Az időutazó felesége 88% 646 csillagozás

Egy szuszra. Nem tudtam letenni. Szeretem a sci-fit. Nekem ez az egész időutazás végig izgatta amúgy sem gyér fantáziám. Próbáltam fogást keresni az írónőn, tulajdonképpen, ha nem vagyok túl szigorú, nem is lehet. (De, a 28 éves Henry sosem utazott előre az időben? Sosem látta az az entitás önmagát Clarerel a jövőben? Ennyi. Amúgy tökéletes volt.) Stimmelt az egész, és engem egy ilyen logikai csavarral igen meg lehet babonázni, pláne, akkor, ha le tudom követni a dolgot és nem érzem tőle magamat tökhülyének, hogy én ezt kérem nem értem. Izé.
Persze eszembe jut, hogy ez egy romantikus történet, de mivel jómagam nagyon nem vagyok romantikus, ez a rész nem vert bennem akkora hullámokat. Én a változásban hiszek. És ez a kapcsolat amellett, hogy a tagok állandóak voltak, folyton változott, az a lényegi részecske tapasztotta össze a feleket, amit mi elneveztünk szeretetnek. Cinikusan körbe tudnám röhögni ezt a részét a könyvnek, de nem teszem, mert tetszik, amit a két ember átélt. Nem egy könnyed, légies kapcsolat, ez egy nehéz, dolgozni kell rajta, folyton új helyzeteket produkáló, melót adó létezés. Az intimitás, pláne Henry miatt nagyon mély, konstans része az egésznek. Akik sikongatnak, hogy vulgáris, nos, hallottam én már párokat ennél durvábban is kifejeződni. Ebben pont az a szép, hogy ha mindketten így akarják, akkor az nem vulgáris és nem mocskos. Semmi kivetnivalót nem találok ezen kifejezésekben. Tetszik, hogy a férfi nem tud mást magával vinni az időutazásaira, csak önmagát, az értelmét és érzelmeit. Védtelen. Mindennel szemben. Még önmagával szemben is.
Az eleve elrendeltség nehéz ügy, egy az életét saját markában tartani akaró embernek. De ha nem hiszünk a véletlenekben, akkor azt kell hinnünk, hogy a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy vannak. Nem jók nem rosszak, vannak.
Az is igen jó megoldás, hogy nem bonyolította agyon a kifejezői eszköztárat. Két ember meséli el az egészet a saját szemszögéből. Egyszerű mondatokkal, egyenes vonalban. Minden egyes fejezet címkézve van, a követhetőség miatt. Miután az időutazás úgyis akkora csavart tesz bele, felesleges lett volna kísérletezni a szövegi résszel, az egyszerű, mint a faék. Karakterek valóságosak voltak, felvonult itt az életünk kapcsolatrendszere, szülők, testvérek, barátok, munkatársak és ismerősök, futó kapcsolatok. Azt hiszem, ha nincs benne az időutazás, nem tetszett volna, de ezzel annyira feszessé tette, hogy nem tudtam kivonni magamat alóla, és szépen befaltam a két kötetet egymás után.
Bármennyire is romantikus a történet és én nonromantikus egyed vagyok, ez a könyv megy a kedvencek közé, és nem, nem nézem meg a filmet.

Az óramutató a bankárunk, az adószedőnk,
a rendőrfelügyelőnk;
a belső idő a feleségünk.
(J. B. Priestley: Ember és idő)

