Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Vannak szellős könyvek. A jó szellős könyvek általában egyszuszos könyvek is.
Vannak sűrű könyvek. A jó sűrű könyveket jó sűrűn kell letenni; éppen olyanok, mint a méz – nem lehet belőlük egyszerre sokat.
Ez a jó sűrű könyv csak köröz, köröz a tárgya körül, folyton rárántja a figyelmet a részletekre (a cím is, ugye), hogy végül olyan megrázó legyen, hogy súlyos harangként rengjen belé az ember.

Kegyetlen. Azért, mert szinte a legvégére hagy mindent (többször le akartam mondani róla, vége, elég) , s akkor áll össze a kép a fejben. S azért is mert megint rá kell döbbenni, az élet igazságtalan, nem mindig kedvez a szívnek. Egyértelmű katarzis. Összeroppantam.

A tökéletes beugratás. Nem tudok róla egy szót sem mondani, hogy ne áhítatos nyökögés legyen belőle, a mézhasonlatot és a többi lírai sallangot pedig már ellőtték, úgyhogy maradjunk annyiban: prózában írt költemény, a maga bőbeszédűségében tökéletes.

apdét: Visszatekintve azt hiszem, kicsit túlértékeltem a könyvet: most már úgy látom, a rengeteg kép és az indázó elbeszélésmód túlterheli a szöveget, olyannyira, hogy az néhány helyen majdnem bele is szakad. De az írónő bravúrosan táncol ki az ilyen helyzetekből, megújítva az olvasó érdeklődését, így hát marad az az öt pont. (Előfordulhat persze, hogy egyszerre akartam lenyelni az egészet, mint az gyakran megtörténik nálam, és inkább apránként kellett volna nekiállni.)

Nagyon megrendítő történet volt, miután elolvastam, csak ültem fél órán át, és néztem ki a fejemből. Még napokig rágódni fogok rajta.

Gyönyörű, költői, festői, a leírások megelevenednek, lemásznak a lapokról. Persze, kegyetlen is, de élvezet minden mondata.

kérek hozzá még öt csillagot!!! fél órája csuktam be, azóta sem tudom hol vagyok…. ebben a könyvben olyan mondatok vannak hogy….. nem tudom. új kedvenc azt hiszem.

Fájdalmasan és kegyetlenül gyönyörű.

Muszáj megemlíteni: Greskovits Endre csodásan fordította magyarra.
A tragédia végig ott lappang, a gyerekszemmel bemutatott világ mégis bohókás.
Mindenkinek, aki „Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.”

Majdnem abbahagytam, az első 100 oldal nagyon nehéz volt. Aztán érdekesebb lett, de utána megint volt egy holtpont.
Jó a szerző stílusa, nagyon tetszett, hogy szinte megfogható, érezhető, szagolható, amit ír.
Sajnos nagyon sokat ír feleslegesen, a történethez egyáltalán nem tartozó dolgokról is. És az a sok indiai név, és lefordítatlan szó! Kész voltam tőle teljesen.
Mindezzel együtt jó könyv. A fordítás pedig tényleg nagyon jól sikerült.

Arundhati stílusa nagyon tetszett, a könyv hangulata pedig teljesen magával ragadott.