Arthur C. Clarke a sci-fi irodalom és a tudományos ismeretterjesztés világhírű alakja. Ennek a műnek témájából – egy másik szerzővel együtt – először filmet írt, majd a film alapján regényt. A film is, a regény is óriási sikert aratott. Érthető okokból, mert Clarke könyve végtelen távlatokat nyit az emberi fantázia számára. Képtelenség-e, hogy a mi helyi világmindenségünk, a Tejút csillagait is benépesítik velünk egyenlő vagy nálunk különb lények? Képtelenség-e, hogy egy napon a csillagok közt összetalálkozunk velük? Ezt a kérdést teszi fel Clarke könyve előszavában, amely lebilincselően él egy ugyancsak általa megfogalmazott gondolattal: „A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük fel, ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk rajta, a lehetetlenbe.”
2001 – Űrodisszeia (Űrodisszeia 1.) 177 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1968
Kedvencnek jelölte 31
Most olvassa 7
Várólistán 77
Kívánságlistán 43
Népszerű értékelések
Ismét egy remekmű, amire csak öt csillagot adhattam.
Szokás szerint egyedi a történet, sőt a könyv elején az őskori résszel talán mondhatom, még meg is fejelte három milliárd évvel. Clarke hozta a tőle megszokottat, olvasmányosan, közérthetően tárta elénk az ember és az idegen életforma találkozását, még akkor is, ha erről sokat nem árul el, mindenki képzeletét megindítja.
Már annyian megírtak mindent az értékelésükben, hogy csak ismétlés lenne. Egy biztos mindenkinek olvasnia kell.
Clarke regényében elindul a Földről egy űrhajó, hogy célba vegyen egy több, mint egymilliárd kilométer távolságban lévő égitestet. A második legnagyobb bolygónk harmadik legnagyobb holdját.
Ez az utazás akkor íródott, amikor ember még nem tette lábát a Holdra sem. Sőt, első ízben a regény kiadási évének karácsonyán keringett embert szállító űrjármű a Hold körül. Előtte a Föld körüli pályán való keringés volt a csúcs. 1969 júliusa és 1972 decembere közt 7 alkalommal, összesen 12 ember járt a Holdon. Azóta senki. A Holdnál messzebb pedig még nem „járt” ember.
(Aki szeretett volna űrhajós lenni, annak mindenképp el kell olvasnia! A történet nagyszerűen bemutatja az űrutazást. Most olvastam első alkalommal. A filmet még nem láttam – pontosabban kétszer nekifutottam, és mindkétszer édesdeden végigaludtam.)
Zseniális, brilliáns!
Első könyvem Clarke-tól és el sem hiszem, hogy mikor írta. Minden sora időtálló, egyáltalán nem érezni, hogy a könyv megírásának pillanatában az emberiség még semmit sem tudott szinte a körülöttünk lévő hatalmas világegyetemről.
Imádom az űrhajózást, a bolygókat, csillagokat, úgyhogy ezért is csemege volt a könyv.
Na meg az elején az őskori rész! Hűha, lehet, hogy az itteni vélemény írkálás helyett most éppen pattintott kővel próbálnám lefejteni a húst egy ős-antilopról? Végülis ki tudja, hogy mi lehetett a trigger? :)
Én is először a filmmel találkoztam. Ami abból elsőre megragadt az az „idegenek” hiánya. Csak a nyomaikkal találkoztak előbb az emberszabásúak, majd 1999-ben az emberek. Lassú, szépen hömpölygő történetvezetés jellemzi a filmet, aminek a zenéjét a magyar Ligeti György szerezte Richard és ifj. Johann Strauss-részletek felhasználásával (Kék Duna nagy kedvenc, a külső linkek közé be is tettem, más is megnézheti :D). Erre a technikai újítások és ötletek bemutatása miatt volt szükség. Ne feledjük: előbb készült a film és közben/utána a könyv! És akkor a háttérről néhány szóban. Miért ilyen és miért ekkor készült ez a film, illetve a könyv.
A film – és a történet – a 60-as évek nagy szovjet-amerikai űrvetélkedésének terméke. Miközben úgy látszott, hogy a Szovjetunió majdnem mindenben megelőzi a NASA-t, az amerikai űrhivatal a mundér „megvédéséhez” a filmipart próbálta felhasználni. A NASA szerette volna kifelé is megmutatni, hogy hol tart az USA űrkutatása, nincs annyira lemaradva, mint azt abban az időben a világsajtó és a szovjet sikerek éreztették. Ehhez Kubrick és Clarke személyében meg is találták a megfelelő embereket. Ebben az időben – 50-es évek vége, 60-as évek eleje – a szovjetek egy csomó „elsőség” birtokában voltak. Első űreszköz 1957. október 4. Szputnyik-1, első élőlény az űrben 1957. november 4. Szputnyik-2 és Lajka kutya. Első emberes űrrepülés, 1961. április 12-én Vosztok-1 és Gagarin. Erre jött az Apolló-program az „amiktól” és elindult az űrverseny az akkori két szuperhatalom között. A szovjetek nem álltak le: első nő az űrben, Valentyina Tyereskova 1963. június 16. Első többemberes űrhajó, 1964. október 12. Voszhod-1, első űrséta Alekszej Leonovval 1965. május 18.
