Napvihar (Időodisszeia 2.) 83% 112 csillagozás

Egy egészen új szintre emelkedett az előző kötethez képest. Vége a kalandregénynek (ami nem mondom szuper volt), ez már a nem túl távoli jövőben játszódik, jólismert kis világunkban. A hard sci-fi rajongók ujjonghatnak, mert ebben aztán rendesen kibontakoztak a szerzők, csak úgy röpködtek a különböző tudományos hipotézisek és elméletek, némelyik már túl is lépett ezeken. A finom, gyakorlatias leírások pedig jószerivel mindenki számára világosan érthetők, még nekem is. :) Szóval fantasztikus volt átélni, beleélni, elképzelni ezt a nem túl fényes, ám annál érdekesebb jövőt. A főszereplő mellé pedig, – mert valljuk be, mostanra már egyértelművé vált, hogy Bisesa Dutt hadnagy egyfajta kulcsfigurává lépett elő, – újabb remek karakterek sorakoztak fel. Mindössze egyetlen negatívumot jegyeznék meg, az Elsőszülöttek, mert a második kötet végére már illett volna jobban kibontani ezt a szálat, nemcsak holmi homályos célozgatásokat becsempészni egy-két fejezetbe. Jöjjön hát a finálé :)

A „gonosz” idegenek, az Elsőszülöttek továbbra is eltökélten el akarják törölni a kártékony létű emberiséget a Föld elpusztításával. A trilógia első részével szemben, az már tényleg igazi sci-fi, sok fizikai és űrtechnológiai leírással, nap tevékenység elemzéssel. Viszont a kalandos vonal meghúzódik a háttérben, a regény egy Armageddon szerű túlélő történetté kerekedik, versenyfutás az idővel, megoldást keresni a túlélésre..

Az első kötet lendülete, hozta magával a Napvihart, nem volt sem jobb, sem rosszabb (ami meglepő mert szinte sohasem tetszenek a sorozatok folytatásai) mint az első csak más.
Technikai magyarázatok, tömkelegével bombáztak, fizika, aeorodinamika, időjárás, neutrinók, technológiai leirások, mérnöki megoldások, és persze a NAP, de semmi felfoghatatlan, épp elegendő, és épp átlagos, bár én utánaolvastam mi a Lagrange pont, vagy ki volt Ciolkovszkij, vagy van-e S Fornax csillaghalmaz (van) és, hogy van-e a DNS-ben telomeráz (van), és még sorolhatnám, de persze Clarke&Baxter nem amatőr.
Amit nem értettem, az elsőszülöttek motivációja, ugyan mennyi energiát exergiát használhat el az emberiség, egy átlagos kis csillaggal, pár ezer év alatt az Univerzum energiáihoz képest? – persze feltételezzük, hogy a távoli – távoli-távoli jövőben felkavarhatjuk a port, de ez kicsit elrugaszkodott. Az elpusztitásunk kivitelezése azomban nagyon elegáns.
A nem túl távoli jövőben, nehezen képzeltem el az Eurázsiai Uniót, csupa női miniszterelnökkel, latinamerikai USA elnökasszonnyal, szinte hétköznapi űrutazással, Holdbázissal, Mars expedicióval, de üsse kavics, bár igy lenne.
A vallás itt is téma, vallási fanatizmus, merényletek, öngyilkosság, benemavatkozás hivők, ökumenikusok, tagadás, de a legmerészebb, az az állitás miszerint Jézus születésekor épp erős napszél érte a Földet, ami befolyásolta az emberi agyat, és megváltozatott pár(?) emberi sorsot.(legalábbis én igy értettem).
A szereplők nem olyan fontosak, mint maga a Terv, nincs kiemelkedő személyiség, főszereplő, talán Mihail tetszett nekem legjobban, általában vonzónak, állitják be az orosz kozmonautát- tudóst, nekünk. Bisesa, dilemma maradt, ő miért került haza?, neki miért nem maradt másolata mindkét világon?, mi az ő igazi szerepe?
Ami vidám szinfolt volt a könyvben a mesterséges intelligenciák, szerepeltetése önfeláldozása, de talán jut nekik hely a folytatásban is.
Sokkal katasztrofálisabbnak képzeltem a végkifejletet, több áldozatot, nagyobb káoszt, több hősi halált, de igy is rendben volt, felcsillant az új generáció is, jöhet a következő kötet.

