A ​teljes Maus (Maus 1-2.) 96% 597 csillagozás

Nem tudom mit írhatnék.
Mikor az ember ilyet olvas, akkor jön rá, mennyire is szeret élni valójában.
Itt hagyok egy idézetet Fahidi Évától, akinek volt szerencsém előadásán résztvenni. Ő egy magyar holokauszt túlélő.
„Mi itt Magyarországon arra voltunk nevelve, hogy felejtsük el saját holokausztunkat, vagy ha erre nem vagyunk képesek, legalább ne beszéljünk róla, de semmi esetre sem nyilvánosan.”
Azt tudnám mondani, hogy őszintén; Én nem tudom hogy egyáltalán képes lennék-e beszélni erről az ő helyükben. Nem merek belegondolni mélyen abba, amit ők láthattak vagy átéltek. Amit hagyott bennük ez. Emberi lelkeket nyomorítottak meg. Több millió embert öltek meg. Hogyan beszéljen az ember ezután arról, amire nincsenek is igazán szavak?
Nagyon nehéz volt, hiába „csak” egy képregény (Pulitzer-díjas műre jegyezte meg szerény személyem azt, hogy „csak egy képregény”, jár a fekete pont). A rajzok sötétek voltak, nehéz volt hozzájuk szokni, de oylan száz oldal után már semmi probléma nem volt velük, ráállt a szemem. Jó volt, hogy a „jelenbe” is belelátunk ezáltal abba, mit tett Art apjával és az anyjával az, amit megéltek, milyen nyomokat hagyott rajta spoiler . Ezt lehetetlen volt ép ésszel kibírni.

Már kérdezték néhány az értékeléseikben, és abszolút jogosan… Ez miért nem kötelező olvasmány?

Zseniális! Sohasem gondoltam volna, hogy egy ilyen történetet képregény formájában fogok olvasni, de teljesen lebilincselt, mind maga a történet és a képi ábrázolása is.
Nem voltak meg azok a mélyen szántó úgymond lírai gondolatok amitől a könnyeimmel szoktam küszködni ilyen témájú regények kapcsán, viszont itt tömören és röviden az arcomba vágta a nyers valóságot.
A végén odavágott a földhöz és csak néztem ki a fejemből és kavarogtak a gondolataim és a dühöt éreztem, hogy ezt miért és miért kellet?? Rengeteg érzelmet megmozdított bennem, még most is a hatása alatt vagyok, ahogy ezeket a sorokat írom…

    Káromkodás és meztelenkedés vádjával betiltani – ezt is csak Amerikában lehetett! Mert, ha van holokausztról írt könyv, mely nagyon alkalmas arra, hogy kamaszokkal olvassuk együtt, biztosan ez az. Tapasztalom, hogy a tizenéveseket érdekli a téma, és az a néhány semmit mondó mondat, melyet a történelemkönyvben találnak, nem elégíti ki a kíváncsiságukat. off

Ami nagyon tetszett a könyvben:
– Az állatszereplők. Nyilván nem szorul magyarázatra, de én is leírom: ezzel eltávolít a témától, egyszersmind elmélyíti azt. Hiszen az egér az egyik legkellemetlenebb rágcsáló, ha úgy tetszik kártevő, élősködő, amit mindig, mindenhol, minden módon irtanak. A macska az egyik legveszedelmesebb ragadozó a kisállatokra nézvést. Az egér ősellensége, csúcsragadozója, természetéből adódóan nem is tehet mást, mint hogy elpusztítja őket. A lengyelek – disznók, a franciák békák. Ezt sem kell magyarázni… Érvényesülnek a sztereotip gondolkodás sablonjai.
– A képregény keletkezési folyamatának a bemutatása. A holokauszt történetbe mindig a jelenből érkezünk, ahol az apa (túlélő) a fiának meséli el az élettörténetét. Eközben képet kapunk egy bonyolult, feszültségekkel teli apa-fiú kapcsolatról is.
– Ez a szerkezet lehetőséget ad Art Spiegelmannak, hogy az apát ne csak, mint áldozatot mutassa be, hanem egy meglehetősen kellemetlen öregúrként is, akiben megtestesül mindaz a negatív tulajdonság (nem sértő módon), melyeket a közhelyes gondolkodás rendszerint a zsidó embereknek tulajdonít.
– Megjelenik a leszármazottak traumatizáltsága. Az író-rajzoló bűnösnek érzi magát anyja öngyilkosságában. Képregény a képregényben: ezúttal emberi figurákkal. Az elmegyógyintézetből szabadult húszéves Art Spiegeman rabruhában gyászol, ő A Pokol bolygó rabja.

