Arthur C. Clarke a sci-fi irodalom és a tudományos ismeretterjesztés világhírű alakja. Ennek a műnek témájából – egy másik szerzővel együtt – először filmet írt, majd a film alapján regényt. A film is, a regény is óriási sikert aratott. Érthető okokból, mert Clarke könyve végtelen távlatokat nyit az emberi fantázia számára. Képtelenség-e, hogy a mi helyi világmindenségünk, a Tejút csillagait is benépesítik velünk egyenlő vagy nálunk különb lények? Képtelenség-e, hogy egy napon a csillagok közt összetalálkozunk velük? Ezt a kérdést teszi fel Clarke könyve előszavában, amely lebilincselően él egy ugyancsak általa megfogalmazott gondolattal: „A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük fel, ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk rajta, a lehetetlenbe.”
2001 – Űrodisszeia (Űrodisszeia 1.) 550 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1968
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Kozmosz Fantasztikus Könyvek · (Új) Galaktika Fantasztikus Könyvek Metropolis Media
Enciklopédia 22
Szereplők népszerűség szerint
HAL 9000 · David Bowman · Dr. Frank Poole · Dr. Heywood R. Floyd · Ferdinand Magellan
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 92
Most olvassa 18
Várólistára tette 239
Kívánságlistára tette 198
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
Arthur C. Clarke zseniális gondolkodó és író volt. Olyan dolgokat látott előre, amelyek valósággá váltak időben előrehaladó világunkban, ill. valszeg még következni fognak… Klasszikus típusú fantasztikus író lévén az emberi társadalom fejlődési pályája foglalkoztatta alapvetően, s ebben kimagaslót alkotott. A jelen könyv, a 2001.Űrodisszeia először filmen létezett s képi világa, valamint története átfogta az egész emberi fejlődést, s egy lehetséges jövőt is felvázolt. Csak később jelent meg könyv formában. Hogy így van-e? – amit leírt – nem kérdés, hisz akár így is lehet, épp most tervezzük – mint emberiség –, hogy hogyan indulunk a Mars meghódítására.( Jó kis kaland egyébként, visszautat nem igénylő időseknek.) Fantáziánk megindításához a film, ill. a könyv volt a kristálytömb, amely megadta a késztetést. A sok millió olvasóval együtt indultunk erre a hatalmas ívű felfedező útra, s lettünk Holdlátóból Bowman-ek, majd Csillaggyerekek, s éltük át ezt a szédületes gondolatot, amit Clarke felvázolt. Elsők közt a helye!
Nagyon fura ötcsillag lett ez. Akartam volna kötözködni picit, megfogalmazni azt a fura kis hiányérzetet, ami időről időre előtérbe kúszott, míg olvastam. Nyányányá, túl sok űrtájkép, világmagyarázat, monotónia, kevés… na és itt megálltam a nyafogásban, gondolkozni kezdtem, mi is a kevés.
Cselekmény? De hát az van… szonikus energialöketekben villan, a Discovery vezetékeiben kúszik, alattomosan meglapul, nyomaszt annak rendje és módja szerint – valahányszor történt valami, Daviddel együtt kívántam, bárcsak térne vissza a békés monotónia, ami igenis kellemes a filmnézéssel, műszaki rajzokkal, Bach-hallgatással. Igen, minderről olvasni is jólesik, csak az olvasó se tudta jó dolgában, mit kezdjen magával. spoiler
Karakterek? Most őszintén, mit adott volna a történethez, ha kiderül, hogy David Bowmannek volt egy máig megoldatlan konfliktusa a másod-unokatestvérével valami öröklési ügyön, amúgy pedig valamiért langyosan szereti a sört? Nem, azt és annyit kapunk, ami és amennyi minimálisan szükséges ahhoz, hogy átérezzük, milyen mocskosul magányos hely tud lenni ez a mi Naprendszerünk. Ilyenformán a karakterek a regény tubusos feketekávé-porciói.
