Babits Mihály: Válogatott versek 4.75 / 7

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad:
az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a Vágy: »Én vagyok a Bánat.«
S szól néha nevetve a Bánat: »Én vagyok a Vágy.«

Három,három,három,három,három angyal szállt felém.
Egyik fehér,mint a felhő,másik könnyű,mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe,nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt,hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól?hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elrepülni?és az utolsót hova
rejtsem el,hogy senki,senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj késő!már az első hószín angyal csupa folt!
És a másik messze szállott,aki olyan könnyü volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

„Elhiszem, mert esztelen.” –

Kép a szó és test a kép és szószerint a régi Írás, – hogy az Úr saját alakját adta volt az ős-agyagnak, – istenképei az embernek, bár az Isten testtelen. – Testtelen és képtelen – testtelen, mert végtelen – végtelen és kezdtelen, – - elhiszem, mert esztelen – - (gondolhatta, gondolom) – esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. –

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!

Így: "Az Úr kezében élünk,"… ez egy óriási Kéz – szószerint, – testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók .