Cseresznyéskert 79% 294 csillagozás

Egy menthetetlen világ lenyomata. Az az orosz nemesi világ melyet Csehov itt megmutat, már a színdarab írásakor is halott volt. Látszólag még mozgott, s teret foglalt el a világban, de valójában már rég kimúlt. Habár nem volt senki aki koporsóba fektesse, ezért a holt továbbra is azt hiszi, hogy ő még él. De már azt sem látja, hogy mögötte ott settenkedik a sírásó. Gyászolni kellene, de valójában nincs kit. Az igazi tragédia, hogy az elmúlást nem kíséri semmi pozitívum. Igazából nekem kissé túl tömény.

Mi lesz a cseresznyéskerttel? Hogy alakulnak a szerelmes szálak? Kicsit olyan nem is tudom milyen hatást keltett bennem ez a történet. Száz éves szekrény, Párizs, gitár, tánc és „ a boldogság minden reggel együtt ébredt velem…” ezek a szavak vittek előre.

Már megint a nevek. Nem tehetek róla, de ha egy és ugyanazon szereplőt egy oldalon belül hívják Leonyidnak, Gájevnek és Ljonyának, akkor kicsit frászt kapok. De nem gond, kisilabizálom, visszakeresem…

Bosszantott, hogy már az elején ott volt a problémára a megoldás, spoiler és a család meg van mentve. Megmarad a száz éves szekrény, az öreg inast se kell kitenni és még a patak is a medrében marad. De nem! Arisztokratáék nem engednek a huszonegyből, nem ülnek le együtt gondolkodni, koncepciót kitalálni, inkább elbeszélnek egymás mellett, adnak még egy utolsó estélyt, kiszórják utolsó garasaikat is – csak a látszat fennmaradjon… Keresztbe kasul szerelmes mindenki, de ezen a téren se jutnak előbbre. Talán csak Trofimov és Ánya boldog, mert hisznek az új kezdetben.
Nem kis fricska a végespoiler

Lírai darab. Tragikus. Szomorú. Én ezt már csak úgy hívom, vérbeli orosz.
Az orosz klasszikusokkal mindig úgy vagyok, hogy „na jó, megbotlom”, kap egy esélyt… aztán persze tépem a hajam, mert valahogy soha nem a hurráoptimizmusomat táplálja, és valamiért mindig a három nővér epedő és elszállt várakozása és vágyakozása az, ami beugrik.
Sajnálom, hogy mi nem tanultunk világirodalmat, lehet, kaptam volna némi kapaszkodót. A főiskolai irodalomelmélet erre nemigen volt alkalmas. Nem tudta elűzni a három nővért az oroszirodalom-olvasásom homlokteréből. Hát ez van.

Tragikomédia négy felvonásban, melyen számtalanszor fölnevettem és ha éreztem is némi szorítást a szívem körül a cseresznyefák miatt, hát akkor sem tettem le a könyvet búslakodva és borongva. Remélem ennek örülne, kedves Anton Pavlovics, ha már oly érzékenyen érintette darabja korabeli értelmezése. A magam részéről jobban szeretem az epikai műveit, de még a színdarab író Csehov is magasan a képzeletbeli dobogóm legfelső fokán tündököl.

Persze a leendő olvasó ne készüljön, valami észveszejtő bohózatra, főleg ne a mai fogalmaink szerint. Ugyanis Csehov, kicsit világvége hangulatú darabja a zűrzavarból táplálkozik, melyben igen lényegre törő ítéletet mond a kor emberei fölött és olykor elhumorizál rajtuk, esetenként a kárukra. Pöccint egyet az orrukon, mutatóujjával megdorgálja őket egy kicsit, majd elegánsan tovább sétál összeomló világuk felett. S hogy a szereplők mit tesznek ez alatt? Semmit. Tudják mi a sorsuk, csak az idő, a kérdéses, a mikor. Mikor fog végre beteljesedni csehovi végzetük? S, hogy az olvasót elszórakoztassák néha évődnek egymással, néha összecsapnak, sokszor aggodalmaskodnak és gyakran méláznak. Mindannyian olyan kiforrott karakterek az első pillanattól fogva, hogy azonnal eleven figuraként jelennek meg a szemünk előtt.

S ezen néhány sor után, megint csak olvadoznék és áradozni tudnék arról, ahogy ez a lenyűgöző és tehetséges ember formálta mondanivalóját, mely lényegre törő, magvas és humoros. Vagy arról, hányszor ejtett ámulatba azzal, hogy leírta azokat az érzéseket és gondolatokat, amiket én magamnak sosem tudtam megfogalmazni. Úgyhogy nem ömlengek tovább, szeretem Csehovot, ez van.