Világalkotás? Ember, a regény egy évvel a holdraszállás előtt jelent meg, és amit akkor a naprendszerről tudni meg nagyjából fogyasztható formába önteni lehetett, az benne van. Mindehhez társul a spoiler mesterséges, ámde abszolút eleven személyiséggel bíró intelligencia (HALre jut valahogy a legtöbb emberi-es reakció, pozitív és negatív értelemben is), a hibernáció és az épp-csak-felskiccelt-de-csak-mert-úgyis-változik-a-szín munkaállomás a Holdon.
Van még: horror, spoiler, tubusos kávé, spoiler, helytállás és találékonyság, ahol kell spoiler.
Mellékhatás még a hirtelen támadt vágy a film abszolválására mostmártényleg.
Kénytelen vagyok elismerni, hogy beleköthetetlen. Kérem az öt csillagot, meg még ahány épp ráér a kozmoszban.
Ui.: Göncz Árpádnak azért becsúszott pár pontatlanság a fordítás közben; egy-egy szókapcsolat erejéig meglepett vigyor előferdülhet.
Bevallom töredelmesen a filmet még nem láttam, de a könyv nagyon tetszett, igaz nem túl pörgős. Ezután olvastam egy hasonló könyvet, ahol szintén érdekes leleteket fedeztek fel valahol a naprendszerünkben, és az igaz, hogy akciódúsabb volt, de a közelébe sem ért ennek. Ha azt olvasom hamarabb előfordulhat, hogy jobban értékeltem volna, de így inkább csak egy silány hasonmásnak tűnt.
Ez a történet szinte letehetetlen, és azzal az elmélettel játszik el, hogy mi volt az, ami miatt az értelem, az intelligencia ugrásszerűen fejlődni kezdett. Kaptunk-e ehhez külső segítséget, honnan is származunk. Érdekes és elgondolkodtató történet, utazás.
Napjainkban számos teória kering arról, hogy egykor földönkívüli segítséget kaptunk. Régóta foglalkoztatja már az emberiséget, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban, lelkesen keresünk idegen életformákra utaló jeleket az univerzumban, mindeddig sikertelenül. Egy nap talán megtaláljuk a választ.
Fura, de annak ellenére, hogy már kölyökkoromban hallottam róla, s gyakorlatilag az életem során vált legendás alkotássá filmen és könyvben, én még sohasem láttam, vagy olvastam. Valahogy el voltunk egymás mellett kapcsolatfelvétel nélkül. Most, mikor végül úgy alakult, hogy mégis kezembe került a könyv, örömmel konstatáltam, hogy Clarke az idegenekkel való kapcsolatfelvételt sem tekinti magától értetődő tevékenységnek. Nem ír emberszerű lényekről, nem kicsinyli le az idő és a távolság korlátait, s egyáltalán nem tekinti problémamentesnek az ember és a technika viszonyát. Úgy érzem, ő egy óvatos optimista volt, aki nemcsak a lehetőségekkel, de az emberi társadalomban sokszor felbukkanó esztelenséggel is komolyan számolt. Ragyogóan festette le például a tökéletesen szervezett értelmetlenséget a Holdra érkezésnél. Ugyanannál a pultnál gondosan különválasztva kezelik az orosz és az amerikai zónába érkezőket, majd a pult után összekeveredve beszélgetnek és italoznak.
Ritkán olvasok olyan űrleírást, ahol pusztán a környezet bemutatása elhiteti velem, hogy egy idegen bolygón járok, vagy körülötte keringek. Clarke viszont könnyedén elhitette velem, hogy a Szaturnusz holdjai között bolyongok, vagy épp a dermesztő űrben lebegek. A könyv legnagyobb érdeme azonban úgy vélem a lezáratlansága. Hatalmas lehetőségek tárulnak fel előttünk, amit könnyen lehet, hogy ismét rosszul használunk majd fel, s egy olyan világot próbálunk a magunk erőszakos eszközeivel megismerni, amiről gyakorlatilag még csak halvány sejtelmeink vannak. Igen, Clarke egy nagyon racionális optimista.