    Sok vélemény olvasható itt a Molyon a Mausról, a legtöbb pozitív. Aki alapos, részletekbe menő értékelésre vágyik, @Pretorius írásával kezdje: link Remekül összefoglalja a lényeget.
    Persze az értékeléseknél fontosabb, hogy magát a művet olvassuk. Érdemes.

Mauschwitz, avagy az egerek is emberek

Hm. Mielőtt bármit is írnék magáról a képregényről, szeretnék néhány gondolatot kipattintani a fejemből. Befejeztem a Maust, és elolvastam jópár értékelést róla, figyeltjeimét és egyéb olvasókét vegyesen. Megdöbbentett, hogy hányszor olvastam azt, mennyire unalmas a holokauszt, és hogy minden holokauszt-történet ugyanolyan. Mély levegő, és álljon már itt egy ellengondolat ezzel kapcsolatban.

A holokauszt nem rólam vagy Rólad szól. A holokausztról szóló történetek nem azért születnek, hogy választékos egyediségükkel elvarázsoljanak, hogy azután felpezsegjen bennünk a vér, és esetleg még élőbbnek érezhessük magunkat. A holokauszt nem unaloműzésre való nekem és Neked, akik kényelemben tengetjük unalmas életünket, mert fogalmunk sincs milyen a holokauszt, és imádkozzunk, hogy sose tudjuk meg! Mert szar dolog. Kábé a legszörnyűbb dolog, ami történt velem vagy Veled valaha, és rögtön meg is szorozhatjuk egy tetszőleges számmal. A tiedet Rád bízom. Mennyit bírnál ki? Adj hozzá még egy kicsit. Én legalábbis így gondolom.

A holokausztról szóló történeteknek nem a nyomasztás és a bűntudatkeltés a feladatuk, mint azt nagyon sokan bemantrázták maguknak, és köztük egyébként rengeteg zsidó vallású személy is ezt szívta magába az anyatejjel. Nem. A holokauszt témája mindig csak egy dolog lehet: az emlékezés. Ennyi, és nem több. Mert emlékeznünk kell azért, hogy ne fordulhasson elő hasonló a mi életünkben. Hogy egy néphez tartozás, egy vallási felekezethez tartozás, vagy egy nemi identitáshoz való tartozás soha ne váljon akkora gyűlölet tárgyává, aminek egyetlen eszköze a teljes ellehetetlenítés és a totális elpusztítás. Mert ha belenézünk egy másik ember szemébe, és magunkat föléje helyezve nem önmagunkat látjuk benne, elveszik egy nagyon fontos dolog belőlünk: maga az emberség.

A holokauszt történetek egy részével leginkább az a probléma szerintem, hogy nem az emlékezést helyezik előtérbe, hanem a nyomasztást. Viszont minél hatásvadászabbá, minél szélsőségesebbé válnak ezek a történetek, annál inkább hitelüket vesztik. Annál inkább érezhetjük unalmas marketingfogásnak, és nem egy rettenetes korszak mementójának.

