Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége 4.49 / 335

Olyan volt ez a könyv, mint amikor eléd tesznek egy almás-csokoládétortát, vastag porcukorréteggel a tetején. Ha a villáddal lopva lekapargathatnád róla a centis porcukrot, akkor egy remekbeszabott, ámbátor kissé szokatlan ízű süteményt kapnál.

A sok pina, basz, dug és társaik pedig olyanok, nos, mintha a cukrász a krémben felejtett volna pár szálat a fanszőrzetéből: gusztustalan, és teljességgel nem helyénvaló. Disszonáns hangok egy szerelmi áriában.

Egyszerűen zseniális a könyv. Imádtam, imádom és imádni fogom – mert már most tudom, hogy újraolvasásra kerül. Mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent megírtak, a történetek ismétlődnek, "nincs új a Nap alatt", mondhatni. És lám, mégis. Remek az ötlet, sodró a történet, van benne humor, romantika, líra – tökéletes.

Úgy indultam neki, hogy ezt is csak túlmisztifikálják, mint A szél árnyékát, azzal is az volt a bajom, de minden világos lett a számomra akkor, amikor egy jóbarátomnak mesélve erről spontán az szaladt ki a számom őszinte örömmel és lelkesedéssel, hogy "jaj, ez annyira jó!". Akkor tudtam, hogy hiába nem akartam maxot adni, ez lesz, mivel a saját maga kategóriájában kiválóan megállta a helyét, izgalmas és érdekes volt, jó volt Clare-rel és Henry-vel tölteni az időt, nem találok benne semmi hibát, még a sokak által kifogásolt nyelvezettel sem volt semmi bajom, ráadásul Henry könyvtáros pasi volt! :)

Tetszett a könyv. Csak így egyszerűen, tetszett, nagyon. Persze, hogy kis fantáziát kér az író amikor követni kell az eseményeket, amelyekhez csak az évszám és a Henry valamint Clare kora nyújt segítséget. És ha "elfogadjuk", hogy létezik időutazás vagy tényként kezeljük, hogy megtörténhet, akkor tulajdonképpen olyan mintha a szomszéd család életébe nyernénk bepillantást. Hétköznapi problémák, alkoholizmus, művészi szabadság, féltékenység, öngyilkosság, magára maradt idős szülő, vetélés, sérült lelkek.
És a vulgáris szavak használata: tagadhatatlan, hogy meglepődtem mikor belefutottam, váratlanul ért de ha belegondoltok akkor Clare és Henry olyan mélységében fogadta el egymást, és annyira egymásra voltak utalva és ismerniük kellett, elfogadni kellett egymást, hogy ennek természetesnek kellett lennie. Vannak olyan szavak, amelyeket egy kapcsolatban ki kell mondani, és azok nem rombolnak, hanem még stabilabbá teszik azt. Én úgy érzem ezt probálta megmutatni az író. Nem rózsaszín lányregény ez, bár persze, hogy vannak néhol kicsit talán eltúlzott részek, de ilyen az élet is.

Ha most valaki unottan legyint, hogy a Vissza a jövőbe, a Terminátor vagy a 12 majom után egyáltalán mit lehet még mondani az időutazásról, annak kifejezetten ajánlom ezt a különös regényt, ugyanis itt még véletlenül sem a furcsa időhurkok, az önmagával való találkozás vagy a jövő megváltoztatásának problémája tematizálódik, hanem kifejezetten az időutazó társas kapcsolatainak gondja, nyűge, szépsége, különlegessége. Élvezetes, elsőrangú, lenyűgöző, megrázó, szép könyv!

Jaj. Összemaszatoltam a vége felé valamelyik lapot. Olyan szép hangja van, ahogy lehuppan egy könny a könyv lapjára…
Köszönöm a Moly-nak, hogy megismertette velem ezt a könyvet, mert életem egyik legjobbja volt. ÉS végre elolvashatom az összes karcot, kommentet és értékelést a könyvről, amiket eddig nem mertem… :)
Ja, egy negatívum volt a könyvben: a szóhasználat néhol felháborított: vulgáris kifejezések, mint pina meg dugni… szóval ez nem tetszett.

