Bogár a hangyabolyban (Delelő Univerzum 9.) 78% 28 csillagozás

Szükség van-e titkosrendőrségre, amely mindent ellenőriz, titkosít, és korlátozza az állampolgárok és a tudomány szabadságát?
A kommunista Szovjetunióban könnyen születhetett a válasz: nem.
Az ikertornyok lerombolása után, a „szabad világban”, mi már inkább elfogadjuk: biztonságunk érdekében az ilyen szervezeteknek létjogosultságuk van.
És mi lesz a távoli jövőben? Amikor az emberiség kilépve a galaktikus térbe, idegen civilizációkkal találkozik? Bízhatunk-e bennük, és bízhatunk-e magunkban? Hol a határ, ameddig elmehetünk, mekkora kockázatot vállalhatunk, ha a helyzet reális megítéléséhez hiányoznak az alapvető információk?
Ilyen kérdéseket feszeget Arkagyij és Borisz Sztrugackij kisregényében, amely nem igazán sci-fi, inkább fantasztikus környezetbe helyezett, krimiszerű tézisregény.

A történet szerint Lev Abalkin progresszor, aki munkája során földönkívüli civilizációkkal lép kapcsolatba, hogy azokat megpróbálja humanizálni, váratlanul visszatér a Földre, és ott nyoma vész. Makszim Kammerer – aki már a Lakott sziget című regény főszereplője is volt – feladata kibogozni a rejtélyt. A nyomozás közben felidéződik Abalkin egy korábbi expedíciója, a kihalásra ítélt Nagyezsda bolygón, melynek lakosságát a titokzatos Vándorok próbálták megmenteni vagy elpusztítani. Időközben szóba kerülnek bizonyos ismeretlen eredetű szarkofágok is, amelyek az emberiség számára egyszerre jelenthetnek reményt és veszélyt. Szóval, titok van bőven, és ezek közül jó néhány titok is marad.

Első gondolatom az volt, amikor befejeztem a könyvet, hogy a szerzők tudják, vannak megfejthetetlen titkok, és ez így van jól. Illetve nincs jól, de így van. Baromira tetszett, hogy minden szereplőnek megvan a maga igazsága, és eldönthetetlen, melyik érvényesebb. Az Utószóban ugyan Borisz Sztrugackij leteszi a voksát az egyik oldal mellett, de engem nem győzött meg. A jó írók koncepcióin, előítéletein győzedelmeskedik az irodalmi anyag, a szereplők és a szöveg logikája, azaz a regényvilág belső élete, és úgy látom, ezúttal is ez történt. Ezért a Sztrugackij testvérek rajongóin túl, a posztmodern irodalmat szeretők számára is tudom ajánlani ezt a kisregényt.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kicsit megtévesztő a Kammerer-trilógia elnevezés, mert az ember esetleg a Lakott sziget közvetlen folytatását várná ettől a könyvtől, de a trilógia darabjait csak Kammerer személye és néhány utalás a Szarakson történtekre köti össze.

Ahogy azt az utószó is említi, az ötlet egy improvizált gyerekmondókából származik, és ennek a fényében válik érthetővé az egész könyv is: ahogy a gyanakvás által a közösségből kizárt ember bármit is tesz, az csak még több gyanakvásra ad okot, holott ő csak bebocsájtást szeretne nyerni azon a bizonyos ajtón. Így a tragikus végkifejlet is elkerülhetetlen.

A Lakott sziget mozgalmasabb cselekményéhez és egyszerű külső nézőpontjához képest a Bogár a hangyabolyban egy teljesen más stílust képvisel: Maxim saját szubjektív visszaemlékezései és látszólag objektív jelentések (melyek mögött azért mégiscsak a paranoia húzódik) adják a történet gerincét. Ezért is talán egy kicsit nehéz összerakni, hogy mi is történt pontosan, és mi is mindennek a jelentősége, ezért a Bogár a hangyabolyban még a Lakott szigetnél is „emésztősebb” regény, sok dolgot csak később (esetleg a Válaszd az életet elolvasásával) értünk meg belőle. Így, bár teljesen másképpen, mint a trilógia előző darabja, de zseniális darab ez is.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

őszintén szólva eléggé félkésznek, befejezetlennek tűnt. a főszereplő nem áll a helyzet magaslatán, a többiek indítékai még kevésbé derülnek ki, a végén a halálesetnél szomorkodni, se fellélegezni nem tudunk. ezért az utólagos elgondolkodtatásért adtam egy csillaggal többet, mint eredetileg gondoltam volna :)

A mostanban olvasott konyveimhez kepest (kvantumtolvaj, napok haza, felhuzhatos lany), nagyon gyenge, modoroskodo stilusban megirt konyv.
Sztrugackijeknak ennel sokkal jobb muveik is vannak.

Jobban tetszett, mint a Lakott sziget. Hangulatában és cselekményében a Fogadó…-hoz hasonlít. De a végével nem vagyok elégedett…

Sajnos ez a regény nem sikerült olyan jól, mint a Lakott sziget. Bár Sztrugackijék hozták a formájukat, és végig szórakoztató volt, számomra nem teljesen állt össze a történet.

Ha valakinek véletlenül nem jött be a Lakott Sziget társadalomkritikás, háborúskodós sztorija, de kedvelte a stílust és a szereplőket, az forduljon bizalommal ehhez a kötethez. Krimiszerű, progresszoros, zseniális.
Tulajdonképpen megértem Lukjanyenkót: ha írnék, én is úgy szeretnék írni, mint a két Sztrugackij testvér. : )

Szándékosan nincs túl sok válasz a könyvben, néhány adja magát, de én szerettem volna megtudni, hogy mi történt azon a távoli halott bolygón. Az emberiség a földön mégsem szent vagy tökéletes, mint az a Nehéz Istennek lenni vagy a Lakott szigetben írva vagyon. Az írók mindent olyan szépnek és lehetetlenül tökéletesnek írtak le, de már a Lakott szigetben is kiderült milyen naiv és fiatal Makszim. Egyébként nekem hiányzott, az a régi Makszim, aki olyan sokat mosolygott.

Az első pár oldalon még nem nagyon tetszett, de ahogy haladt a történet úgy kezdtem el egyre jobban élvezni…aztán vége lett :D Az utószó valóban leírta azt a 11 kérdést, ami megmaradt bennem is. De ez a szép benne, hogy mindenki saját maga vonja le a következtetéseket és az olvasónak sincs semmi plusz infója, csak amit Makszim is tud….zseniális könyv…