A Maus nem véletlenül lett Pulitzer-díjas képregény. Art Spiegelman az édesapja holokuszt történetét rajzolta meg különös egyediséggel. Ez a képregény “egyszerre fikciós, önéletrajzi és dokumentumkötet”, ahogy a fülszövege is írja. Végigveszi Artie és Władek beszélgetéseit a ‘70-es években, ahogy az idősebb Szpigelman (sic!) elmeséli, milyen volt az élete lengyel zsidóként a ‘30-as évek közepétől ‘44 teléig. Władek kiállhatatlan, fösvény vénember, aki még egy kenyércsücsköt is hajlandó visszavinni a boltba, hogy normális, ehető és új élelmiszerre váltsa. Idegesítő szokásait nehéz elviselnie a körülötte élőknek, de ahogy a történet egyre inkább kibomlik a sötét paneleken, az olvasó kezdi megérteni, miért is ilyen Władek, milyen események vezettek a rigolyáihoz. Kezd együttérezni vele az ember, még akkor is, ha egy egér. Spiegelman ugyanis a zsidókat egerekként, koszos, betegségeket terjesztő kártevőkként ábrázolja. Pont úgy, ahogy a németek látták őket. De egerek maradtak azután is, hogy Amerikába emigráltak a háború végeztével. Vajon mindig egerek lesznek ezek után? Sehova sem tartozó, de mindenütt jelenlévő, megtűrt kívülállók?

A nácik macskákká válnak a lapokon, akik játszadoznak az egerekkel, és néha meg is ölik őket minden különösebb ok nélkül. A lengyelek malacok, akik bár jól megélnek a háború alatt, de mégiscsak haszonállatok voltak ők is a horogkeresztes harmadik birodalom árnyékában. Az amerikaiak kutyák, nekik ez az egész háborúsdi csak “játék”, hiszen felette állnak mindenkinek a táplálékláncban. Könnyedén vehetik az egészet. A francia béka… na, ő kegyetlenül sztereotip, de ezt elnéztem, mert az egész képregénynek valahogy jól állt az a fajta gyermeteg ábrázolás, amit ezek az antropomorf állatok képviseltek. Elvette az élét a sötét paneleknek és a gyakran mellbevágó történetnek. Egyensúlyba rakta a dolgokat.

Összességében elmondható, hogy Art Spiegelman képregénye egy gyönyörű memoár, amivel az apja előtt tiszteleg. Őszinte, egyszerű megemlékezés azokról a dolgokról, amik megtörténtek Władekkel, az egérrel, aki minden helyzetben képes volt feltalálni magát a túlélés érdekében. Azután előkerül egy majdnem elfeledett fénykép, és Spiegelman fantasztikus módját választja annak, hogy ne feledjük: az egerek is emberek.

Szóval ajánlom. Nagyon. Sok más unalmas holokauszt témájú dolog helyett, ha lehet, inkább ezt.

A Maus-t jogosan tartják a legjobb képregények közt számon. Egy nehéz témát dolgoz fel igen érdekes módon. Itt most nem is a képregényformára gondolok – hisz a háborúkat is feldolgozták képregényként –, hanem hogy az egyes népeket állatokkal azonosítja. Bár igen beszédes hasonlat, hogy malacálarcot (=lengyel) viselve ábrázolja rejtőzködő karaktereit, majd amikor leleplezik őket, akkor lekerül a maszk és előkerül az egér (=zsidó).
A történet kisebb ide-oda ugrálásokat leszámítva két szálon halad, egyrészt megismerjük Art és az apja Vladek kapcsolatát, ami mellett az idősebb Spiegelman elmeséli életét a 30-as évektől kezdve a háború kitörésén át a koncentrációs tábor borzalmáig.
Az állati szereplők egy kicsit elidegenítették a szereplőket, ugyanakkor mindig történtek olyan szörnyű események, ahol bevillant, hogy itt valójában élő emberekről van szó, ezek a tragédiák tényleg megtörténtek. Nem egy könnyű olvasmány, az biztos…
A grafika, nos, nem a legszebb, a vastag tusrajzok miatt nem a legrészletgazdagabb, ugyanakkor nagyon illett ehhez a történethez. Jól visszaadta a komorságát, a reménytelen helyzetet. Igazából más, agyonrészletezett grafikával valószínűleg nem lenne ilyen erőteljes mű.