Többször próbálkoztam a filmmel, az elejét leszámítva nem sok sikerrel, a közepén mindig bealszom.
Az ős?emberes részt nagyon szeretem. Tovább már nem terjed a fantáziám. A párocskám ma éppen a könyvel kapcsolatban jegyezte meg, hogy szerinte amit az emberi elme ki tud találni az bizony valahogyan, valamilyen mértékben megvalósult vagy megvalósítható, igen vannak (voltak) vámpírok (legalábbis vérrel táplálkozó rossz emberek) és sárkányok (dinoszauruszok) és lesz teleportálás….
Érdekes felvetés, ahogyan a könyvben felvázolt történet is az, kezdetekből a csillagvégekig. Mindig megremeg a kezem ha olyan sci-fivel találkozok, amelynek a jövője már jelen vagy már múlt. Érdeklődéssel olvasom a megvalósuló vágyakat, és a teljes félrenézéseket. Itt is megjelentek már a média új formái, szinte pontos internetestér leírása a visszajelzés esélye nélkül, csak egyfelé megy az adat, pont a visszacsatolás hiányzik, pedig nekem az a fontosabb „like” gomb, nélkül nincs értelme az egésznek. Aranyos, pozitív kapcsolatfelvételről mesél Clarke, önzetlenségről, tanításról, fejlődésről. A folytatások, ha jól tudom nem ennyire rózsaszínek, de eddig az egyik leghumánusabb idegeneket ismerhettünk meg. HAL pedig megérdemelte a sorsát! Na, őt utáltam.
Párocskám egyik kedvenc utópiája, nekem is kimondottan tetszett.
Időtálló klasszikus, amit szerintem 20 év múlva is ugyanolyan élvezettel olvasnak majd a sci-fi rajongók. Nagyon szép, letisztult írás. Mentes a sallangoktól, teljesen a fő motívumra összpontosít. Érdekes felvetések, ahogyan az elődeinket „megsegítette” az idegen faj, a felfedezés a Holdon, majd az űrutazás a Szaturnuszig, ahol újra kapcsolat alakul ki. Nagyon jól leírta az űrutazást, teljesen el tudtam képzelni! A végkifejlet pedig zseniális, mint teljesen laikus valahogy én is úgy képzelem el, hogy úgy tudunk majd ha valaha is megéri az emberi faj utazni a csillagok, dimenziók között, hogy spoiler .
Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick közös gyermeke, a 2001: Űrodüsszeia az a fajta alkotás, amely esetében nincs középút – legalábbis az én véleményem szerint: vagy imádják, és egy korszakalkotó mesterműnek tekintik, vagy pedig utálják, és csak egy elvont, unalmas celluidpocsékolásnak tartják. Én az előbbiekhez tartozom. Bár az tény, nem könnyű darab, türelem szükségeltetik hozzá, de a hangulata, felépítése és a látványtechnika mind a mai napig megállja a helyét.
Mint tudjuk, a regény szimultán íródott a forgatókönyvvel, Clarke és Kubrick folyamatosan kapcsolatban voltak és egyikük-másikuk adott ötleteket. Én azt mondom, a könyv és a film remekül kiegészítik egymást, és mindkettő ad a néző/olvasónak értékeket.
A sztori ügyesen világít rá olyan kérdésekre, melyek sok embert foglalkoztatnak: kik vagyunk valójában? Honnan jöttük? Ez a sok tudás, fejlettség vajon csak a véletlen műve, csak magától alakult ki? Talán rajtunk kívül más is létezik az univerzumban? Kik lehetnek? Mik a szándékaik?
A monolit feltűnése a milliókkal ezelőtti és az űrkorszak alatti Földön, mint a fejlődés, tanítás, majd a magasabb rendű élet kinyilatkoztatásának „eszköze” központi szerepet játszik a történetben, és végül Bowman (Nyílember, hm, véletlen lehet ez a név?) valóban eljut oda, ahova legvadabb álmaiban sem remélhette.