Előítéletekkel fogtam hozzá az olvasásnak. Sznobizmusom azt súgta, sokat nem várhatok egy romantikus bestsellertől. Kellemesen csalódtam. Mert ugyan egyrészt tényleg egy romantikus, picit túl hosszúra sikeredett lektűrt kaptam (amit általában ritkán olvasok, meg nem is nagyon kedvelek), de valahol ennél sokkal többet is. Játékot az idővel – egy komolyra forduló játékot. Szembenézést önmagunkkal – önmagunk kiszolgáltatottságával. Kérdéseket. A külső és belső idő, a szabad akarat és determinizmus, a személyiség és ennek töredezettsége valamint folyamatossága körül felépülő kérdéseket. Mindezt egy többé-kevésbé jól megírt szórakoztató irodalmi műfajban…
Tetszett a kronokárosodásban szenvedő mai/holnapi Odüsszeusz története. A mindig csak a saját, múltbéli, jelen- vagy jövőbeli idejében ide-oda vetődő-vergődő ember, aki mindenétől megfosztva, meztelenül, menekülő, bújkáló, máskor ragadozó állattá válva keresi az otthont, a biztonságot. A külső, irgalmatlanul ketyegő időben a belső idő vigaszát, melegségét. A külső világban megtestesülő énjeitől különböző belső, valóságosabb (?) önmagát.
Az időutazó felesége, mint az idő tengerén hánykolódó férjet hazaváró Pénelopé, az a hűségesen várakozó biztos pont, ami felé Odüsszeuszunkat a tudatalatti/ a végzet (?) sodorja. Valahogyan mindig megtalálja, titkos iránytű vezéreli hozzá – haza.

Amikor ott kinn vagyok, az időben, kifordulok magamból, önmagam elszánt változata vagyok. (…) Trükk vagyok, elsőrendű illúzió, teljesen hihetetlen, hogy létezem.

– Talán csak álmodlak. Talán te álmodsz engem; talán csak egymás álmaiban létezünk, és reggelente, amikor felébredünk, elfelejtjük egymást.

Mi és ki az illúzió? Odüsszeusz? Pénelopé? Mindkettő? Az idő?
Az idő semmi.

Jó volt az ötlet, szép volt a történet, nekem mégis szenvedős volt. Olyan semmilyen. Hosszú és elnyújtott, bár a pontos részleteknek itt tényleg volt jelentősége, ezért ezt nem szabadna bántanom. Ami a leginkább zavaró volt, az az iszonyatos nyáladzása volt. Emberek, a nyálból, ami ebből a könyvből csöpög, óceánokat lehetne feltölteni! Annyira érezni, hogy egy nő írta, hogy a Henry szemszögéből elbeszélt részek számomra teljesen hitel nélkül maradtak. Kb így képzelem el Niffeneggert, amikor írt:
„Hú, na, vagány könyv lesz ez, úgyhogy ide szúrjuk be azt a szót, hogy 'pina'… itt meg említsük a szexet, sőt, leírom azt is, hogy 'belém hatol', tyű, milyen vulgáris és erotikától fűtött jelenet lesz ez…” Nem, kedves Audrey, általában nem lett az…

Vártam. Sokat vártam erre a könyvre. Aztán egyszer csak volt, már itt volt, én meg úgy örültem neki. A kék borítós, a csúnya borítós, amit a végére úgy megszerettem, mert jó volt, nagyon kényelmes volt olvasni, olyan szépen szétnyílt az ölemben, az asztalon vagy épp órán az asztal alatt.

Az elején, úgy az első nyolcvan oldal még érthetetlen volt kissé, hogy a jövőből a múltba és fordítva és önmagával találkozik ésésés. Amikor másodszor kezdtem újból (majd' két hónapig nem olvastam, amikor újra kézbe vettem, akkor elölről), már érthető volt minden.

Szép történet volt. Nem csöpögős. Olyan igazinak tűnt. És, és ez fontos. Szerettem, hogy nem történtek benne nagy dolgok. Szerettem, így egyszerűen. Nem is kell ezt ragozni, jó ez így. (Én régóta nem játszok ilyet, de ez olyan újraolvasós lesz. Mint a The Perks…)

(És én nem vagyok prűd, a csúnya szavakkal sem volt problémám, de azt a két pinás mondatot, azt ki lehetett volna hagyni, annyira, de annyira nem találtak oda.)

Kedves könyv Audrey Niffeneggerről. Henry, persze, nem létezik, csak Audrey álmaiban, de ezek nagyon szép és kedves álmok – gondolom a 117. oldalnál, a Jason-affér után.
Az első kötet végén: tulajdonképpen nem is olyan ártatlan kis könyv ez. Niffenegger kisasszony rendszeresen meztelenül zavarja ki az elképzelt pasiját az utcára, időnként betörni küldi, máskor gyomormosást végeztet rajta, és olyan is van, amikor egy sikertelen kábítószeres-gyógyszeres akcióval kómába ejti. Lehet, hogy Henry a második kötetben nagy szemétségeket fog elkövetni, de már most vezekel érte. Mindenesetre érteni vélem, hogy miért rajonganak ezért a regényért a könyvtároskisasszonyok.
És a végén:
Komolyra fordítva a szót: jó könyv. Továbbra is azt gondolom, hogy női regény: Henry nem igazi hús-vér figura, látszik rajta, és a történetén is, hogy egy nő fantáziájának terméke. Ez nem baj, nekem tetszik. Érdemes volna pszichológiai szempontból elemezni a cselekményt, és rátalálni a tudatos, vagy tudattalan párhuzamokra, amelyek Clare és egy átlagos életet élő nő között kimutatható. Például ilyen lehetne Henry korai halála és a valós életben a férfiak korai halála, vagy a házasságból való kilépése egy fiatalabb nő kedvéért stb. A stílusát élveztem. Tetszettek a rövid fejezetek, kedvenc könyveimet, a Pisztrángfogás Amerikábant és a Marsbéli krónikákat juttatta az eszembe.
A többi értékelést olvasva viccesnek találtam a vulgáris szavak használatának kifogásolását. (Különösen, ha arra gondolok, hogy micsoda reakciók voltak akkor, amikor az Amerikai Psycho durva jeleneteit kifogásoltam. Én lettem az egészségtelen konzervatív, itt viszont a pina szó használata igazi vihart kavart.)
Összességében egy zseniális ötletre épülő nagyon szép történet, időnként valóban szentimentális, de ezt csak azok kifogásolhatják, akikből a szentimentalizmus hiányzik – őket csak sajnálni tudom. A férfiak csak titokban olvashatják, mert nekik titkolni kell az érzéseiket, de a nőknek ajánlott. Sokkal többet lehet belőle tanulni, mint a Csernus féle vulgár pszichológiákból.
Köszönöm a Molynak, hogy elolvashattam. :)

Számomra ez az egyik legtökéletesebb könyv, amit valaha olvastam. Először 4 évvel ezelőtt került a kezembe, már akkor elvarázsolt és azóta a kedvenceim között tudhatom. Talán e miatt féltem újra levenni a polcról, ami most mégis megtörtént. Hiába tudtam a történetet, a végkifejletet, ugyanúgy elvarázsolt, sőt talán még jobban, mert most sok apróságra jobban oda tudtam figyelni és rájöttem, hogy miért is az a címe a könyvnek ami. Mert ez szerintem Clare regénye, ő itt a kulcsfigura, aki vár, mindig csak vár, aki nélkül Henry nem lenne az, aki. Most valahogy sokkal jobban átéltem Clare érzéseit, és lehet, hogy érzelgős vagyok, de megint nem álltam meg a végét sírás nélkül. Azt hiszem nem fogok újabb 4 évet várni, hogy megint elolvassam!

A hétköznapi emberek arra vágynak, hogy különlegesek legyenek, a különleges emberek pedig semmi mást nem szeretnének jobban, mint hétköznapiak lenni. Valahogy így lehet ezzel Henry is, akinek az a fura szokása van, hogy időnként eltűnik, és anyaszült meztelenül jelenik meg egy teljesen más helyen és más időben, mivel ő időutazó.
Tetszett, hogy már a cím leszögezi, hogy a valódi főhős nem az időutazó, hanem a felesége. A hétköznapi nő, akit az tesz különlegessé, hogy el tudja viselni az állandóan eltűnő férjét, aki nyugodtan összeszedi a földön maradt ruhakupacot, éjszaka értemegy furábbnál furább helyekre, összetart egy családot, és megpróbál normális maradni. Aki szeret és vár. Hogy néha kiborul közben? Szerintem ez a legkevesebb.
A könyv első fele számomra túl vontatottnak tűnt, sokolyan rész volt benne, aminek nem értettem a szerepét, a végére viszont felgyorsultak az események. A befejezése után még sokáig éreztem azt a furcsa szomorúságot,de egyben megnyugvást is, hogy az én idősíkom lineáris, és bár nem lehet újraélni a múltat, vagy kilesni a jövő heti nyerő lottószámokat, de talán mégis így a jobb.