Ebben az időben – 1964-68 között – született a 2001, erős tudományos, technikai és metafizikai háttérrel. A szovjetek is hasonló módon próbálták az irodalmat „bevonni” az űrverseny igazolására. Ivan Jefremov: Androméda-köd c. műve, utópiája lenne a másik oldal válasza. Abból 1967-ben készült el a filmfeldolgozás.
Ajánlom megnézésre mindkettőt, de EGYMÁS UTÁN (az orosz verziót, a teljes filmet – igaz oroszul – fel is tettem a könyvhöz! :D)!
A mű sokkal érthetőbb, ha a film mellett el is olvassuk a könyvet. Ez nem olyan filmregény, mint pl. a Csillagok háborúja. Vannak benne eltérések is. A 68-as filmverzióból sok olyan részt kivágtak, ami miatt így nehezebb első blikkre megérteni, viszont a könyv ilyenkor nagy segítség.
Ez lenne a háttér, ami korántsem teljes, de talán segít megérteni néhány dolgot :)!
Ja, a lényeget meg majdnem elfelejtettem: szeretem ezt a művet, jó néha elővenni a könyvet, de a filmet is! :D
Amióta befejeztem ezt a könyvet, és esténként megpillantom a Holdat, egyből ez a könyv jut eszembe. Vajon ez így marad örökre?
Zseniális.. lenyűgöző… A messzi bolygókról, idegen tájakról, a csillagközi utazásról szóló leírásai szinte katartikus élményt okoztak nekem, zsibbadtan olvastam minden sorát, és töltöttem ki a képzeletemmel követve, megelevenedett előttem, és látni akartam, ott lenni, tudni, elvágyódni, csillaggyermekként, messze a Földről, megvalósítani amit az ember még nem tudott, csak a határtalan képzelete.. Már pár napja kiolvastam, és még mindig a hatása alatt vagyok. A legjobb könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Szóval most még több sci-fit akarok, örülök hogy újra felfedeztem magamnak.
Sok-sok évvel ezelőtt láttam a filmet, de már csak 1-1 jelenetre emlékszem, valamint arra, hogy a vége nagyon nehezen érthető és nagyon színes volt. Most eljött az ideje, hogy a könyv változatot is elolvassam, s rá kellett jönnöm ismét (immáron sokadszorra), hogy Clarke kiemelkedő író volt. Annyira szemléletesen tudja leírni pl. az űrutazást, bolygók felderítését, oly sok részletre kiterjedően tudja megmutatni ezen dolgokat, hogy néha szinte magam előtt látom magam is, és képes lennék elhinni, hogy embert küldeni a Szaturnusz közelébe tényleg lehetséges lenne akár holnap is.
A könyv végén a szobában játszódó jelenet nagyon ismerős volt, biztos, hogy olvastam nemrég hasonlót, de meg nem tudnám mondani, hogy hol. Hacsak nem egy másik Clarke könyvben :)
A lezárást pedig kettőzött figyelemmel kellett olvasnom, de még így is kissé zavaros. No de hamarosan felkutatom a folytatásokat is, hátha abban meglelem a magyarázatokat.
wow, szóhoz sem jutok. eddig miért nem olvastam? bár talán még mindig a gyermekkor vége a kedvenc, az biztos, hogy ő a kedvenc szerző.
+ a film egy kicsit csalódás volt számomra, mivel azt hittem itt végre nem kell bosszankodnom a különbségeken. de kellett, bőven. főleg, hogy clarke megoldásai mindig jobbak. ettől függetlenül ahogy kubrick ezt az egészet megálmodta és megvalósította az egyszerűen lenyűgöző, az biztos.
Körülbelül tizenhat évesen láttam a filmet, bár nem sokra emlékeztem belőle, csak HAL ikonikus vörös „szemei” maradtak meg bennem. És ez esetben nem is klasszikus értelemben vett adaptációról van szó, hiszen Kubrick és Clarke együtt dolgozott a filmen, majd utána adták ki regény formában is; gondolom, inkább kiegészítik egymást, mint mondjuk egy költemény és annak prózai átirata. Mindenképpen újranézem a közeljövőben.
