70-es évekből megosztok veletek egy óvodai emléket:
Utáltam aludni az oviban, főleg azokon az összecsukható ágyakon – amin Gold Jenő is álmodozott. De a szemünket akkor is kötelező volt becsukni, ha nem aludtál. Ha nem így tettél, Ica óvónéni azt mondta – ráírja a homlokunkra, hogy nem aludt_ és akkor otthon is tudni fogják. Apámtól kaptam egyszer egy gyönyörű hajas babát, imádtam vele babázni. De nem alvós baba volt, vagyis a szemét nem tudta becsukni, hiába fektettem le a délutáni játék alvásnál… Igen, ma is ott van a homlokán a kriksz-krakszom… :)

Én is, én is wekerlei! Meg a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim is azok voltak… Éppen ezért, vagy ennek ellenére sok utcanevet nem tudok, ma is gyermekmódra közelekedem itt, mint ahogy nagypapámmal képzenfogva tettem anno: hosszú utca, macskás ház, református templom, iskola, óvoda, ugatós kutya, otthon vagyok.
Szerettem hát olvasni a wekerlei részt, közben gondolatban és tettleg is róttam az utcákat, amik nekem az otthont jelentik. Gyerekkori barátaimnak fel is olvastam: „hallod, Kiserdő és Büdös-árok, mi is arra játszottunk!! És most ír a József Attila lakótelepről!”
Jó volt olvasni a sztorizgatást, a férfisorsot. De meg kell mondjam, a végére hivatalossá vált, hogy kiütést kapok az iniciatíva, a klapancia és a konzekvencia szavaktól. (Viszont úgy tud írni a kajálásról, hogy azzzonnal szereznem kell disznósajtot és csemegepaprikát, no meg friss kenyeret. Lehetőleg rögvest!)

Gold Jenő utazása a lokális kismagyar történelem könnyed szellőjén az óvó néni és a franciatanárnő harisnyatartója között. Iskolák, katonaság és az azokkal járó kibábozódás, bebábozódás, sok szerencsétlenkedéssel és italozással komplettírozva.
Javallott olvasmány szórakozni vágyó érdeklődőknek. Aki ismeri a kort annak nosztalgia, aki hallotta, annak megerősítés, aki meg nem hiszi, annak mondom, hogy pedig de… hiszi ha pc.

Kedves @Gelso, üzenet neked: amelyik tanárnak nem tetszik ez a könyv, az jobb ha fölmond, mert nincs humorérzéke, az pedig szükségeltetik ehhez a pályához! :) Ennyi!

Már az Eleven irodalom első estjén kinéztem magamnak ezt a könyvet, mikor Bächer Iván részleteket olvasott fel belőle. Gold Jenőt már ismertem, valamelyik újságban olvastam régesrégen a róla (azaz B.I-ról és családjáról) szóló karc-sorozatokat. Már akkor is tetszett.
Szeretem Bächer stílusát, még a kis modorosságait is. Szeretem a BKV-figyelős leírásait, melyik busz/troli/villamos merre ment – mert én is jobban emlékszem a hetvenes évek járataira, mint a mostani összekevertekre… Szerettem a Bächer-féle iskolaleírásokat – mert én is hasonló régimódi iskolákba jártam anno (bár olyan rendszerezős-pontozós kémia tanárom nem volt szerencsére, mint neki). Szerettem a régi családi, baráti, hétköznapi élet leírásait – mert ismerősek voltak. Katona viszont nem voltam, a bátyám katonasága pedig csak nyomokban emlékeztetett Gold Jenőére.
Nagyon örültem, hogy Jenő végül megjavult – nagy hiba lett volna, ha eltűnik az alkoholizmus feneketlen mélyén…..

Döbbenet volt, hiszen csaknem egyidős vagyok Jenővel. Ugyanazok a hangok, illatok, hangulatok, érzések – csak a katonaság volt számomra sokkal unalmasabb, már ami a natív ivászatokat illeti. Csak bele akartam olvasni a könyvbe, hogy majd később, aztán nem engedett el. Emlékszem, teli torokból fújtuk a könyvben szereplő dalokat anélkül, hogy bármi fogalmunk lett volna valódi jelentésükről. Régen volt, de – ezek szerint – mégis igaz volt. És talán nem is kell „igazi” regényt írni az emlékekről, talán ez az anekdotázó visszaemlékezgetés a legjobb műfaj az ilyesmire. Személyes – éppen ezért nem kérek számon rajta sok mindent, amit amúgy elvárnék egy nem „ilyes” írástól.