Egyszerűen zseniális a könyv. Imádtam, imádom és imádni fogom – mert már most tudom, hogy újraolvasásra kerül. Mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent megírtak, a történetek ismétlődnek, „nincs új a Nap alatt”, mondhatni. És lám, mégis. Remek az ötlet, sodró a történet, van benne humor, romantika, líra – tökéletes.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kiválóan megírt történet, olvasmányos, könnyed stílusban, és a story is egészen magával ragadó és lenyűgöző. Tökéletes alkotás, számomra ma itt és most egy újabb kiváló regény született, hála az Ulpius- ház Kiadónak, és nem utolsó sorban HAri-nak aki kölcsönadta a könyvet!:) Henry szavaival szólva az idő semmi, a létezés (dasein), a megélt pillanatok, az együtt eltöltött órák számítanak. Számomra paradoxon, de talán ebben áll a regény nagyszerűsége, és mondanivalója, hogy Henry időutazó és Alba is időutazóvá válik, míg Claire normális életet él, biológiai órája előre halad, azaz az idő múlásával, és a korral szépen öregszik. Henry is nagyon is emberi vonásokkal bír, pl. viszonya Ingriddel. Claire, mint ahogyan elmondja Henrynek 15 évvel ezelőtti viszonyát Gomezzel, helyrebillenti a mérleg nyelvét. Alba születése körüli nehézségek, Claire hatszori vetélése, összekovácsolja Henry-t és Claire-t, a közösen megélt/átélt pillanatok erősítik, és széttéphetetlenné teszik kapcsolatukat, egymás iránti ragaszkodásukat.
Az idő olyannyira nem jelent semmit, hogy a záróképben a 82. éves Claire korallszínű pulóverében szerelmét, időutazó férjét várja szüntelenül.:)

Szegény Alba. Meg kell hagyni szokatlan történet. Ezt nem a molyon választottam, de mire kezembe került, már sokat olvastam róla tőletek. Az értékelésekbe korábban nem mentem bele, mert meg akartam hagyni magamnak az újdonság varázsát. A filmet sem láttam.
Hogy hogy tetszett? Lássuk csak. Tetszett a kettős oldal, hogy hol Clare, hol Henry mesél, és hogy ezt jelen időben megfogalmazva tették. Meglepett mert ez sokszor inkább zavaró szokott lenni számomra, de szerintem a téma miatt itt ez helyénvaló volt, nem is lehetett volna másképp. Új volt számomra a gondolat, hogy az időutazás lehet genetikai hiba és nem valami technikai vívmány eredménye. És számomra új volt az is, hogy bár Amerikában játszódott, ahol a berögzült klisék alapján azt várná az ember, hogy a szenzációra éhes Amerikában ez nem maradhat titokban, vagy hogy az amerikai kormány tuti meg akarja majd magának szerezni ezt az embert, és gonosz célokra használja fel, nem bukkantak fel sem a CIA, sem az FBI sem egyéb sokbetűs csodacsapat fekete szemüveges katonái. Mert ez itt most nem egy krimi, vagy valami akciófilm előzménye. Ez egy szerelem története. Egy olyan történet, ami, valljuk be: néha bizarr, de egyszerre megható, máskor meg megrázó vagy éppen nyomasztó. Én amondó vagyok, a romantika kedvelők ne hagyják ki.