A könyvről. Még én is, aki soha (értsd: soha) nem olvasok sci-fi irodalmat, még én is teljes nosztalgikus hangulatba kerültem, talán azokra a régi, űrhajósokról és csillagokról szóló könyvek miatt, amik gyerekként annyira lenyűgöztek. De talán minden gyerek űrhajós akar lenni, ha meglátja Armstrongról és a holdraszállásról készült képeket. Egészen elképesztő egyébként, hogy mindezt 1968-ban alkották meg, még az űrkorszak fénykora előtt, de talán éppen ezért ezeknek – vagyis hát csak gondolom, hogy a többinek is – szóval az ebből a korszakból származó tudományos-fantasztikus történetek íróinak úgy megragadta képzeletét a végtelen űr, minden ragyogó csillagával, távoli bolygójával és kísérteties por- és ködfelhőivel együtt. Ma már tudjuk, hogy az űrkutatás korántsem halad olyan ütemben és intenzitással, mint ezt elképzelték, de talán egyszer mégiscsak eljön a Clarke (és mások) által megálmodott űrkorszak is.
E teljesen úgymond nosztalgikus hangulaton túl is van egyfajta földöntúli (hehe) atmoszférája (haha) a történetnek. Bár a technika részletek és leírások rendszerint untattak, a csillagok és bolygók leírása varázslatos, meg hát a hárommillió éves emberiség születésétől az anyagi létezés szinte már transzcendentális levetkőzéséig ívelő utazás időtlenséggel és térbeli végtelenséggel veszi körül az olvasót, amit csak erősít a már-már fárasztó milliós és milliárdos nagyságrendű kilométerek (mérföldek) megemlítése. És akkor még érintjük az ember-istent-játszik témakört, lehetőségeink határának feszegetését, a tudomány hatalmát és az emberi lét és az értelem forrását is. Örök klasszikus.
Végezetül kicsit Árpi bácsi fordításáról. Már csak a Gyűrűk Ura miatt se tudok rá haragudni, inkább csak megjegyeznék néhány, mára elavultnak hangzó megoldást. Igazából a technikai berendezések fordítását a legtöbbször a számomra elképzelhetetlenségig nem értettem, persze ez nem biztos, hogy az ő hibája. Aztán meg azt sem rovom fel neki, hogy „kulturális megrázkódtatás” lett a cultural shock -ból, F.L. az E.T. (teljesen jogos), de mondjuk a „gilisztajárat” (wormhole) mégiscsak megmosolyogtató. :)
Népszerű idézetek
(Valaki megjósolta, hogy a Földnek egy szép napon ugyanolyan gyűrűje lesz, mint a Saturnusnak, csupa csapszegből, biztosítékból, sőt kéziszerszámból, amit az űrben dolgozó gondatlan szerelők hagyogatnak el.)
139. oldal (1.kiadás)
Az ember szert tett a múltra, nem úgy, mint az állatok, amelyeknek csak jelenük van, s tapogatódzva elindult a jövő felé.
Azt is kezdte megtanulni, hogyan hajtsa igájába a természet erőit; a tűz megszelídítésével lerakta a technika alapjait, s messze maga mögött hagyta állatőseit. A követ a bronz váltotta föl, a bronzot a vas. A vadászat után a földművelés következett. A törzs faluvá fejlődött, a falu várossá. A beszéd örökkévalóvá Lett, hála bizonyos kőbe, agyagba vagy papiruszra rótt jeleknek. Aztán az ember föltalálta a filozófiát és a vallást. És az eget, nem is olyan tévesen, istenekkel népesítette be.
Ahogy a teste egyre védtelenebbé, támadó fegyverei mind félelmesebbé váltak. A kő, bronz, vas és acél ismeretében eljutott a szúró-vágó fegyverek hosszú sorának végére, s már az idők kezdetén megtanulta, hogyan csapjon le messziről az áldozatára. A lándzsa, az íj, az ágyú és végül az irányított rakéta végtelen hatótávolságú és csaknem végtelen erejű fegyvert adott a kezébe.
E fegyverek nélkül, bár gyakran önmaga ellen használta őket, az ember sose hódította volna meg a világot. Szívével-lelkével alkotta meg őket, s időtlen időkig jól is szolgálták őt.
De most, amíg léteznek, hajszálon függ az ő léte is.