Nem hittem volna, hogy valaha A.C.C. által jegyzett könyvre ilyet mondok, de ez most nagyon tetszett, már viszket a tenyerem a következő rész felé (de előbb befejezem a másik aktuális olvasmányomat).
Igen erős az elméleti anyag (igen vegyes tudományterületek) a cselekmény mellett, ami egyáltalán nem zavaró, világosan kifejtett, a cselekmény megértését előre viszi, érdekes adalék.
Az előző részhez képest talán kicsit kevésbé akciódús, viszont nem kevésbé izgalmas és fordulatos. Mire képes az emberiség, ha összefog, hogy elhárítson egy „természeti” katasztrófát? Létezik olyan mérnöki leleményesség, ami meg tudja védeni a földet? Elegendő-e az emberi elme, hogy mindezt véghez vigye?
Egy közös szereplő van az előző résszel, Bisesa, bár ebben a részben kevesebbet van jelen, és sok új szereplő jelenik meg. Kicsit eltúlzottnak találtam a főszereplők „pozitívságát”, de ez legyen a legnagyobb bajom egy könyvvel.

A Napvihar jóval realisztikusabb alapokon nyugszik, mint az első rész, jóval több tudományos leíró résszel. Aki ezek miatt olvassa a sci-fi könyveket, az most sok mindent megtudhat a mágnességről, Föld-mágneses viharokról, napsugárzás-viharokról, rádiózavarokról és egyszerűen mindent a Nap belső felépítéséről, zónáiról, ciklusairól, időjárásáról, a magjában végbemenő termonukleáris reakciókról és a Földre irányuló, gyakran pusztító hatásokról – különös tekintettel a napkitörésekre, napviharokra. (Ráadásul sokszor olyan, szinte költői képekkel magyarázva, hogy úgy tűnik, mintha Clarke egyszerűen szerelmes lenne a Napba.)

Elismerve a könyv érdemeit nem mondhatom, hogy legalább az egyik szemem ne sírna. Az első részben nekem ugyanis a legjobban az alternatív történelmi vonulat tetszett igazán. Nem a miértekkel és a hogyanokkal foglalkoztam, hanem élveztem a szereplőkkel történő meghökkentő fordulatokat, a lehetetlen történelmi paradoxonokat. Azon izgultam, bár szinte előre borítékolhattam volna a választ, hogy képes lesz-e az emberi civilizáció fennmaradni egyáltalán – hát még békésen! –, ha a népcsoportok fejlettségi szintje közt ekkora különbségek vannak, satöbbi. Azt reméltem (mert nem olvasok előre tartalmakat), a Napviharban legalább néhány (sok) fejezet erejéig visszatérhetek a Mir-re, és továbbra is figyelemmel kísérhetem a túlélő kevesek erőfeszítéseit, és velük együtt tehetetlenül figyelem, ahogy az Elsőszülöttek újabb nehézségeket állítanak az útjukba, ezúttal napviharok képében. A könyv tehát ilyen szempontból csalódást keltett, hiszen a Mir csak egy-két mondatnyi visszaemlékezésben jelenik meg. Az ott maradtak mintha nem is léteztek volna – ráadásul ugye kiderül, hogy ugyanezen személyek „másolata/eredetije/doppelgangere” itt maradt a Földön –, és csak Bisesa Dutt (belőle vajon miért nem készült duplika?) kálváriáját olvashatjuk tovább, akinek ráadásul alig van szerepe a továbbiakban. A könnyed olvasást elősegítő, a tudományos rizsát abszolút a minimumon tartó nyelvezetnek is búcsút lehet inteni, hiszen ebben a részben már beleadtak apait-anyait a szerzők – ahogy azt a hard science-fiction könyvekért rajongó mérnökök, tudósok és (most) Nap-kutatók gyanítom minimálisan el is várták tőlük.

Összességében a Napvihar se nem tetszett jobban, mint az első rész, se kevésbé nem élveztem. A két könyv bár egy sorozatba tartozik, de a szerzőkön – és az Elsőszülötteken – kívül alig található bennük közös jellemző. Remek írás ez is – további olvasásra csábító lezárással – és a másik is, érdemes adni nekik egy esélyt.

Bővebben a blogon:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2013/09/arthur-c-cla…

A Nap, mint fegyver a Föld ellen: az első részhez hasonlóan nagyszabású az ötlet. Mivel a tudomány nagyobb szerepet kap, érdekesebb, bár továbbra sem túl izgalmas a könyv. Nagy meglepetések nem érnek, a végkifejlet sejthető, mégis szórakoztató gondolatkísérlet. Akár önálló könyvként is megállja a helyét.