Sokat nézegettem Bächer Iván könyveivel. Könyvesboltban mindig szembe találtam magam vele, a könyvtárban is és most végre egyre lecsaptam.
Tetszett, szeretem olvasni az iskolás korú gyerekek sztorijait. A katonás rész is jó volt, de gondolom azt a férfiak jobban át tudják érezni. Egyedül ez a BKV-vel való kapcsolatot nem értettem. Miért is kell kivesézni, hogy melyik busz merre ment!?

Mint valami fényképalbum Gold Jenő fiatalkoráról. Rokonok, barátok, ismerősök. Csoportképek, portrék, és néhány sutyiban készült kép, amíg épp nem figyelt oda.

Sztorizgatós, kellemes könyv. A gimnáziumi részeket nagyon bírtam, irigyeltem a csúcsgimiért, amit középszerű kölyökként is megnyomorodás nélkül vészelt át. Remek, békés muzsikuscsalád. A katonaság nem tetszett. Nagyon nem: egy év sportszerű agyszétivás.

Ez már más volt, mint a Vendégkönyv, visszatérni látszik a családregényeihez, de még így is a kettő között helyezkedik el: számomra olyan volt, mint egy sulis ellenőrző könyv és egy emlékkönyv összevegyítve.
Jó volt olvasni extanárként, (de jelenleg is tanárlelkülettel rendelkezőként) ismét kicsit a régi kollégák (vagy azok lelkei/emlékei/árnyai) között éreztem magam.
Jó volt olvasni, – mit jó – megható, megmosolyogtató volt olvasni a nőkről (legyen az óvónő, padtársnő, sztártanuló, szupereszű osztálytársnő, táncpartnernő, tanárnő, táborozási emléknő, falusi szerelememléknő vagy akár kollégistanő) írott belső vallomásait, Gold Jenő nőkhöz fűződő félénk (?) viszonyulásait…
Jó volt olvasni kezdő tanárkénti botladozó kísérleteit arra, hogy átvegyen néhányat a gimisként megélt tanítási/nevelési módszerek közül.
Remélem, kiheverte már a kémiatanár okozta „egyik sarokba be-másik sarokból ki”-váltókat (viszont a fotószakkörös jótékonysági gesztusát kifejezetten szívet melengetőnek találtam); én örülök, hogy nekem nem volt ilyen pontozós kémiatanárom, bár aki volt, az sem volt veszélytelenebb… (ennek ellenére volt kedves tantárgyam a vegytan…) Viszont az Apáczai könyvlapokról is érezhető hidegen sütő és kegyetlen falai közé nem kívánkoztam, (bár ez már – igaz –, nem is aktuális). Jó volt nekem Egerben a Gárdonyi. Igaz, azt nem tudom, hogy a hetvenes években, amikor minden tantestületben ültek káderek, milyen lehetett ott a légkör? Azért a 129. oldal legfelső bekezdése és az azt követő sorok visszavittek 1990-be, és az én undorítóan elviselhetetlen kollégiumomba, az Adyba…(ott is voltak, akiknek menniük kellett, mert nem hunyászkodtak meg – köztük ma van ügyvéd, tanár, pénzügyi szakember; vagy épp késztetést érzett, hogy részt vegyen a Depeche koncerten… ő pedig ma bíró egy megyei bíróságon…)

Igyekeztem bepasszírozni sűrűre bevállalt kihívásaim közé, sikerült befejeznem, és nem bántam meg! Sőt, nagyon tetszett, már korábban is utaltam rá, hogy nekem nagyon is bejön ez az adomázó, kissé savankás, szomorkás mosollyal szája szegletében mesélő-író Bächer. Érdekesnek találtam ezt a talán csak rá jellemző mondatszerkesztést, hogy kiveszi a megszokott helyéről az ott megszokott szavakat, és a mondat végére teszi, ilyeneket, mint pl.: „Donászy Magda verseiből olvasott kicsinyt”, „keresztrejtvényt fejtett: mindenekelőtt”, „be is tudott volna durrantani egy nagykohóban bármikor”, „amelyben néhány ismerős gyerek volt csupán”, „szőke fiú és hallgatag mindenekelőtt”, „úgyhogy azt Jenő kerülte lehetőleg” stb.
Tulajdonképpen kedvencelhettem is volna, de a katonaság részben található katonaorvosos-kórházas részt kifejezetten undorítónak találtam, és ez eltérített végül ettől…ugyanezért vettem le a fél csillagot. Viszont meg kell jegyeznem, hogy katonaságot illetően gyarapodott a "szókincsem" a már ismert szimatszatyor, dandár-dizsi mellett olyanokkal, mint a bukta, futótépés, villamosoztatás…

Három kihívásra jelöltem elolvasottként:
Elsősorban a Vendégkönyv Bächer Ivánnak kihívásra, és a másik két magyar kortárs olvasókampányhoz:
Magyarok előnyben
Vásárolj két könyvet! – Kampány a magyar ÍRÓKÉRT