Kedves könyv Audrey Niffeneggerről. Henry, persze, nem létezik, csak Audrey álmaiban, de ezek nagyon szép és kedves álmok – gondolom a 117. oldalnál, a Jason-affér után.
Az első kötet végén: tulajdonképpen nem is olyan ártatlan kis könyv ez. Niffenegger kisasszony rendszeresen meztelenül zavarja ki az elképzelt pasiját az utcára, időnként betörni küldi, máskor gyomormosást végeztet rajta, és olyan is van, amikor egy sikertelen kábítószeres-gyógyszeres akcióval kómába ejti. Lehet, hogy Henry a második kötetben nagy szemétségeket fog elkövetni, de már most vezekel érte. Mindenesetre érteni vélem, hogy miért rajonganak ezért a regényért a könyvtároskisasszonyok.
És a végén:
Komolyra fordítva a szót: jó könyv. Továbbra is azt gondolom, hogy női regény: Henry nem igazi hús-vér figura, látszik rajta, és a történetén is, hogy egy nő fantáziájának terméke. Ez nem baj, nekem tetszik. Érdemes volna pszichológiai szempontból elemezni a cselekményt, és rátalálni a tudatos, vagy tudattalan párhuzamokra, amelyek Clare és egy átlagos életet élő nő között kimutatható. Például ilyen lehetne Henry korai halála és a valós életben a férfiak korai halála, vagy a házasságból való kilépése egy fiatalabb nő kedvéért stb. A stílusát élveztem. Tetszettek a rövid fejezetek, kedvenc könyveimet, a Pisztrángfogás Amerikábant és a Marsbéli krónikákat juttatta az eszembe.
A többi értékelést olvasva viccesnek találtam a vulgáris szavak használatának kifogásolását. (Különösen, ha arra gondolok, hogy micsoda reakciók voltak akkor, amikor az Amerikai Psycho durva jeleneteit kifogásoltam. Én lettem az egészségtelen konzervatív, itt viszont a pina szó használata igazi vihart kavart.)
Összességében egy zseniális ötletre épülő nagyon szép történet, időnként valóban szentimentális, de ezt csak azok kifogásolhatják, akikből a szentimentalizmus hiányzik – őket csak sajnálni tudom. A férfiak csak titokban olvashatják, mert nekik titkolni kell az érzéseiket, de a nőknek ajánlott. Sokkal többet lehet belőle tanulni, mint a Csernus féle vulgár pszichológiákból.
Köszönöm a Molynak, hogy elolvashattam. :)

Végre egy szerelmi történet, ami nem tocsog a nyálban, hétköznapok, valódi érzelmek, küzdelmek. Nagyon tetszett az alapötlet is, végre valami új.

Izgatottan vettem kézbe. Először csak néztem a borítót, újra és újra megérintettem, ismerkedtem vele. Kinyitottam, s bár először nem ragadott meg, az oldalak múlásával rájöttem, hogy valami kialakult. Egyfajta kapcsolat; éreztem, hogy vonzódni kezdem hozzá. Nem szerelem első látásra, hanem az a fajta mély érzelem, amely az idő múlásával mélyül el. Ahogy fogytak a lapok, teltek a percek, egyre érdekesebbnek láttam, mindig valami mást tárt fel előttem, s arra lettem figyelmes, ha nem olvashattam, rajta gondolkozom. És mire teljesen megismertem, végigolvastam, beleszerettem. Menthetetlenül. Így ismerkedtem meg Az időutazó feleségével.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Íme a nagy mű! Borítóba azonnal beleszerettem (cipős), ez nem vitás:D Az idézetek is jóknak tűntek benne, így úgy esett, hogy @Arikon-nal ezt cseréltem;)
Ahhoz ráhangolódás kellett, hogy 2 szemszögből olvassam a történetet, ami nem baj, de nem erősségem olvasva. A könyv talán feléig még szórakoztató is volt, de utána számomra unalmas, olyan, mintha csak azért lett volna, hogy ne legyenek üres lapok. Beleszerettem Henry gondolkodásába, ki nem mondott (oké, utalt) szavaiba… együtt tudtam érezni Clare-rel a történet azon részében, ahol… De ugye ott volt az a rész, valahol a könyv felénél, amit aztán már nem bírtam, szinte kényszeríteni kellett magam ahhoz, hogy tovább olvassam. Amolyan hullámvölgy, mert utána megint beindult a történet, de már nem tudott magával ragadni, s a következő lapos résznél teljesen elveszettnek éreztem magam.
De leírom (spoiler, ha nem találom meg a vigyázz! cselekményleírást tartalmaz szöveget): Már alig vártam, hogy Henry 'tényleg' meghaljon. Mert ugye az okot is lehetett már jó előre sejteni, csak rétestészta lett a bizonyosságig.
Azért bepróbálom a filmet, hátha.