Néha előfordul, hogy egy könyv után nehéz megszólalni, vagy bármit írni itt, molyon. Mint most. Képregény formájában elmondott holokauszt történet, ami nem megy át hatásvadászba, hanem mutatni tud azokról a szörnyűségekről valami olyat, és valahogy úgy, ahogy nem tette még más? Igen. És Igen… Auschwitzot nem lehet megérteni, de fontos újra és újra emlékezni, emlékeztetni. Katartikus élmény.

Ritkán találkozni olyan gyöngyszemmel, mint ez a könyv. Kevesen képesek arra, hogy a lelkünk legbelsőbb magvába hatolva elmeséljék nekünk azt, amit felfogni sem lehet ép ésszel.

Sejtettem, hogy szeretni fogom. Art Spiegelman hihetetlenül jó ízléssel, szentimentalizmus-mentesen és korántsem részrehajlóan beszéli el a szülei (elsősorban apja) holokauszt-élményeit. Méghozzá képregényben. Mondhatnám, hogy milyen szerencsés, aki úgy rajzol, hogy a képek így ütnek, de ebben legalább ekkora szerepet játszottak a szövegek is, ez a tökéletes keverék pedig katartikus erővel jelenítette meg az egész történetet az olvasó előtt. Egyszerűen imádtam a könyv szimbolikáját – pont annyira volt egyértelmű, hogy nem lett szájbarágós. spoiler

Két dolgot emelnék még ki. Általában nem szoktam szeretni, ha a szerző kikacsint a műből, ideges leszek olyankor, hogy takarodjon már vissza a paraván mögé. Itt viszont nemhogy nem volt zavaró, de nagyon is hozzátett az élményhez. Nem csodálom, hogy 13 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön a teljes mű.
Ugyanitt rejlik a könyv másik szeretnivaló tulajdonsága, amitől mindenki még bensőségesebbnek érezheti a történetet – az apa figurája egyszerre irritáló és szerethető. Irritálhat minket a fukarsága, morózus természete, ám ahogy haladunk a történetben, egyre megbocsájtóbbak leszünk iránta. Art Spiegelman rendkívül bátor volt, hogy ilyen őszintén elénk merte tárni a saját családja történetét, ami nem mindig volt egy dicsmenet.

Holokauszt-történetet olvastam már sokat és minden bizonnyal még fogok is. Hiába ugyanaz a téma, mindig más arcát ismerem meg az élni akarásnak, a túlélésnek. A emberi gonoszságnak, a tömeges meghülyítésnek, a kegyetlenkedésnek.

Nem, soha többé nem szabad engednünk, hogy ez megismétlődjön.

Semmiképpen sem raknám Indexre.

Hű.
Teljes lelkesedéssel álltam neki, hogy aztán a könyv képregény volta kicsit visszavegye a lendületem. Habár végig nagyon élveztem a rajzok nézegetését, eleinte folyton kizökkentett, hogy nem csak olvasok, hanem nézelődök is. Aztán belejöttem a dologba és a végére határozottan megtetszett off a műfaj.
Rengeteg érzés kavarog bennem a Maussal kapcsolatban, de nem igazán tudom szavakba önteni. Annyira személyes, szívbemarkoló, megdöbbentő, végtelenül fájdalmas és húsba vágó. A Maus tele van feszültséggel, megbánással, bűntudattal és a vége sem oldoz fel, sőt.
Szörnyű. Különleges. Zseniális. Nem véletlenül kapott ez Pulitzer-díjat. Mindenkinek el kellene olvasnia.