Clarke valóban egy intelligens, de közben végig élvezhető eposzt írt meg, ami azóta sokat idézett mérföldkővé vált. HAL – 9000 pedig az egyik legérdekesebb nem emberi szereplő, aki/ami több, egyszerű mesterséges intelligenciánál, mellette pedig az emberi fejlődés iróniája is lehet: csontfegyvertől egy szuperszámítógépig, mely szembefordul alkotóival; figyelmeztetés az emberi nagyravágyás és kényelem veszélyére, ami ellentétben áll a korábban a magunk boldogulását elősegítő eszközzel szemben.
Következhetnek a folytatások! Az űr végtelenje előttünk ál…
Zavarba ejtő dolog a sci-fi nagy klasszikusát értékelni. Nehéz újat vagy új megközelítést mutatni, mint ahogy az azonos című filmtől függetlenül is nehéz írni a könyvről.
Azonban az megkerülhetetlen tény hogy a könyv, a történet kulcsa a kapcsolat, kapcsolatfelvétel. Clarke azonban ennek az alap sci-fi témának egy egészen különleges módját mutatja be. A Föld őskorában megjelenő fekete monolitról nem tudunk semmit és a könyv végére sem leszünk előrébb ebben a kérdésben. Csak találgatni lehet, hogy az értelem kibontakozásában segítő monolit vajon honnan származik: talán egy idegen faj által küldött tárgy?; esetleg egy gép?; múltból, vagy a jövőből érkezett?; esetleg Isten maga lenne a sötét tömb? Létezésünk és fejlődésünk kialakulásának alapjait kérdőjelezi meg a könyv, illetve villant fel egy lehetséges más, alternatív múltat és vetít előre egy lehetséges jövőképet. A leghátborzongatóbb pedig az egészben az, hogy a könyvben említett lehetséges jövőképek, jövőben használt technológiák egész sora mára már időközben megvalósult, amik viszont még nem, azokkal vajon mi lesz? Tényleg ez vár ránk, ez az emberiség fejlődésének következő lépcsőfoka?
Clarke erősen hitt abban, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, melyre a bizonyíték saját magunk létezése. De ha nem vagyunk egyedül az univerzumban, akkor hol vannak a többiek és kik ők egyáltalán? Léteznek még egyáltalán, vagy már kipusztultak? Esetleg csak utánunk fognak kialakulni? Vagy az is elképzelhető hogy fejlettségben ugyanott tartanak, mint mi, s épp ezért még nagyon sokat kell várnunk a kapcsolatfelvételre? Ezekre a kérdésekre még ma sincs egyértelmű válasz, de ha Clarke hitt ebben, akkor elképzelhető, hogy hamarosan ezekre is megkapjuk a választ.
Megkerülhetetlen és időtálló, akárcsak a fekete monolitok. Clarke 2001 Űrodisszeiája kiállta az idő porbáját és még ma is gondolkodóba ejti az olvasót az emberiség fejlődésével, az univerzum titkaival kapcsolatban.
(Az inkább már csak érdekesség a könyv és a film kapcsán, hogy a film forgatókönyvének ötletet Clarke egy korábbi novellája adta (Az őrszem). Ennek az alapötletét dolgozta át Stanley Kubrick rendezővel közösen, s a könyv írásával párhuzamosan Kubrick elkészítette azonos című filmjét. A film mindössze egy évvel azelőtt készült el, hogy az amerikaiak Holdra szálltak. Így a film már csak azért is különleges, mert látványtervében a tudományra és a képzelőerőre kellett támaszkodniuk, mivel ekkortájt még nem állt rendelkezésre megfelelő felvétel arról, hogy hogyan is néz ki a Föld a világűrből.)