34. oldal (1.kiadás)
Az első igazi embernek alig voltak jobb szerszámai, fegyverei, mint őseinek egymillió évvel ezelőtt, de sokkal ügyesebben használta őket. És időközben, az elmúlt évszázadok homályában, föltalálta a legeslegfontosabb eszközt, bár azt se látni, se megérinteni nem lehetett. Megtanult beszélni, s ezzel aratta első nagy győzelmét az idő fölött. Mert ily módon az egyik nemzedék átadhatta tudását az utána következőnek, s így minden kor hasznát vehette az előzőnek.
26. oldal
Floyd […] gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a feneketlen, hárommillió évnyi mélységre, ami az imént nyílt meg alattuk. […] Hárommillió év! Az írott történelem zsúfolt panorámája az összes birodalmával és királyával, diadalával és tragédiájával e döbbenetes időnek mindössze egyetlen ezredrészére terjed. Mikor e fekete rejtélyt ide, a Hold legragyogóbb s leglátványosabb kráterébe ilyen gonddal eltemették, nemcsak az ember, de a Földön ma élő állatfajok java része sem létezett.
59. oldal
A kép annyira idegen volt, hogy a földi formákhoz és színekhez szokott emberi szemnek kezdetben szinte nem mondott semmit. Mélyen, messze lenn, határtalan, foltos aranyóceán terült el, felületén párhuzamos gerincek, talán gigantikus hullámok tarajai. De mozgás semmi: a kép méretei oly határtalanok, hogy a mozgás egyszerűen nem látszott meg rajta. És ez az aranytáj különben sem lehetett óceán, hisz ez is magasan a Jupiter légkörében terült el. Nem lehetett más, csak újabb felhőréteg.
95. oldal
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A bázis – és egyben a Hold – egyik legvonzóbb jellegzetessége kétségkívül a kis gravitáció, az ott lakók kellemes közérzetének szakadatlan forrása. Persze ennek is megvoltak a veszélyei, hetekbe telik, míg a Földről jött bevándorló alkalmazkodik hozzá. A Holdon az emberi testnek egész sor új reflexet kell elsajátítania. Kezdetben például nehéz különbséget tenni a súly és tömeg közt.
Mondjuk az, aki a Földön nyolcvanegy kiló, itt élvezettel fedezi föl, hogy a testsúlya csupán tizenhárom és fél. Amíg egyenes vonalban mozog, s egyenletes sebességgel, csudálatosan könnyednek érzi magát. De amint megkísérel irányt változtatni, befordulni egy sarkon, vagy hirtelen megállani, egyszer csak rádöbben, hogy tömege, tehetetlensége változatlan. Mert ez állandó – ugyanannyi a Földön, a Holdon, a Napon vagy az űrben. Ahhoz tehát, hogy az ember kellőképpen alkalmazkodjék a holdbeli léthez, meg kell tanulnia, hogy minden tárgy hatszor olyan nehéz, mint ahogy az a súlyából következnék. Ez a lecke többnyire számos kék foltba kerül, és az öreg holdlakók általában igyekeznek tisztes távolságban maradni az újonnan jöttektől, míg azok is nem akklimatizálódtak.
64. oldal (1.kiadás)
Olyan rendszert még csak meg tudunk tervezni, amely teljes biztonsággal véd a baleset vagy ostobaság következményei ellen; de olyat, hogy szándékos rosszindulat esetén is biztonságos legyen, nem…
164. oldal (1.kiadás)
Bár a születésszabályozás olcsó volt, megbízható, és valamennyi jelentős vallás helyeselte, elkésve került sor rá; a világ lakossága hatmilliárdra rúgott, s ennek egyharmada a kínai birodalomban élt. Egyik-másik diktatúra tiltotta ugyan, hogy egy családnak kettőnél több gyermeke legyen, de ez keresztülvihetetlennek bizonyult, s ennek eredményeképpen minden országban élelmiszerhiány lépett fel; még az Egyesült Államokban is hústalan napokat tartottak, s az előre jelzések szerint a tenger megművelésére és a szintetikus élelmiszerek előállítására irányuló minden hősies erőfeszítés ellenére, az emberiségre tizenöt éven belül általános éhínség vár.
S bár ily módon nagyobb szükség volt nemzetközi együttműködésre, mint bármikor, az országhatárok száma nem csökkent. Egy évmillió során az emberiség keveset veszített harcias ösztöneiből; a harmincnyolc nukleáris hatalom, csak politikusok szemének látható jelképes frontokon felsorakozva, aggódó harciassággal figyelte egymást. Annyi megatonna nukleáris robbanóanyag volt a birtokukban, hogy bármikor eltávolíthatták volna a Föld szilárd kérgét. S bár csodával határos módon mind ez ideig nem került sor atomfegyverek használatára, ez a helyzet aligha tarthatott örökké.
38-39. oldal (1.kiadás)