Természetesen nem bírtam ki, hogy ne azonnal folytassam Bisesáék történetét. Ezért hát amíg le nem csapott rá más, kihoztam a két folytatást a könyvtárból és fejest ugrottam a Napviharba is.
A történet folytatódik, ám ahogy az lenni szokott, jönnek az új szereplők, új élethelyzetek, mint a nagy folyamat kisebb epizódjai. A világ most már észreveheti a változást és egy tipikus katasztrófafilmhez hasonlóan durvulnak az események. Itt már természetesen a sci-fi elemei érvényesülnek inkább, bepillantást nyerhetünk a földön kívüli (az űrben keringő) világba, annak mindenfajta technikai vívmányaival. Magyarázatokat kaphatunk a Nappal összefüggő, valamint az asztrofizikával kapcsolatos kérdésekben, és a szakszerű magyarázat garantáltnak tűnik, hiszen Arthur C. Clarke fizikusként biztos jobban értette az átlagembernél ezeket az összefüggéseket.
Találkozhatunk a felelősség más-más formáival, felelősséggel nemzetek felett és felelősséggel önmagunk felett, amikor már magunk is alig hisszük, hogy az a bizonyos eseménysorozat megtörténhetett. És ilyenkor találkozunk azokkal a kissé sértő pillantásokkal, melyekkel az őrültek nap mint nap szembesülhetnek. Elszomorító és valószínűleg ugyanakkor elképzelhető, hogy egy közelgő katasztrófa idején az emberek a saját üzleti kilátásaikkal és nagyhatalmi versengéseikkel lennének elfoglalva, ahelyett, hogy összetartásukkal túlélési helyzetüket javítanák. Emellett sokakat magukra hagyva, csak a saját biztonságukat keresnék. Bár bizonyára akadna sok olyan ember is, aki élete áldozata árán is segítene másokat megvédeni, számukra a védelmet garantálni.
Ugyanakkor számolni kell a vallási fanatizmussal, amely az eredeti békés cél helyett a pusztításra és a pánikkeltésre tesz rá egy lapáttal. Van itt idétlenebbnél idétlenebb kihasználása a világvégének, vagy legalábbis az abban töltött napoknak. És aztán amikor eljön a nagy pillanat, mindenki megrendülten vár, hogy a holnapot megéri-e. És talán itt lenne az ideje komolyan venni a természet erejét, a kozmikus jelenség eszméletlen súlyát, valamint önmagunk sebezhetőségét. Nem mindig a közeljövőre gondolni, hanem a távolabbi helyzetek modellezésére, a világmindenséggel kapcsolatos tudást felhasználva olyan forgatókönyveket írni, melyekkel túlélhetőek a könyvben vázolt katasztrófák.
Összességében számomra kissé gyengébb színvonalú, de azért így is nagyon érdekes regény. Egészen más jelenséget elemez, mint az első kötet, más emberi negatívumokra hívja fel a figyelmet, de az utolsó oldalak itt is úgy magukhoz ragadják a figyelmet, hogy nehéz másra koncentrálni :) És ahogy az Idő szeme utolsó oldalain, itt is beszippant a harmadik kötet, feltárva előttünk, hogy mire is számítsunk a befejező kötetben.

Ez már kevésbé volt kalandos, jobban előjött a szerzők sci-fi vénái.
Valahogy Bruce Willis maszatos képe jelent meg időnként előttem, ahogy épp megmenti a világot :-)
Nekem az elképzelt jelen – mármint Bisesa szemszögéből nézett jelen – túl közeli a mi időnkhöz, én megtoldottam volna úgy 60-70 évvel, de ez mit sem von le a sztoriból. Ezt könnyebb volt elképzelnem, mint az időszeletekből álló másik világot, de hiányoltam azt, valahogy azt vártam, hogy párhuzamosan fog futni a kettő, de legalábbis reménykedtem benne , hogy kicsit több figyelmet kap majd.
A harmadik kötetnek hamar nekiláttam, hogy végre fény derüljön – mi is történik valójában?

A trilógia második kötete sem okozott csalódást, de azért ájulást sem. Olyasmit legalábbis nem találtam benne, amiről már ne olvastam volna vagy ne láttam volna filmen korábban.
A tudományos leírások egy magamfajta társadalomtudományi pályán mozgó halandónak kissé talán soknak tűnnek, az agyon emlegetett L1-ről pedig úgyis a Playstation konzoljának bal egyes gombja jut eszembe és nem a Lagrange-pont (bár azért nagyjából értem, miről van szó) :)

Arthur C. Clarke-ban már megint nem kellett csalódnom. Logikusan, hihetően és nagyon realisztikusan volt felépítve a könyv. A szereplők nagyon élőek, a cselekmény végig izgalmas, és a legdurvább talán az, hogy végülis… Az elkövetkező 1-2 évben a naptevékenység erősödését várják, számíthatunk a valóságban is problémákra. Ez a könyv pedig megmutatja, hogy mennyire sérülékenyek is vagyunk, mennyire függünk az automatizált rendszereinktől, és hogy miért is baj, ha nem foglalkozunk az alapkutatásokkal.
(imádom, hogy a napkutató tudós bolondja az ósdi katasztrófafilmeknek, és mindenki hülyének nézi, amikor brúszviliszt emlegeti :D)
–
Újraolvasás 2012.
A véleményem nem változott a könyvről. Megint elgondolkodtatott, hogy mennyire sérülékenyek is vagyunk. Fejlődünk, hogy kevésbé függjünk a környezettől, de pont ez tesz minket kiszolgáltatottá…