„Egész Oroszország a mi kertünk. Nagy a világ, gyönyörű, akad sok-sok csodálatos hely. (szünet) Gondoljon csak bele, Ánya: a nagyapja, az ükapja, valamennyi őse jobbágytartó volt, eleven lelkeket bitoroltak, ebben a kertben minden szem cseresznyéről, minden levélről, minden fatörzsről eleven emberek néznek magára, lehetetlen, hogy ne hallja a hangjukat… Eleven lelkeket bitoroltak, ezért is fajzottak el maguk mindnyájan, ősök és maiak, ezért aztán az anyukája, vagy maga, vagy a bácsikája már észre sem veszi, hogy hozomra él, mások számlájára, olyan emberekére, akiket az előszobájukba se eresztenek be…”

A mindössze négy felvonásból álló darabban egy Párizsból hazatért, teljesen elszegényedett orosz arisztokrata családot ismerhetünk meg, akik csak tengenek-lengenek a történetben, nem képesek se összefogni, sem tenni valamit önmagukért – vagy csak annyit, hogy megpróbáljanak a gazdag nagynénitől pénz kérni. A címben jelzett cseresznyéskert az ő utolsó birtokuk, minden gyerekkori emlék, a múltjuk összesítője és megtestesítője, s most ez került végveszélybe, amelyet azonban ők nem képesek belátni. A kereskedő megmutatná a kiutat – bérbe adni a területet, felparcellázni – erről azonban hallani sem akarnak, hiszen ez a cseresznyéskert kivágását jelentené… nem értik meg, hogy ha ők nem lépnek, akkor majd lépni fog az új tulajdonos… Nem volt meglepő számomra a vége, az sem, hogy a házasság spoiler, ott igazat adtam Lopahinnak, nem járt volna jól… igazából megérdemelte ez az életképtelen társaság, hogy ez legyen a sorsuk, de nagyon sajnáltam a cseresznyéskertet, az utolsó mondatok azért szívbe markolóak, ahogy csak az öreg, a csend és a csendet megzavaró fejszecsapások…

„Nálunk, Oroszországban, még nagyon kevesen dolgoznak. Az értelmiség zöme, ahogy én ismerem, még nem keresi az utat, semmit se tesz, képtelen a munkára. Intelligenciának nevezi magát, de tegezi a cselédet, úgy bánik a paraszttal, mint a barommal, alig tanul, semmit komolyan el nem olvas, egyáltalán semmit se csinál, csak beszél a tudományról, a művészethez is alig ért.”

Nagyon rég olvastam Csehovot, de még mindig szeretem. Mókás kis sztori volt ez :-)

Azt hiszem Csehov munkásságának egyik csúcspontja. Kicsit túlkarikírozottak a szereplők, de annyira átfogó a jellemzés (társadalmi rétegek, személyek, viselkedésformák) és olyannyira széles a tabló, hogy a mesteri festmény elbírja az erősebb ecsetvonásokat is…

Úgy néz ki, Csehov nem az én íróm. A „mire gondolt a költő” c. kérdésekben igen suta vagyok, a mögöttes tartalmaknál nem mindig veszem a lapot. Igazából azért mertem elolvasni, mert humoros címke van rajta, de ez inkább röhejes. Sose fogom megérteni miért jó az, hogy egymással szemben állnak, elviekben egymással beszélgetnek és mégis, mintha teljesen más bolygón léteznének, mindenki másról beszél fantáziál, mintha kivetített gondolatok csapnának össze, hatalmas kuszaság, nincs egy ép gondolat sehol. Állandó pénzszűkében vergődnek, de ha a kezükbe kerül pár kopejka, már kiskirályokként osztogatják.
Szerencsétlen cseresznyefák meg ott kornyadoztak a -3 fokban, senki rájuk se nézett…pffff…értem én, hogy a cseresznyefa szimbólikus, de na…nem az én könyvem…lehet, hogy Csehov egy zseni, csak én nem értem meg…

Tipikus orosz klasszikus annak minden depressziós hangulatával. Én így éreztem. Az a tehetetlen tutyi-mutyiság idegesítő, hiába a segítő szándék, a pozitív kritika, nincs előrelépés, mert határozatlan cél nélküli lézengésben despednek. De ez volt jellemző az akkori időkre.