Még gyerekkoromban láttam a filmet véletlenül, ami úgy nyűgözött le, hogy egyetlen kukkot sem értettem belőle. Annyira azért nem volt bizarr, hogy ne merjem nézni, de a látvány alaposan a retinámba égett. Főleg a színes csíkos rész a végefelé: egyszerre volt lenyűgözően érdekes, és monumentálisan nyugtalanító. Volt valami hasonló képernyővédő egy korai windowshoz, nem? Rémlik, hogy óvatos gyanakvással szemléltem egy hasonszőrű látványt a monitoron… :D Úgy nagyjából azóta szerettem volna elolvasni a könyvet, amelyet most szintén tökéletesen össze tudnék foglalni azzal, hogy lenyűgözően érdekes, és monumentálisan nyugtalanító. Bár a könyv azért jóval fogyaszthatóbb, rövidebb, és egészen a végéig teljesen követhető. Az űr lebilincselően látványosan van ábrázolva: egyszerre nyomasztó és gyönyörű, akárcsak a fülsiketítően bömbölő Jupiter rádióhangja. Nem mondom, hogy jó elalvás előtti olvasmány volt, mert van benne valami hátborzongató, de maximálisan olvastatta magát a rejtélyes hasáb története, amely „maga volt a kikristályosodott éjszaka”. Hű. „Biztos-e, hogy a fény sebessége áttörhetetlen határ?” Nem is sejtettem, hogy itt még egy egyszerű alkatrészcserét is ennyire lélegzetvisszafojtva fogok olvasni, erősen drukkolva közben, hogy sikerüljön minden. spoiler
A végét csak hozzávetőlegesen vélem érteni, de így is kerek egész. Azt hiszem, a folytatásokat is elő fogom venni.
Ma minden bizonnyal plazmafúvókákkal és a Japetussal fogok álmodni.
„Az űrben megrémülni lehet, de aggódni lehetetlen.”
A 2001 – Űrodisszeia még csak a második olvasásom Clarke-tól, de azt határozottan kijelenthetem, hogy (ha rajtam múlik) biztosan nem az utolsó, mint ahogy azt is valószínűsítem, hogy újra elő fogom még venni ezt a könyvet is. Azt hiszem, minél többet olvasok, annál jobban kezd megfogni a hard sci-fi műfaja. Társadalomtudományi végzettségű emberként azt nem merem állítani, hogy értem az itt bemutatott fizikát, ugyanakkor amit értek, és még inkább amit nem értek – de jobb híján elhiszek a szerzőnek – lenyűgöz, mint ahogy az is, hogyan tud – legalábbis, amíg a Naprendszer határain belül marad – magát az ismert fizikai törvények és műszaki ismereteink keretei közé szorítva is szárnyalni a szerző fantáziája. Hihetetlen, hogy a regény (és a film) 1968-as. Külön plusz pontok járnak az apró részletekért (pl. az alacsony gravitáció hatása a növekedésre, nulla gravitációs WC, stb.), meg persze a filmtörténet legizgalmasabb számítógépéért. Apropos film: azt hiszem, most már nem kéne tovább halogatnom a megnézését.
Népszerű idézetek
Az ember szert tett a múltra, nem úgy, mint az állatok, amelyeknek csak jelenük van, s tapogatódzva elindult a jövő felé.
Azt is kezdte megtanulni, hogyan hajtsa igájába a természet erőit; a tűz megszelídítésével lerakta a technika alapjait, s messze maga mögött hagyta állatőseit. A követ a bronz váltotta föl, a bronzot a vas. A vadászat után a földművelés következett. A törzs faluvá fejlődött, a falu várossá. A beszéd örökkévalóvá Lett, hála bizonyos kőbe, agyagba vagy papiruszra rótt jeleknek. Aztán az ember föltalálta a filozófiát és a vallást. És az eget, nem is olyan tévesen, istenekkel népesítette be.
Ahogy a teste egyre védtelenebbé, támadó fegyverei mind félelmesebbé váltak. A kő, bronz, vas és acél ismeretében eljutott a szúró-vágó fegyverek hosszú sorának végére, s már az idők kezdetén megtanulta, hogyan csapjon le messziről az áldozatára. A lándzsa, az íj, az ágyú és végül az irányított rakéta végtelen hatótávolságú és csaknem végtelen erejű fegyvert adott a kezébe.
E fegyverek nélkül, bár gyakran önmaga ellen használta őket, az ember sose hódította volna meg a világot. Szívével-lelkével alkotta meg őket, s időtlen időkig jól is szolgálták őt.
De most, amíg léteznek, hajszálon függ az ő léte is.
34. oldal (1.kiadás)
Romantikus szerzőkkel kezdte, de sorra mindről leszokott, mert műveik érzelmi mondanivalója túlságosan nyomasztotta. Sibelius, Csajkovszkij, Berlioz néhány hétig tartott, Beethoven valamivel tovább. Végül, mint előtte már annyian, Bach zenéjének absztrakt szerkezetében találta meg lelke békéjét, s Bach zenéjét néha Mozartéval élénkítette.
És a Saturnus felé tartó Discovery többnyire a csembaló hűvös zenéjétől visszhangzott, egy olyan agy örökkévalóságába dermedt gondolataitól, amely több mint kétszáz esztendeje porrá vált már.
V. A Saturnus holdjai - 33. Az emberiség követe, 191. - 192. oldal
Az első igazi embernek alig voltak jobb szerszámai, fegyverei, mint őseinek egymillió évvel ezelőtt, de sokkal ügyesebben használta őket. És időközben, az elmúlt évszázadok homályában, föltalálta a legeslegfontosabb eszközt, bár azt se látni, se megérinteni nem lehetett. Megtanult beszélni, s ezzel aratta első nagy győzelmét az idő fölött. Mert ily módon az egyik nemzedék átadhatta tudását az utána következőnek, s így minden kor hasznát vehette az előzőnek.
26. oldal
És időközben, az elmúlt évszázadok homályában, föltalálta a legeslegfontosabb eszközt, bár az se látni, se megérinteni nem lehetett. Megtanult beszélni, s ezzel aratta első nagy győzelmét az idő fölött. Mert ily módom az egyik nemzedék átadhatta tudását az utána következőnek, s így minden kor hasznát vehette a megelőzőnek.
Az ember szert tett a múltra, nem úgy, mint az állatok, amelyeknek csak jelenük van, s tapogatózva elindult a jövő felé.
Bowman a fél életét eddig is tanulással töltötte, és ezután is azzal fogja, míg csak nyugdíjba nem megy. Hála az oktatás és az információfeldolgozás huszadik századi forradalmának, máris két-három diplomával felérő tudást szerzett – és ami ennél is fontosabb: a tanultak kilencven százalékára emlékezett.
III. A bolygók közt - 17. A hajó élete, 104. oldal
A sorozat következő kötete
Űrodisszeia sorozat · Összehasonlítás |
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
- Alice Clayton: Faldöngető
- Arthur C. Clarke: 2061 – Harmadik űrodisszeia
- Bob Batchelor: Stan Lee
- Cixin Liu: A sötét erdő
- Elena Poniatowska: La piel del cielo
- Jo Walton: Mások között
- Lichter Péter: 52 kultfilm
- Lionel Shriver: A Mandible család
- Stephen H. Segal (szerk.): Geek bölcsességek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Stanisław Lem: Solaris 86% ·
Összehasonlítás - Isaac Asimov: Én, a robot 89% ·
Összehasonlítás - Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1. 90% ·
Összehasonlítás - Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? 88% ·
Összehasonlítás - H. G. Wells: Dr. Moreau szigete 85% ·
Összehasonlítás - Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 85% ·
Összehasonlítás - H. G. Wells: Szörnyetegek szigetén 80% ·
Összehasonlítás - Octavia E. Butler: Átváltozás 85% ·
Összehasonlítás - Anthony Burgess: Gépnarancs 85% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Állati elmék 84% ·
Összehasonlítás